A GIGANTIKUS „KÍSÉRLET”

Jelek szaporodnak körülöttem s bennem. Távolról érkezők — levelek, híradások távoli barátoktól, távol levő unokáimtól. Belülről felsejlők vagy éppen belém nyilallók — a szervezet vagy a lélek furcsa reakciói az életre s az eseményekre. Most valahogy többet figyelek ezekre a jelekre.

az igazán fontos dolgok

A legfőbb jel, arra kell gondolnom, mégis a kert. Nem is a virágok s a fák — ez a feleségem dolga. Sok eső volt, nő a fű? Istenem, lekaszálok. Még elmegy valahogy, sok pihenővel, de ráérek. Segítsek egy gödröt ásni fának: megteszem, még több pihenővel. Hanem a kert lakói és vendégei az igazán fontos dolgok közé sorolódtak: a rigók — hej, sárgarigónk is van! —, őrhelyükön a gébicsek, revírjüket vigyázva, a cinkék s a többi járó-kelő vendég, sármányok, rozsdafarkúak, zöldikék. No meg a földön járók: nyestek — nem is földön, hanem tetőn hancúrozó látogatók —, sünök, kígyók, gyíkok.

Egyébként a legfontosabb fölfedezésünk a nyáron éppen a kígyókkal kapcsolatos. Májusban szoktunk permetezni a kullancsok ellen. (Nálunk még nincsen divatban a zseniális amerikai eljárás: vegyszerrel — ez éppen a titok: a vegyszer! — átitatott vattacsomók, elszórva a pocoklyukak mellett, melyeket a pocok, a kullancs egyik gazdaállata a szagot imádva behurcol lyukába — meg is öli a nyakán élősködő kullancsnimfákat. Nekünk az angol permetezőszer marad, többnyire lejárt flakonban, de így is megteszi: emlősnek nem árt, a kullancsot megöli.) Az idén nem tudtunk permetezni: elromlott — végleg — a masina. Mégsem volt kullancs. Ami gyerekkoromban nem számított olyan átoknak, mint ma: hetente öt-hat kullancsot szedtünk ki bőrünkből, de nem bántott bennünket a félsz — akkor még nem terjesztették az agyvelő- illetve agyhártyagyulladást, ezeket a félelmetes kórokat. (Azon is elgondolkodom néha, hogy valóban szükséges-e a kullancs léte a biológiai körfolyamatban, az ökológiai rendszerben. Attól tartok, nem. Végleges és gyökeres kiirtása semmi zavart nem okozna: nincs olyan lény, amelyik belőle élne. Radikális kiirtása — évi 100-200 ember egészsége vagy élete — csak pénzkérdés?) Nos, bár nem permeteztünk — nincs kullancs. Két hete a feleségem fölfedezte: gyík sincs. Azelőtt a kertünk tele volt Gyík Gyulákkal — gyönyörű zöld, barna gyíkokkal és utódaikkal. A gyík is a kullancs egyik gazdaállata, bármily hihetetlen: nyakpikkelyei remek búvóhelyet jelentenek ennek a ronda kis pókféleségnek a háromfázisú fejlődéshez — lárvái, illetve nimfái itt lesik ki a vérszívásra érett időszakot. Ez a — rendszertani nevén — atkafajta a természet egyik csodája: radarja van, amellyel a fáról, bokorról az alatta elhaladó emlőst (embert is) megérzi, s rádobja magát. Vérszívó automatikával dolgozik: eleinte szív, izomerővel, aztán bespriccel az elcsípett érfalba egy alvadásgátló enzimet, és a szívást abbahagyja—másfél, két óra múlva az emlős vérnyomása préseli a vért a kullancsba. (Egyébként éppen ez után a másfél óra után, a bespriccelt enzimmel juttatja a vérbe a veszélyes kórokozót!)

Van viszont egy rézsiklónk. Gyönyörű vörösréz színben játszó bőre — nyilván hím az istenadta, a nőstény szürkébb — hol itt, hol ott tűnik fel. Egy nap az utcán, az autó alatt tekergett át a szomszédba, másnap az alvégen, a szomszédék sufnijában vadászott egérre. Megnézem a Brehmben, hogy csakugyan föl tud-e mászni a falon, hiszen két útja közt másfél méter magas fal van. Csakugyan föl tud mászni rá! De a Brehmből más is kiderül! A rézsikló legkedvesebb eledele a gyík. Megvan a különös kullancshiány magyarázata: a rézsikló megeszi a gyíkot, a gyík nem tarthat kullancsot — nincs kullancs! Isten tartsa meg jövőre is a rézsiklónkat!

*

Tán mégis az unokáim sorsa érdekel leginkább? Hiszen a kertet is azért szeretném tisztának, kullancsmentesnek tudni, hogy ne fenyegessék őket a kórok, ha ott játszanak majd. Meg madarakkal, sünökkel tele tudni, hogy ők is láthassák a kedves jószágokat.

Tán mégis? S ezért van az is, hogy a politikai csatározások, a fenekedő leszámolások s a fenyegető szervezkedések nem izgatnak különösképpen? Az egészből leginkább az érdekel, hogy rám nem jut-e több sár, mint ami megillet.

két tucat megszállott őrült

Mert sár mindenkinek jut. Itt mindenki besározódott az elmúlt három és fél évtizedben — már ha dolgozni, alkotni akart, csinálni valami tisztességeset. Mindegy, hogy verset, regényt, színházat, épületet, tudományt vagy kiskertet, jól működő bányát vagy éppen múzeumot — másképp nem tehette, mint hogy valamiképpen kiegyezett a hatalommal. Vagy csalt: a törvényesség határán egyensúlyozva, rendeletek útvesztőjében csalinkázva tette, amit lehetett. Lerohadt bányát megmenteni azzal, hogy a „vendégmunkásoknak” építünk egy „birkaistállót” (azaz: munkásszállást) engedély nélkül; pénz nélkül maradt múzeumot megmenteni azzal, hogy jókorát hazudunk (távlatilag: igazunk biztos tudatában) — nem éppen dicsekvésre méltó ügyek. S mégis így működött ez a „wirtschaft”. Keresztury tanár úr mondta egyszer nekem: „Rég mondogatom, hogy ezt az országot két tucat megszállott őrült viszi előre”. Volt az húsz tucat is! Számoljuk csak közéjük a megszállott pedagógusokat, népművelőket, agronómusokat, mérnököket, s az egyszerű embereket, parasztokat, munkásokat. S a feltalálókat, a nehéz embereket… A notórius lapalapítókat, a jobb sorsra érdemes riportereket…

Döbbenten hallgatom, olvasom a „szűz fiúk” nyilatkozatait: itt az elmúlt négy és fél évtizedben minden, de minden gyalázat volt, minden rossz volt. Nekik, akik az elmúlt négy és fél évtizedből egyet ha megértek ésszel s értelemmel? Kibicnek semmi sem drága. Nekem inkább Lajtos Árpád története jut eszembe, s emelkedik jelképes értékűvé: önéletírásában elmondja, hogy „A konyháról, ahol nem politikai, hanem katonai rabok voltak a szakácsok (őrszolgálati vétség, függelemsértés és hasonló kisebb súlyú cselekményekért elítéltek), mindig tele kondérokat küldtek fel a harmadik emeletre, mert sajnáltak minket. Eleinte a folyosón volt az étkezés kiosztása. A kiosztást megelőzően a házimunkásokkal belevizeltettek a kondérokba. Természetes, hogy az éhezőket ez nem riasztotta el az élelem elfogyasztásától.” (Új Idő, 1988. március)

Nos, fiatal barátaim, ezt tették velünk, s ezt tettük mi is: hús is volt a kondérban, de a ,,házimunkásokkal” folyvást belevizeltettek — s mi mégis megettük. De megettétek ti is, különben bajosan lennétek itt.

Minden tiszteletem azoké, akik nem sározódtak be. Csakhogy ilyenek nagyon kevesen vannak. Egyrészt nem érték meg a mi időnket, másrészt a „sármentes” életben mentek tönkre. Erre is vonatkozik a régi mondás: csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik.

Azt azután végképp nem kedvelem, amikor valaki úgy próbálja meg lemosni magáról a rákenődött sarat, hogy másokat saraz be, de jó alaposan. Szomorúan olvastam Faludy cikkét, amelyben az általam nagyon tisztelt költő hóhérainál semmivel sem különb módon mocskolja az általam még jobban tisztelt néhai Horváth Zoltánt, aki már védekezni sem tud. Megvolt nekem is a magam sarazója. Ahogy Arany mondja: „Nem pöröltem — / Félreálltam, letöröltem.” S különben is, én már korán eltemetkeztem a sinológiában.

*

A sinológia nagyon jó. Ma úgy látom, a kert mellett ez a legjobb megoldás. Jó volt az ötvenes évek elején is: kimaradtam a legrohadtabb időkből. Jelentem alássan: hiányoztam. Pekingben tanultam nyelvet és művészettörténelmet; amikor hazakerültem, már én is nagyon okos voltam. Kimaradtam mindenből. Igaz, a hatvanas években megint belekeveredtem a művészet ürügyén a politikába is — szerencsére, akkor már „okosan”. És amikor a múzeumi menedzserséget odahagytam — tíz évi tisztes, legalább magam előtt nem szégyellni való szolgálat után —, a sinológia ismét hasznosnak bizonyult.

Voltaképp most sem csinálok egyebet, mint amit eddig próbáltam. Tenni szeretnék valamit, ami mindenkinek — akit illet, érint — hasznos lehet: a kínai kultúráról mondani valami érdekeset, szépet, fontosat. S lehet-e ma fontosabb és szebb, mint amit a kínai kultúra múltja tanít nekünk.

enélkül nem lehetett meg

Persze a kínai múlt is tele van gyalázatos dolgokkal: az olyan vérfürdők, amilyent napjainkban produkáltak, a milliárdos nép fölötti hatalmon cívódó „nagy családok”, a császárok s a nagy hatalmú zsarnokok vetélkedésében sorozatosan megestek. Háborúkban hihetetlen méretű tömegek pusztultak el — ártatlanul, sosem tudva, kiért és miért. Ez nekünk is, a mi elődeinknek is kijutott. Úgy tűnik, emberi történelem enélkül nem lehetett meg, sehol és soha.

Van azonban valami az ő múltjukban, ami állandó és a történelem gyalázatain túlmutató — s amit talán anakronizmus emlegetnünk, és mégis, szüntelen nosztalgiával idézzük: a természethez, a világhoz való békés, harmóniát kereső magatartásukat. Ez csak a hadvezérekben, a nagy hatalmú és zsarnoki hajlamú urakban nem volt meg, de a parasztban éppen úgy benne élt, mint az írástudóban. A parasztban inkább a szelíd türelem — urával, a természettel, földjével, állatával, fájával és füvével szemben: lessük ki titkát s éljünk vele békében; füvekben gyógyulást, földben, ha kell, öntözéssel, életet keresve. Az írástudóban ravaszabbul és kifinomultabban: bújjunk el a politika elől a könyvtárakat és bölcs szerzeteseket éltető kolostorokban, az erdők mélyén, s gyönyörködjünk az elszálló madárrajban, a bambusz susogásában s a holdfény szelíd derűjében; írjunk verset, kalligrafikus írásjegyekkel, fessünk képet, s így leljük meg a békét. Lehet, nem mindig sikerült: a paraszt földjét elmosta az ár, termését kiölte a szárazság, az írástudót utolérte az udvari intrika vagy épp a nyomorúság. De a törekvés szüntelen erre munkált bennük. Talán épp ez a megtörhetetlen ácsingózás, ez a lebírhatatlan vágyakozás a békesség után — ez az, ami példa s vonzó számunkra.

Számunkra, akik az európai — ma már úgy mondjuk: nyugati — elvek szerint élünk, s születésünktől — vagy csak neveltetésünktől? — agresszívek vagyunk. Hisz mi más az európai természettudomány, aminek mai világunkat köszönhetjük, mint agresszivitás? A fizikai kísérlet, amiből civilizációnk kinőtt, nem egyéb, mint agresszív kérdés a természethez. Az első, Goethe szavával őseredeti természet leigázására létrehoztuk a „második” természetet, a civilizációt. S most itt állunk, szemben a második, immár fölénk magasodó s egyre agresszívebben viselkedő „második” természettel, s egyre nehezebben álljuk kihívásait, sőt, egyre ijesztőbbé sötétedő fenyegetéseit: ózonlyuk, tengerszennyeződés, esőcsináló őserdők pusztulása, savas esők, nukleáris szennyeződés — hogy csak a glóbusz-méretűeket soroljam.

Tudom, a történelem kerekét nem fordíthatjuk vissza. S a civilizáció fenyegetései sokkal inkább történelem, mint a kicsiny politikai szélkakasok forgolódása. Ezeket elsöpri egy vihar – s jönnek helyettük az újabbak, akikre ugyanaz a sors vár. Az igazi, a ,,longue durée” történelem valahol a tengerek mélyén s az Amazonas őserdeiben íródik — csak nem figyelünk rá eléggé. Mi most itt a szélkakasokra figyelünk, s elhitetjük magunkkal, hogy ez a történelem, meg az, hogy holnap mit fogunk enni s venni.

nagyobb távlatokban

Engem mégis jobban érdekel, hogy unokáim mit fognak enni. Nem holnap, hanem holnapután. Tudom, hogy a politika csinálóira szükség van, akár szélkakasok, akár messzebbre látó, nagy formátumú személyiségek. De talán szükség lenne a nagyobb távlatokban, az emberiség sorsában s glóbusz-méretekben gondolkodókra is. Elvégre azt, hogy unokáim mit fognak enni, mégsem a percemberkék szabják meg.

Valahol a régi kínaiak lebírhatatlan békevágya, csillapíthatatlan harmóniakeresése él bennem is. Még a bőrömön érzett politikai civódásokban is ezt próbálom kitapintani. Lehet, hogy a haladást, ezt a furcsa fétist kérdőjelezem meg? Nem az első s nem is az utolsó leszek, aki a ment-e a világ elébb kérdést hökkenve fölteszi. A választ én sem tudom, a kétely bennem is erős. S a hit: másfelé kellene keresgélnünk, hogy utódainknak valami biztató világot hagyjunk örökül.

*

A mindannyiunkat elöntő számonkérősdit olvasgatva a napokban eszembe jutott a Stanford Egyetem híres kísérlete. Philip Zimbardo pszichológus professzor a tanszék alagsorában játékbörtönt rendezett be, s pénzfeldobással egy csomó normális, felnőtt, értelmes egyetemi hallgatót osztott be börtönőrnek, illetve rabnak. A kísérlet azonban csak hat napig tartott: „Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti alany számára, hogy hol végződnek ők, és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban ’rabbá’ vagy ’börtönőrré’ vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatológikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (’őrök’) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (’foglyok’) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés , a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”(Idézi: Aronson, A társas lény, 1978.)

Ez a félelmetes jelentés nem kíván kiegészítést. Inkább néhány kérdést — hogyan lehetséges, hogy nálunk csak néhányan hajlandók tudomásul venni: mi itt mindannyian évtizedekig tartó gigantikus börtönkísérlet résztvevői voltunk. És hogyan lehetséges, hogy a legtöbben csak az egymáshoz ütődő golyók kauzalitás-logikáját követve vizsgálódnak, és tudomást sem vesznek a serpenyőről, amelyben hányódtunk? Másrészt épp ennek a mindent tagadó álláspontnak a fényében elmosódhatnak és azonos súlyúnak mutatkozhatnak minden börtönőrök felelősségei, és tisztán ragyoghatnak minden rabok alakjai?

Vigyáznunk kell: a tettekért elsősorban mindenki maga felel. A börtönszituáció roppant nyomása nem tüntetheti el az egyéni felelősséget. S ebben az értelemben is különbséget kell tennünk a halálos ítéletekben tobzódó bíró s az önmentő s az önmagáért reszkető tapsonc között. S azt sem szabad elfelednünk, hogy itt többször sorsoltak: bizony előfordult, hogy aki egy ideig rab volt, börtönőr lett, és megfordítva. S ezt az egésznek a megítélésében mint a tisztánlátás, és még inkább a kilábalás elemi feltételét: nem szabad szem elől téveszteni.

börtönőr- és rab-reflexek

Mert Zimbardo professzor megfigyeléseit kiegészíthetjük egy keserves részlettel, ami ugyan implicite az övében is benne van, de mi, sajnos, tapasztalatokkal igazolhatjuk. Minél hosszabb ideig — netán évtizedekig — tart ez a börtönkísérlet, s minél totálisabb érvényű — tehát gyakorlatilag mindenkire kiterjedő —, annál nehezebb véget vetni neki. Az évtizedek s generációk során oly mélyen ivódtak belénk a börtönőr- és rab-reflexek, hogy még ma is, s attól tarthatunk, még sokáig nyöghetünk tőlük. Szomorú bizonyítéka ennek, hogy ma is akadnak, akik komolyan állítják: a börtön jó volt, csak néhány börtönőr volt rossz.

*

A természet világában jól működik az önszabályozó rendszer. Elmenekültek a gyíkok — valószínűleg utánuk megy a rézsikló, vagy az idén vagy jövőre. Akkor megint itt lesznek a gyíkok s velük a kullancsok is, permetezhetünk. Ez a körforgás aránylag megbízható módon programozható, jól kiismerhető, állomásainak bekövetkezésére számíthatunk.

Az emberi világban sokkal több a kiszámíthatatlan mozzanat. A kertet talán tisztán, kullancsmentesen hagyhatom unokáimra, s persze tele kedves madaraimmal és állatkáimmal. De hogy ez a világ mivel várja őket, nem tudom megmondani. Ez a világ, ahol ma is fortyognak az indulatok, s a tegnapi rabok (vagy rabjelöltek) észre sem veszik, hogy pontosan ugyanazt a nótát fújják, amit a tegnapi rabtartók, s ahol a tegnapi elkényeztetett (házi)munkások ma nem akarnak, kiváltságaikra hivatkozva, a mindenkit érintő áldozatvállalásban részt venni — ez nem az én világom.

Ehelyett inkább a régi kínai kultúra példáit hagyom nekik: a türelem s a megbékélés eszményeit. A csöndét s a harmóniáét, amelyben egymásra lelhet az emberi világ és a természet megannyi csodája. Hiú ábránd? Lehet, sőt biztosan az. De a ment-e a világ elébb kérdés döbbent s kétségbeesett, csalódott s kételyekbe fulladó megfogalmazói sem tudtak másképp válaszolni önmaguknak — népüknek —, mint az és mégis konok elszántságával — az öregedő írástudó egyetlen válaszával.

felső kép | Paul Stein, flickr.com