Poszler György

MAGYAR JELLEM VAGY MAGYAR JELEN?

Mi a magyar? – Most?? [1997 szeptember]

MAGYAR JELLEM VAGY MAGYAR JELEN?

Két híres kiadvány. Hat évtizeddel ezelőttről. Mi a magyar most? A Szép Szó különszáma – ’37 júniusából. Mi a magyar? A Magyar Szemle könyvei XV. kötete – ’39-ből. Az elsőt Fejtő Ferenc szerkesztette, a figyelemre méltó irodalmárpublicista. Mármint a különszám szerkesztésekor. A másodikat Szekfű Gyula szerkesztette, a legnagyobb magyar történettudós. Mármint a kötet szerkesztésekor is. Mindkettő előttem az asztalomon. De nem volt szerencsém velük.

Könyvgyűjtőként nem volt szerencsém. A Váci utcai magánantikváriumban találtam egyszer – sokáig ott hevert – egy Szép Szó-sorozatot. Nem is volt nagyon drága. A különszám is benne. De nem volt teljes sorozat. A vége hiányzott. Kínos döntés. De férfiasan ellenálltam. Nem szeretem a csonkaságot, a hiányt. (Legfeljebb művészi szerkezetben.) Otthagytam. Nem bántam meg – legalábbis nem nagyon. Most a ’90-es második kiadás az asztalomon. (Cserépfalvi–Gondolat–Tevan.) Az egykori Pantheon-kiadás (akkor is megjelent kötetben) újranyomása. Jó így is, de nem az igazi. A különszám vagy az első kiadás kellett volna. De hát jobb híján, nyár közepén ez is megteszi. Magyar Szemle-könyvem van néhány. Közöttük könyvritkaság számba menő is. (Igaz, Magyar Szemle, de második kiadás.) Ám a Mi a magyar? sohasem bukkant fel. Több évtizedes praxisom alatt egyszer sem. Pedig kerestem és kerestettem is. Magánkönyvtárakban láttam. De könyvet el nem kérek, el nem lopok. (Lehet, nem is vagyok igazi filosz. Nem baj, mégsem.) Könyvtárban olvastam hajdanán is. De ’92-ben megjelent a reprint. (Helikon.) Beszereztem. Most az asztalomon. Szép kötet – kis hibákkal. Új illusztrációkkal, a régiek elhagyásával. Ebből az apró zavar. Hogy az egyik tanulmány hivatkozik a régi illusztrációkra, amik nincsenek. Nem hivatkozik az új illusztrációkra, amik vannak. Annyi baj legyen. Jó így is, de nem az igazi. Az eredeti, első kiadás kellett volna. De jobb híján, nyár közepén ez is megteszi.

netán cédulázni kellene?

És különben is. Ez már a szenvedély patologikus különhajtása. Az eredeti, első kiadás kezdődő hajszolása. Régebben csak a szöveg érdekelt. A használhatóság egyszerű, gyakorlati szempontja. Hogy meglegyen otthon. Leemelhető legyen a polcról bármely szeszélyes pillanatban. Ez az elsőség-eredetiség most kezdődik. Jó lesz vigyázni vele. A lélektanból tudom, meg tapasztalom is. Ha elhatalmasodik, saját logikátlan logikája szerint száguld a szenvedély. Önmaga kikerülhetetlen végpontja felé. Ahol a személyiségtorzulás van, vagy a személyiség végzetes szétesése. Közben – persze – új és új al- vagy mellékformákat ölthet a tomboló téboly. Mint most ez az elsőség-eredetiséghajsza. Ami önmagában hordja furcsa ellentmondásait, értelmetlenségének bizonyítékait. Mert, ha már elkezdtem, bevallom: nem tépem össze a könyveket, mint állítólag Berzsenyi. De összefirkálom őket. Aláhúzom vagy megjelölöm a kiemelendő helyeket. Hogy bármikor visszatérhessek hozzájuk. Hogy jegyzetelni, netán cédulázni kellene? Vagy esetleg utólagos összefoglalásokat csinálni? Igen. De a jegyzetelés-cédulázás kényelmetlenebb. Az utólagos összefoglalás veszélyesebb. Mert a végéig elveszítheti a legfontosabbat a romló memória. Marad hát a barbár szokás. Az aláhúzás-megjelölés. Mi tagadás, még első-eredeti kiadásokban is. Akkor meg minek? Mert végeredményben most is csak a szöveg, a használhatóság egyszerű, gyakorlati szempontja fontos. Hogy meglegyen otthon. Leemelhető bármely szeszélyes pillanatban. Nos, ebből következik: ellen kell állni a szenvedélynek. Legalábbis fékezni a száguldást. Kiirtani az al- és mellékformákat. Nem reménytelen. Hogy is tanítja Freud? Az okok és folyamatok tudatosítása a gyógyulás küszöbe. Kezdem tudatosítani. Ha nem is az okokat, legalább a folyamatokat. Hátha elérhetem a gyógyulás küszöbét?

Tehát előttem a két kötet. Nem az igaziak, de ép szövegek. Szubjektív esszé lesz belőle vagy efemer publicisztika? Ez lett a műfajom? Hová tűntek egykori igényeim? Az elméleti esztétikában, az irodalom- vagy eszmetörténetben? Nem hagy el a bizonytalanság. Hogy is volt? Régi barátom írta legutóbbi kötetem után: teszed a dolgod. Nem őrültél meg, mint oly sokan, a rendszerváltás után. Régi barátnőm kérdezte a legutóbbi hónapokban: mit olvasol mostanában. Majd hozzátette: persze a régi, több évtizedes, gyógyíthatatlan rögeszméidet. Tehát teszem a dolgom vagy olvasom a rögeszmém? (Tézis és antitézis egymást magasabb szintre emelő, megszüntetve megőrző szintézise? Ugyan. Hagyjuk az óhegeliánus, tudálékoskodó önfelmentéseket!) A rögeszmém lett a dolgom vagy a dolgom lett a rögeszmém? Lehet, hogy így van. De nem biztos, hogy jól van. Azt hiszem, más lenne a dolgom.

poszler2 0708

Valami az elméleti esztétika vagy irodalom- és eszmetörténet körül. Mint becsületességre törő tanárhoz, önmagára adó kutatóhoz illik. De tudom, más lett a rögeszmém. Valami a létem és itt-létem, eszmélésem, a honnan és hova körül. Rögeszmém lehet a magyarázat. Arra, hogyan is élek? Miért is élek így? Honnan is származik, hogy így élek? Feltétlenül így kell élnem, ahogy élek? A magyarázat pedig – a hogyanra, miértre, honnan is származikra, feltétlenül így kellre – a gyerekkoromhoz vezet. A harmincas évekhez, a negyvenesek első feléhez. Előzményként vissza, a nagy összeomlásig, 18–’19-ig. Következményként előre a nagy pokoljárásig, ’45–’56-ig. Az első hét év élményei a meghatározók? Nekem az első kétszer hét év élményei. Tehát tizennégy év – ’31 és ’45 között. Kora gyerekkor a királyi Romániában. Kora kamaszkor a Horthy-Magyarországon. Persze a közös történelemben vissza lehet menni. Az okok keresésében nemcsak 18–’19-ig. De akár ’67-ig vagy tovább is. Persze az egyéni életsorsban előre lehet menni. Az okozatok keresésében nemcsak ’49–’56 után van – természetellenesen – élménnyé alig tehető, kései utótörténet. Mert megmerevedtem-megkeményedtem a korábbi korfordulókban. Csökkent a befogadó- és átélőképességem. Legfeljebb tudomásulvétel volt, nem döbbenet. Legfeljebb sokk volt, nem katarzis. De elméletileg is úgy vélem, innen erednek nyomorúságaink. Életem első kétszer hét évéből. Akkori vétkeink bűntettetnek; mulasztásaink visszaütnek; sérelmeink felfakadnak; indulataink felparázslanak. Legalábbis így avatom lelki tényeimet történelmi tényeinkké. Rögeszméim történetét eszméink történetévé. Csalfa; álelméleti önigazolás? Lehet. Nem tehetek róla. Engedek a kibeszélés triviális lelki kényszerének. Talán így majd könnyebb lesz. Persze csak nekem. Meg esetleg tisztázhatok is valamit. Persze nem csak nekem. Lehet: szépirodalmi műfaj kellene hozzá. Jobban illik a kibeszélés triviális lelki kényszeréhez. De hiányzik hozzá a tehetségem. Nem elegendő a kibeszélés triviális lelki kényszeréhez. Meg kell kísérelnem álelméleti műfajban. A „Találkozások”[1] liriko-teoretikus kísérleteiben.

Fejtő Ferenc, a Szép Szó-különszám szerkesztője utószót ír a kései kiadáshoz. ’90-ben. Ötvenhárom évvel a Mi a magyar most? –, ötvenegy évvel a Mi a magyar? után. Nem csoda – ennyi idő eltelvén –, hogy megtréfál az emlékezet.

Az apróságok a kötet szerkesztőjére tartoztak volna. Hogy a Magyar Élet kiadója nem Püski Andor, hanem Sándor. Hogy Németh László híres esszéje és esszékötete nem a Minőség társadalma, hanem A minőség forradalma. Hogy Németh László hírhedt esszékötete, a Kisebbségben ugyan valóban ’42-ben jelent meg. De maga a hírhedt esszé, a Kisebbségben korábban. És még az is, tudta-e a Proustra hivatkozó Németh László, hogy Proust félzsidó. Nos, tudta. Hiszen ő írta a – mindmáig – legjobb magyar Proust-elemzést.

De a nagyobb gondok az utószó szerzőjére tartoznak. Ezek pedig a két kötet, a Mi a magyar most? és a Mi a magyar? összehasonlítására, pontosabban az utóbbi bírálatára vonatkoznak. Csak néhány szempontot.

ironikus-pejoratív kategória

Szekfű Gyula tanulmánya nem a Három nemzedék gondolatmenetét folytatja. Hanem a Három nemzedék gondolatmenetét felülbírálja. A Három nemzedék megjelenésekor – közvetlenül az összeomlás után – az ellenforradalmi rend közvetett igazolása. De már bővített új kiadása, a Három nemzedék és ami utána következik, az ellenforradalmi rend majdnem közvetlen bírálata. Megteremtvén a neobarokk társadalom máig idézett, ironikus-pejoratív kategóriáját. És ezen az úton megy tovább a Mi a magyar?-ban közölt nagyesszé, A magyar jellem történetünkben is. Az egykori fontos röpirat ugyanis valóban a vezető réteget bírálja. Mert a liberalizmus által az összeomláshoz kormányozta az országot. A mostani fontos esszé is valóban a vezető réteget bírálja. Mert a népelnyomás által az összeomláshoz kormányozta az országot. Ott Széchenyi konzervatív reformja volt a mérce. Amit megtagadott a liberalizmus három nemzedéke. Itt Mátyás reneszánsz monarchiája lett a mérce. Amitől eltért a jobbágyság nemesi kisemmizése. Egyszerűsítve, de nem csúsztatva: mindkét gondolatmenet a vezető réteg elmarasztalása. De a vezető réteg az elsőben a túlzott progresszió, a másodikban a mértéktelen regresszió bűnében marasztaltatik el.

poszler3 0708

Továbbá a Mi a magyar? kérdése nem tartalmazza a kirekesztés szempontjait. Fejtő pontosan idézi Szekfűt. Az idegenből betelepült, tehát jövevény, kapitalista zsidóság térhódítására vonatkozó egyetlen mondatot. Az egész kor nyomasztó, általános asszimiláció-komplexusának és a szerző korábbi nyomasztó, saját asszimiláció-komplexusának elszigetelt beszüremkedését a kötetbe. Ezen túl azonban a kötet nem erről szól. Mert a Mi a magyar? kérdése nem azonosítható a Ki a magyar? kérdésével. Az első azt kérdezi: milyen a magyar? Milyen a magyar jellem? A második azt kérdezi: ki lehet magyar? És főként, ki nem. A Mi a magyar? nemzeti karaktert kutat. A Ki a magyar? nemzeti identitást.

A milyen és milyen nem legfeljebb pontatlan kérdés. Nincs rá egyértelmű válasz. A ki és ki nem bizonyára „ordas” kérdés. Nincs rá emberséges válasz. Persze a Ki a magyar kérdése is létezik. Mondhatni a „levegőben van”. De a dilemmához hozzátartozik valami. Hogy Illyés felvette az „ordas” kérdés dobta kesztyűt. És felvillantotta a költői-elméleti győzelem lehetőségét. (A költői elmélet csodáját, írnám, ha nem félnék a szükségtelen pátosztól.) Amennyiben az „ordas” kérdésre emberséges választ adott. Mondván, hogy magyar, aki vállalja. Mármint a históriai-kulturális közösséghez tartozást. Meg az ebből adódó következményeket. (Lehet, sorsot mondott. Akkor így szerették. Mondhatnám én is, mert arra gondolok. Csak a kifejezés mellékhangjait nem szeretem.) És hozzá is tette. A vállalás emberség kérdése. Tehát a legkülönb magyar a legkülönb ember is egyben. Ezzel pedig az etnikai ténykérdést etikai értékkérdéssé emelte.

meditatívtól a patologikusig

Kirekesztés persze – különböző fokozatokban – létezett. De nem a Mi a magyar? szerzőinél. Valószínűleg igaz, egy egész nagy áramlat jellemezhető posztliberális gondolkodásként. Ebben pedig a Mi a magyar? és Ki a magyar?-ban és mellett az asszimiláció-komplexus – a meditatívtól a patologikusig terjedő skálán – sokszorosan felmerült. Mégis – a legvisszafogottabban ugyan – megjegyeznék valamit. Egy olyan gondolatmenetben, amely Szekfű Gyulával, Szabó Dezsővel, Németh Lászlóval kezdődik, nem érdemes leírni – itt a legnagyobb visszafogottság – végpontként vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály nevét. Vagy fordítva jobb? Egy olyan gondolatmenetben, amely vitéz Kolosváry-Borcsa Mihállyal végződik, nem érdemes leírni – itt a legnagyobb visszafogottság – kezdőpontként Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Németh László nevét. Amit Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Németh László elindítottak, nem vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály végzett be – amit ő bevégzett, nem Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Németh László indította el. Ők hárman ugyanis – mindegyik vérmérséklete szerint – higgadtan vagy indulatosan elemző írók és teoretikusok. Kolosváry-Borcsa Mihály pedig ’44-es, könyvzúzdát saját kezűleg irányító háborús bűnös. Igaz, mindez nem nagyon lényeges. Nem objektív elemzésről van szó, hanem szubjektív emlékezésről. Méghozzá nagyon késeiről. És az utószó egyébként is a hajdani Mi a magyar? és Mi a magyar most? termékenynek ígérkező összehasonlításáról átcsúszik a hajdani népi–urbánus-vita nem termékenynek ígérkező feltámasztására.

Pedig a Mi a magyar most? az „urbánus” tábor produktuma ugyan, de a Mi a magyar? korántsem a „népieké”. A szerzők áttekintése egyértelműen eligazít.

A Mi a magyar most? mögött zömben fiatalabb évjáratú írók és publicisták. Többnyire az „urbánusok”, a Szép Szó köréből. Fejtő Ferenc a szerkesztő, és fontos esszét is ír a magyar irodalom állapotáról. Gáspár Zoltán a konzervatív alkotmányreformról értekezik. Hevesi András a polgári hagyományról. Ignotus Pál az uralkodó szellemről. Bóka László a magyar nyelvről. Simándi Pál a magyar kálvinizmusról. Takács József a földkérdés gondjairól. Szvatkó Pál az elszakított, Remenyik Zsigmond a kivándorolt magyarokról. És a lista még folytatható.

poszler4 0708

Néhány pályakép és arcél igazán érdekes. Meg egy-egy mű – a könyv előttről és utánról is. Csak négyet a legismertebbek közül. Fejtő nagystílű kritikus és publicista. Mögötte fontos esszék a Szép Szóban és a szociáldemokrata folyóiratokban. Előtte súlyos József Attila-tanulmányok. Az életmű értelmezésének alapokmányai. Gáspár a baloldali publicisztika klasszikusa. Mögötte fontos vitairatok a Szép Szóban és a progresszív sajtóban. Előtte két évtized történeti áttekintése. A korszak értelmezésének alapokmánya. Hevesi pompás regényíró és esszéista. Mögötte a Párizsi eső, e kevéssé méltatott, magányos lélektani regényremek. Előtte az Irén epikai kísérlete. A műfaj iránykeresésének dokumentuma. Ignotus a radikális sajtó fenegyereke. Mögötte az antifasiszta és baloldali magatartás tartós, műfajteremtő sajtótörténeti értékei. Előtte nehéz pályájának önéletrajzi megörökítései. A század történelmének tanúságtételei. Folytatni lehetne a felidézést. De ennyi talán elég. A közös vonások szembeötlők. Világnézetben határozott baloldali kötődés. Életkorban mindannyian negyvenen innen. Műfajban erős publicisztikai ihletettség. Persze szépirodalmi jelleg is van. De Hevesi az egyetlen jelentős művészi tehetség. Az életpályában pedig kísérteties a közös nevező. Egy nemzedék paradigmatikus sorsvonala. Fejtő és Ignotus két év múlva – életét mentve – emigrál. Ignotus utána még megjárja a hazai börtönöket. Hevesi három év múlva a francia hadsereg önkéntese, elesettje. Gáspár nyolc év múlva a pesti ostrom rejtélyes halottja. Históriájuk lényegében megíratlan. Pedig századunk irodalom- és eszmetörténetének, szellemi-fizikai pokoljárásának kikerülhetetlen mozzanata.

vannak fiatalabbak

A Mi a magyar? mögött zömben középkorú tudósok és teoretikusok. Többnyire a konzervatívok, a Magyar Szemle köréből. Mint Szekfű Gyula, Ravasz László vagy Eckhardt Sándor. De vannak fiatalabbak és másfelé, főként a modern szellemtudomány felé tájékozódók. Mint Zolnai Béla, Keresztury Dezső vagy Kerecsényi Dezső. Vagy – legalábbis részben – akár Farkas Gyula is. Ám a „népi” táborból valók nincsenek. Szekfű Gyula a szerkesztő, és fontos tanulmányt is ír a magyar jellemről történetünkben. Babits Mihály is a magyar jellemről értekezik. Eckhardt Sándor a magyarság külföldi arcképéről. Bartucz Lajos a magyarság embertani jellegzetességeiről. Zolnai Béla a magyar stílus ismérveiről. Kerecsényi Dezső a magyar irodalom sajátosságairól: Kodály Zoltán a magyar zenei kultúráról. Gerevich Tibor a magyar képzőművészet szelleméről. És a lista még folytatható.

Néhány pályakép és arcél igazán érdekes. Meg egy-egy mű – a könyv előttről és utánról is. Csak kettőt-kettőt a legismertebbek és nem legismertebbek közül. Szekfű a kor legnagyobb történésze. Mögötte a hírhedt Rákóczi-könyv, meg a híres Három nemzedék és Magyar történet. Előtte – csak a legnevezetesebbet említve – a Forradalom után. A ’45-öt követő nemzeti önvizsgálat kezdete. Babits a kor koszorús költője. Mögötte a magyar intellektuális líra és esszéművészet egyértelmű megújítása, a Nyugat jó néhány évfolyama. Mellette – csak a legnevezetesebbet említve – a Jónás könyve. A költői-erkölcsi önvizsgálat beteljesülése. Zolnai a szellemtörténészek egyik legnevezetesebbje. Mögötte néhány irodalom- és stílustörténeti alapmű – a janzenizmusról, az író Rákócziról, a biedermeierről. Előtte – csak a legnevezetesebbet említve – A magyar biedermeier. A stílustörténeti kutatások fontos dokumentuma. Farkas az irodalomtörténészek egyik legfurcsábbja. Mögötte szintézisek – a romantikáról, a „fiatal Magyarországról”, meg a hírhedt Az asszimiláció kora. Előtte – csak a legnevezetesebbet említve – A magyar szellem felszabadulása. A magyar irodalomtörténetírás tudománytörténeti összefoglalása. Folytatni lehetne a felidézést. De ennyi talán elég. Legfeljebb még megjegyezhető két szempont. Az egyik: többnyire nem a rebellis, hanem a konzervatív szemlélet dominál a kötetben. A szerzők nem a kapun dörömbölő helyet kérők, de a kapun belül lévők. Bázisuk egyetemi tanszék, akadémiai tagság, tekintélyes folyóirat. A másik: a szerzők a szellemi és tudományos élet reprezentatív alakjai. Csak példaként. Ravasz a hazai kálvinizmus máig hatóan meghatározó egyénisége. Kodály az új magyar zenei kultúra egyik megalapozója. Eekhardt a francia művelődés kutatásának mindmáig legnagyobb tekintélye. Gerevich jeles romantikakutató, a pesti művészettörténeti tanszék professzora. Világnézeti, szakmai pozíciójuk a „fordulat évéig” töretlen. Némelyeké – megváltozott módon ugyan – azután is.

poszler5 0708

Tehát két kötet. Hasonló, legalábbis összehasonlítható témában. Az egyik mögött zömben fiatalabb, rebellis vagy félrebellis, tekintélyromboló írók és publicisták. A másik mögött zömben idősebb, konzervatív vagy félkonzervatív, tekintélyes tudósok és professzorok. Hasonló, legalábbis összehasonlítható téma. De a téma mögött milyen szándék és szemlélet?

A Szép Szó-kötet szándéka és szemlélete egyértelmű. Kiderül az egész kötetből meg Fejtő kései utószavából is. A vizsgálódás középpontjában a magyar jelen. A múltból annyi, amennyi a jelen megértéséhez szükséges. És persze a magyar jövő. Ahogy a múltból és jelenből következik. Vagy inkább ahogy a jelen radikális átalakításából következhet. Tehát inkább politikus, mint teoretikus cél. Meg ehhez igazodó magatartás és műfaj. A magatartás elemző és vitatkozó. Benne az elemzés a kiinduló-, a vita a végpont. A műfaj esszé és publicisztika. Benne az esszé az eszmény, a publicisztika a valóság. Nem higgadt-elmélyült hosszmetszet a magyarság történetéről. Keresve benne a magyar jellem vonásait. Hanem szenvedélyes-elmélyült keresztmetszet a magyarság helyzetéről. Keresve benne a magyar jelen vonásait. Ebből következik néhány jól felismerhető szellemi-társadalmi tájékozódási pont.

A közelmúlthoz kötődés félreérthetetlen. E közelmúlt pedig ’18 őszének emléke. Pontosan elhatárolva ’19 tavaszától, a hazai álproletárdiktatúrától. Pontosan elhatárolva ’19 őszétől, a hazai álkeresztény kurzustól. Tehát a magyar október egyszeri, elsikkadt lehetősége. Károlyi politikai, Jászi teoretikus hagyatéka. Meg ami elméleti előzményként hozzátartozik. A Huszadik Század világnézeti és tudományos alapvetése. Ehhez pedig nem kis bátorság szükségeltetik. A hatalom mindezt egyértelműen tagadja. Nem vállalják a „népiek” sem. Nem a tartalmát, hanem a néven nevezését. A forrás erősen kompromittált jellege miatt.

csökevény volt

Az októbrizmus hagyatékából sok minden következik. Először a magyar társadalmi és politikai rend határozott átalakítása. A szociáldemokrata eszmekörrel érintkező polgári radikalizmus jegyében. Erről szól az esszépublicisztikák jelentős része. Páldául az alkotmány demokratikus reformjáról. Az agrárválságról és iparosodásról. A magyar földkérdés megoldásáról. A hazai szociálpolitika lehetetlenségeiről. És még jó néhány egyébről is. Okos türelmetlenség van ebben és végiggondolt elképzelés. Úgy tűnik, megvan a szellemi-elméleti háttér. De nincs meg a társadalmi-politikai ütőképesség. Másodszor a magyar társadalmi szerkezet korszerűtlenségének egyértelműen világos felismerése. Hogy ezért nincs meg a társadalmi-politikai ütőképesség. Mert csökevény volt a magyar polgárosodás. Magyar polgárság van és gazdaságilag erős is. De szűk, és 18 után politikailag elbizonytalanodott. Nagyrészt beépült a „neobarokk” restaurációba.

Úgy lett félig konzervatív, hogy nem volt egészen radikális. Forradalom utáni lett anélkül, hogy forradalmi lett volna. Legalábbis anélkül, hogy kifuthatta volna forradalmiságát. Harmadszor a korszerű, nyugati demokratikus intézmények meghonosításának elodázhatatlan szükségessége. Mert rossz kör alakult ki. Nincs erős-öntudatos magyar polgárság, ezért nincsenek korszerű-demokratikus politikai intézmények. Nincsenek korszerű-demokratikus politikai intézmények, ezért nincs erős-öntudatos magyar polgárság. Érdemes hangsúlyozni: polgári ihletettségű, nyugati gyökerű, korszerű-demokratikus politikai intézményekről van szó. A szélsőjobboldali európai diktatúrák virágkorában, a „Berlin–Róma tengely” konstituálásának időszakában. Ettől lesz a kötet elméleti-politikai tett.

A Magyar Szemle-kötet szándéka és szemlélete is meglehetősen egyértelmű. Kiderül az egész kötetből – meg Szekfű egykori előszavából is. A vizsgálódás középpontjában a magyar jellem. A múltból annyi, amennyi a jellem megértéséhez szükséges. És persze a magyar jövő. Ahogy a múltból és jellemből következik. Vagy inkább ahogy a jellem alapos megismeréséből következhet. Tehát inkább teoretikus, mint politikus cél. Meg ehhez igazodó magatartás és műfaj. A magatartás elemző és önvizsgáló. Benne az elemzés a kiinduló, az önvizsgálat a végpont. A műfaj értekezés és esszé. Benne az értekezés az eszmény, az esszé a valóság. Nem szenvedélyes-elmélyült keresztmetszet a magyarság helyzetéről. Keresve benne a magyar jelen vonásait. Hanem higgadt-elmélyült hosszmetszet a magyarság történetéről. Keresve benne a magyar jellem vonásait. Ebből következik néhány jól felismerhető szellemi-módszertani tájékozódási pont.

A dilemmák a nemzeti jellem megismerésének és megrajzolásának nehézségei körül sűrűsödnek. Van-e nemzeti jellem? Ha igen, hogyan ismerhető meg? Ha megismerhető, hogyan rajzolható meg. És még valami. Ami a nemzeti jellem létezésével, megismerhetőségével és megrajzolhatóságával is összefügg. Mármint a nemzeti jellem és nemzeti történelem viszonya. Ezekről értekezik Ravasz is. De a legsúlyosabb szó Szekfűé és Babitsé.

poszler6 0708

Nos, nemzeti jellem van. Vélik a szerzők. És megismerhető. A hogyan rajzolható meg azonban súlyos gond. Nem egyetlen vagy kevés vonásra redukálva. Erre pedig van példa. Salvador de Madariaga és Prohászka Lajos a korban híres könyve. Az Anglais, Français, Espagnols – az angol, francia és spanyol nemzeti jellem összehasonlító elemzése. És A vándor és a bujdosó, a német és magyar nemzeti jellem összehasonlító elemzése. Nemzeti történelemben, társadalmi szerkezetben, vallási életben, művészi jellegzetességben, lelki beállítottságban. Meg persze egymáshoz viszonyítva, egymással szembeállítva. Így „bizonyíttatik” az elsőben: az angol cselekvő, a francia gondolkodó, a spanyol szenvedélyes, így „bizonyíttatik” a másodikban: a német a históriai-metafizikai vándorlás, a magyar a históriai-pszichológiai bujdosás népe. Nagy apparátus, kis produktum. Az adatokban többnyire tények. A következtetésekben többnyire félközhelyek. A végeredményben egyértelműen egész közhelyek. Ez az, amit a Mi a magyar? el akar kerülni.

nemzeti jellem

Ám hogyan kerülhető el? Szaktudósok, szakágankénti, szakszerű megközelítésével. A magyar jellem nem általában és önmagában elemeztetik. Hanem különösen és megjelenési formáiban. Az embertanban, nyelvben, stílusban, irodalomban, néprajzban, zenében, képzőművészetben, történelemben. Mindegyikben fennmarad a szűrőn, ami az általánoson belül különös. A kollektív egyetemesben speciálisan magyar. A nemzeti jellem pedig a szűrőn fennmaradt általánoson belüli különösből, kollektívon belüli speciálisból megbízhatóan összerakható. Induktív módszer? Valami olyasmi. A módszertani nehézség felismerése érezhető mögötte és a zsurnalisztikus közhelyek teoretikus elkerülésének határozott szándéka. Ugyanakkor az egész kötetben megfigyelhető a megközelítési módok leszűkített volta. Hogy csak a kultúra és azon belül is a szellemi kultúra felől közelít. A társadalmi és gazdasági rend, a politikai szerkezet felől nem. Mert a karaktert, e lelki tényezőt a kultúrában, e szellemi tényezőben véli megtalálni. Mindez önmagán belül logikus is. A társadalmi-gazdasági-politikai tényezők egyértelműen nemzetközi jellege a nemzeti jellem keresését megnehezíti vagy ellehetetleníti. A tudományos szempontokhoz Babits hozzátesz még egy költői szempontot. A hazai tájak jellegének, változatainak, színeinek hatását a nemzeti jellem jellegére, változataira, színeire. Ahogy táj és ember kölcsönhatásában a belső minőség, gondolat- és érzelemvilág megfigyelhetően alakul. Persze van ebben egykori tudományos elmélet is természet és történelem, klíma és karakter összefüggéséről. És egykori tudományos elmélet a miliő, természeti és társadalmi környezet meghatározó szerepéről. Ám a legfontosabb mégis az emberi-költői élmény. A szülőföld, a Dunántúl, a „kék táj” és a száműzetés, Erdély, a „barna táj”, azaz Pannónia és Transsylvánia emléke. Nyugati magyar jelleg a magyar világ egyik, és keleti magyar jelleg a magyar világ másik végén. Ahogy e különbséget – költőként – pályáján megélte.

Mindebből – nemzeti jellem és nemzeti történelem viszonyát illetően – egyértelműen következik, hogy a nemzeti jellem nem statikus, hanem dinamikus tényező. És – vállalva a leegyszerűsítést – a történelemhez való viszonyában nem ok, hanem okozat, nem meghatározó, de meghatározott. Vagyis nem eleve, változatlanul adott a nemzeti jellem, amiből ilyen-olyan események-behatások függvényében nemzeti történelem lesz. De nem eleve, hanem mozgásában adott a nemzeti történelem, amiből ilyen-olyan események-behatások függvényében nemzeti jellem lesz. A tétel ideológiai-politikai következményeiben is fontos. Mert ha a nemzeti jellem változatlan ok és meghatározó, minden sorsfordulat, külső behatás, netán asszimiláció szegényítheti, ronthat rajta. Azaz meg kell védeni, vissza kell térni hozzá. De ha a nemzeti jellem változó okozat és meghatározott, minden sorsfordulat, külső behatás, netán asszimiláció gazdagíthatja, javíthat rajta. Azaz nem megvédeni kell, hanem módosítani és finomítani. A szegényítésre és visszatérésre zárt és kirekesztő, a gazdagításra és finomításra nyitott és befogadó karakter- és kultúrakoncepció építhető.

Hasonló, legalábbis összehasonlítható témák. Különböző, szinte ellentétes szándékok és szemléletek. Mi lesz e szándékokból és szemléletekből a magyar jelen és a magyar jellem vizsgálatában?

poszler7 0708

A magyar jelen vizsgálatában izgalmas Szép Szó-különszám jellegzetes teoretikus-politikai félsiker. Teoretikus bevezető részében egész siker. Politikai kifejtő részében nem egész siker.

A teoretikus bevezető rész négy kitűnő esszépublicisztika és egy költői remekmű. A különszám és kötet előtt ugyanis József Attila hétrészes szonett-sorozata, a Hazám. Versnek halhatatlan remeklés, ötletnek telitalálat. Mármint szerkesztői ötletnek. Benne a legtradicionálisabb-legnemesebb formában a legrebellisebb-leglázítóbb tartalom. A nemzeti nyomor torokszorító szociális-politikai-pszichológiai tünettana. A költészet erejével hitelesíti, amit az elméleti és gyakorlati elemzés mond. Ezt követi a négyszeres teoretikus alapozás. Két Ignotus, Hugó? és Pál, egy Gáspár Zoltán, egy Hevesi András-cikk. Az Ignotus-cikkekkel – bevallom – zavarban vagyok. Azt hiszem, e műfaj laza jellege – az ilyenfajta vallomást – megengedi. A zavar tárgya „filológiai” jellegű. A tartalomjegyzékben és az aláírásokban ugyanis mindkétszer Ignotus Pál, vagyis a fiatal Ignotus szerepel. De Fejtő az utószóban öreg Ignotusról beszél. Továbbá senki sem jelentkezik kétszer a kötetben. És a stílus is más. Az első, az előszószerű cikk a Nyugat első nemzedékének, a századelő kritikusainak modorában íródott. A negyedik, átfogó elemző cikk a Szép Szó körének, a harmincas évtized publicistáinak modorában íródott. Gyanakszom: az aláírás és tartalomjegyzék téved. Nem Ignotus Pál, a fiatal, hanem Ignotus Hugó, az öreg Ignotus a szerző. Ám vissza a négyszeres teoretikus alapozáshoz. Az első Ignotus-cikk – valószínűleg az öregé – kimond egy alaptételt. Amit a következő három cikk tovább gondol és igazol. Hogy a magyarság mindig befogadó, idegenből tanuló, a tanultat alkalmazó nép volt. Azaz a tanultat önmagához, saját öröklött és szerzett természetéhez igazította. Vagyis a legfőbb magyar hagyomány a türelem és emberség, a liberalizmus és demokrácia. Ennek jegyében veendők át és honosítandók meg a nyugati liberális-demokratikus politikai intézmények. Az első továbbgondolás és igazolás Gáspár Zoltán tollából való. Alapvető demokratikus átalakítás szükségeltetik – sugallja a szerző. Nem a demokratikus átalakulás helyettesítésére kitalált konzervatív alkotmányreform. A második továbbgondolás és igazolás Hevesi András tollából való. A legszorítóbb gond a polgárosodás – sugallja a szerző. Az pedig csökevényes, mert félbemaradt. Ez a magyar társadalom valódi dilemmája. Nem a téveszmékben a helyére lépő asszimiláció-komplexus. A harmadik továbbgondolás és igazolás Ignotus – biztosan a fiatal – tollából való. Az összeomlás után valami megfordult – sugallja a szerző. Méghozzá a magyar hazafiság fogalma, legalábbis annak közkeletű értelmezése körül. Az összeomlás előtt a hazafiság fogalma a liberalizmussal, demokratizmussal, azaz szabadságszeretettel és progresszióval kapcsolódott egybe. Az összeomlás után a hazafiság fogalma az antiliberalizmussal, antidemokratizmussal, azaz szabadságellenességgel és regresszióval. Gyökeres, száznyolcvan fokos érzelmi-világnézeti fordulat. Az ellenforradalmi rend gyümölcse. Igaz, közben változások az ellenforradalmi rend társadalmi bázisában. Kispolgári, plebejus rétegek is a hatalom bűvöletében. Ám ez – szellemesen pontos a fogalmazás – nem a rend demokratizálódását, hanem a rend vulgarizálódását jelenti.

indulatoktól motivált félmegoldás

A politikai kifejtő rész tizenkét egyenetlen színvonalú esszépublicisztika. Van közöttük indulatoktól motivált félmegoldás. Mint Fejtő Ferencé és Németh Andoré. Irodalmilag kitűnő másrólbeszélés. Mint Nagy Lajosé és Remenyik Zsigmondé. Fellengzősségbe vagy szürkeségbe tévedő keveset mondás. Mint Horváth Béláé és Szvatkó Pálé. De szenvedélyes igazságkeresés is. Mint Simándy Pálé, Adorján Jánosé, Takács Józsefé.

Félmegoldásokban és igazságkeresésekben is egyértelmű a Mi a magyar most? megválaszolásának igénye. Azaz a magyar jelen feltárásának és megváltoztatásának szándéka. Fejtő Ferenc pontos az összeomlás előtti irodalmi forradalom elemzésében. De elnagyolt és elfogult az összeomlás utáni irodalmi klasszicizálódás elítélésében. Németh Andor is pontos a magyar irodalom Európa-képének, e kép változásainak értelmezésében. De felületes és végiggondolatlan az adott évtized magyar irodalmi európaiságának értelmezésében. Nem tagadom: ma, hatvan év után – nekem – Simándy Pál, Adorján János, Takács József írása a legizgalmasabb. Az első belülről folytatott, szenvedélyesen, de igazságosan dokumentált vitája a magyar kálvinizmussal. Amelyből Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső hagyatéka után kiveszett az eleven szociális kötöttség, a heves társadalomjobbító szándék. És a második kettő szenvedélyesen folytatott, de igazságosan dokumentált vitája a magyar földkérdésről. Amiben a feltárt tények, a „három millió koldus országának” tényei azonosak. De a tényekből levont következtetések ellentétesek. Amennyiben az egyik a földreform hátrányaira és végrehajthatatlanságára, a másik a földreform előnyeire és végrehajtandóságára következtet.

A magyar jellem vizsgálatában izgalmas Magyar Szemle-kötet jellegzetes teoretikus-históriai félsiker. Teoretikus és metodikai alapozásában elkerüli a legnagyobb buktatókat. Históriai és analitikus kivitelezésében nem kerüli el.

Talán három réteg különböztethető meg. Persze egyértelmű olvasói önkényemben. Az első rétegben a népjellem vagy nemzeti jellem megközelíthetőségének embertani alapfogalmai tisztáztatnak. A második rétegben a népjellem vagy nemzeti jellem közvetlenül, átfogó általánosságban elemeztetik. A harmadikban a népjellem vagy nemzeti jellem közvetetten, szakterületenkénti különösségében.

poszler8 0708

Az első rétegben Bartucz Lajos nagyszerű értekezése: Magyar ember, típus, faj. Az egész kötetet megalapozza. Elhárítva, az obskúrus tudománytalanságba utasítva a fajelméletet, a kor divatos eszméinek „legordasabb”-ját. Megmutatván rassz vagy faj és nép vagy nemzet alapvető különbségét. Amennyiben a rassz a természet erői, elsősorban az öröklődés által létrehozott, testi és lelki jellegzetességekben elkülönülő emberi alakcsoport. Amennyiben a nép a történelem erői, eseményei által létrehozott, kulturális és nyelvi azonosságok által meghatározott emberi-szellemi közösség. Vagyis a rassz alapvetően biológiai, a nép alapvetően históriai fogalom. Az elsőben testi-alaktani, a másodikban szellemi-kulturális tényezőkre esik hangsúly. A rasszban a biologikum elkülöníti, a népben a historikum egyesíti az embercsoportokat. A rassz- vagy fajtiszta nép vagy nemzet ideologikus rögeszme. Minden nép több rasszból, a rasszok speciális egyesüléséből tevődik össze. A magyar például – így Bartucz – nyolc rassz, a turanid, keleteuropid, dinári, alpi, taurid, mongoloid, nordikus és mediterrán speciális egyesüléséből.

A második rétegben – például – Ravasz László, Babits Mihály, Farkas Gyula jellegzetes értekezése. A magyar jellemről önmagában és a magyar jellemről az irodalomban. Bevallom – Ravasz és Farkas esetében némi közönnyel írom le, Babits esetében fájdalommal – kevés eredménnyel. Mert nem az irodalom az elemzés tárgya, és az irodalom közegében esetleg a magyar jellem. Hanem a magyar jellem az elemzés tárgya, és a magyar jellem szemléltető anyagaként az irodalom. Ez pedig félközhelyek vagy egész közhelyek megfogalmazását eredményezi. Ravasznál: magyar árvaság az őt körülvevő idegen világban. Ahol végzetszerű történelmében élet és halál kockajátékát játssza. Magyar hallgatagság a szüntelen munka magányos hétköznapjaiban. Mert szántás-vetés és verekedés közben nincs társalgás. Babitsnál: magyar kedély a benyomások csapongásában és röpkeségében. Amint önmagára ismer Petőfi dalainak impresszionisztikusan vidám tárgyilagosságában. Magyar realitásérzék költészetben, politikában, mindennapi magatartásban is. Ahogy testet ölt bölcs szemlélődésben és lírai valóságábrázolásban. Farkasnál: a magyar katonaember őshazából hozott rendíthetetlen valóságérzéke. Még csodát is realitássá avat a katonaköltő Zrínyiászában. Magyar melankólia a józanság és eszményiség egységében. Tétlenséget szül vagy a nagyidai cigányok keserű kacaját. És a példák még – biztosan – szaporíthatók.

A harmadik rétegben – például – Zsirai Miklós, Zolnai Béla, Kerecsényi Dezső, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Szekfű Gyula izgalmas értekezése. Ez lenne a szakterületenkénti különösségében elemzett magyar jellem rétege. Csakhogy éppen itt válik az egész nemzeti jellem-elemzés mélyen megkérdőjelezetté. Mert szakterületenként vagy egyetlen vonás sem tudható meg, vagy ellentétes vonások tudhatók meg a magyar jellemről.

változó nemzeti történelem

Zsirai érdekes és Szekfű kitűnő értekezése a magyar nyelvről és történelemről a nemzeti jellemről nem árul el semmit. A nyelv hangtani, alaktani, mondattani sajátosságai jellembeli sajátosságokhoz nehezen köthetők. A magyar történelem kapcsán ugyan szó esik – Bölcs Leó nyomán – a magyarok szabadságszeretetéről, vitézségéről, politizáló hajlamáról. És az értekezés ennek változásait kutatná. Változó nemzeti jellemet a változó nemzeti történelemben. De nem ezt kutatja. Hanem Szekfű megváltozott magyar történelmi vízióját vázolja. A Három nemzedék újragondolásaként, a Forradalom után előtanulmányaként. Középpontban a „valahol utat vesztettünk” gondolata. De nem Széchenyire hivatkozik, mint a korábbi, és nem a centralistákra hivatkozik, mint a későbbi röpirat. Hanem 1514-ig és 1526-ig megy vissza. És – láttuk már – nem a nemesség progresszív, hanem a nemesség regresszív jellegében keresi a hanyatlás-útvesztés okát és kiindulópontját. Közben pedig a nemzeti jellem kutatását mint szempontot – nagyrészt – el is felejti.

És Zolnai, Kerecsényi, Kodály és Gerevich izgalmas értekezése a magyar stílusról, irodalomról, zenéről és képzőművészetről a magyar jellemről ellentétes vonásokat is elárul. Csak két példát. Kodály és Kerecsényi hangsúlyozzák a magyar zene és irodalom népi jellegét. Az első állítja, a második érzékelteti a népi jelleghez (jellemhez?) visszatérés szükségét, legalábbis lehetőségét. Zolnai és Gerevich azonban hangsúlyozzák a magyar stílus és képzőművészet népitől eltérő jellegét. Ezzel pedig mindketten kizárják a népi jelleghez (jellemhez?) visszatérés szükségét vagy lehetőségét. Ezen túl Zolnai a magyar stílusban az érzelmi fűtöttség, burjánzó képgazdagság, állandó megújulás romantikus (németes?), az ilyen nemzeti jellemre utaló vonásait, Gerevich a magyar képzőművészetben az értelmi visszafogottság, redukált arányérzék, tudatos megőrzés klasszikus (franciás?), az ilyen nemzeti jellemre utaló vonásait véli felfedezni. Ez pedig nehezen feloldható ellentmondás. És csak két következtetést tesz lehetővé. Vagy az egyes nemzeti művészetek nem hordozzák a nemzeti jellemet. Vagy az egyes nemzeti művészetek ellentétes nemzeti jellemet hordoznak. Mindkettő az egész vállalkozás, a nemzeti jellem körülírása alapjait kérdőjelezi meg. Az első esetben ugyanis lehet, hogy van egységes nemzeti jellem. De a nemzeti művészetek azt nem hordozzák. Tehát nem tudni, honnan ismerhető meg. A második esetben lehet, hogy nincs egységes nemzeti jellem. Mert a nemzeti művészetek nem azt hordozzák. Tehát nem tudni, létezik-e egyáltalán.

Eddig a két kötet. Végigolvastam, végiggondoltam. Nem oldottam meg semmit. Talán nem is akartam megoldani. Csak végigolvasni-végiggondolni. Valami furcsa eredménye – a magam számára – mégiscsak van. Mindkét kötet felteszi a már ismert kérdést. Az egyik a magyar jelenre vonatkozóan – politiko-publicisztikusan. A másik a magyar jellemre vonatkozóan –teoretiko-tudományosan. Egyikre sincs teljes válasz. De fontos a különbség. Az elsőben jó kérdés. Mert úgy vélem: a magyar jelen keresztmetszetben, a leglényegesebb tényekre koncentrálva, körvonalazható. Csak egyenetlenek, helyenként hiányosak, végiggondolatlanok a válaszok. A másodikban nem jó kérdés. Mert úgy vélem: a magyar jellem hosszmetszetben, a leglényegesebb vonásokra koncentrálva, nem körvonalazható, Ezért egyenetlenek, helyenként hiányosak, végiggondolatlanok a válaszok. A magyar jelen megragadható – persze csak konkrét folyamatok elemzésében. A magyar jellem megragadhatatlan – legfeljebb csak absztrakt közhelyek sorakoztatásában. Mindkét kötet éppen hiányai által is bizonyítja: az első esetben érvényes kérdésre nem egészen érvényes válaszok; a második esetben érvénytelen kérdésre nem egészen érvénytelen válaszok.

poszler9 0708

Van azonban – ezen túl is – valami nyugtalanító. Fejtő írja a már emlegetett utószóban. Raymond Aron mondogatta Jean-Paul Sartre-ról. Elismeri: Sartre volt a zseniálisabb. De nem tehet róla, hogy vitáikban mindig neki – Aronnak – volt igaza. És hozzáteszi: a Szép Szó szerzői között József Attila volt az egyetlen zseni. Nem voltak olyan „vulkanikus lángelmék”, mint Szabó Dezső. Olyan jeles költők, mint Illyés Gyula. Olyan híres tudósok, mint Szekfű Gyula. És így tovább. Mégis – nem tehetnek róla – nekik volt igazuk. (Tekintsünk el attól, hogy itt a két kötet „vitája” és a népi–urbánus-vita szerzőkben is egymásra csúszik.) Erről van szó. A Szép Szó-kötetben fiatalabb, olykor kezdő esszéisták és publicisták. A szellemi élet trónkövetelői. A Magyar Szemle-kötetben idősebb, többnyire tekintélyes tudósok és teoretikusok. A hazai kultúra legnagyobbjai. Az elsőben akad pillanatnyi érvényű féleredmény. Hatásos, de nem maradandó publicisztika. A másodikban akad tartós érvényű, egész eredmény. Súlyos és maradandó traktátus. De az előbbiben jó kérdés szül – a kérdés megválaszolásának függvényében – jó vagy kevésbé jó eredményeket. Az utóbbiban nem jó kérdés szül – a kérdés megválaszolásának függvényében – jó vagy kevésbé jó eredményeket. A Szép Szó-kötetben, ami igazán jó, a kérdéstől jó. A Magyar Szemle-kötetben, ami igazán jó, a kérdés ellenére jó.

Idáig jutottam. Leereszkedvén életem első kétszer hét évébe. Lelki tényeimet történelmi tényeinkké, rögeszméim történetét eszméink történetévé avatván. Igazságot nem oszthatok. A magam dolgaiban se tudok. De úgy vélem: e hatvanéves dilemmák mai dilemmák is. Ilyen már e magyar és közép-európai történelem. Tehát kérdezni kell – a magyar valóságra – szüntelenül. De nem a Mi a magyar?-ra, azaz a magyar jellemre. Mert e kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolhatatlan. De a Mi a magyar most?-ra, azaz a magyar jelenre. Mert e kérdés tartalmilag és módszertanilag megválaszolható. Az első ködös általánosságokhoz vezethet. A második egyértelmű tényékhez. Meg az egyik kérdés nem teszi lehetővé kézzelfogható következtetések levonását. A másik lehetővé teszi. Ezt kellene megkísérelni. Köd sok volt eddig is. Egyértelműség kevés van most is. Szeles, hideg, sötét a balatoni délután. Talán elmúlik ez is. Nem tudom.

  1. A folyóiratban megjelent esszé-sorozat kötetben is napvilágot látott.
kép | Helen Frankenthaler művei, wikiart.org