A MENNYORSZÁG MEGHÓDÍTÁSA

Tizenöt éve halt meg, de nincs szükségem, hogy okot keressek emlékezni arra a művészre, akinek nem volt kisebb az ambíciója, mint meghódítani az eget. És bizonyos vagyok, hogy ez sikerült is neki.

Kondor Béláról írok, előttem rézkarca a mennyország ostromáról, amely az akadémia elvégzése utáni egyik első munkája volt, és amelyre azóta úgy tekintek, mint programot adóra. Talán azért, mert már itt tisztán jelentkeznek azok a motívumok és jelek, amelyek végigkísérik kompozícióit, az a művészi magatartás, amely az embert, az ember világát, belső életét, a külső-adott lehetőséget, annyi érzést és gondolatot fogalmaz meg. S jelentkezik ezen a képen szinte készen a stílus és a szemlélet, a forma, sajátos művészi kultúrája; mintha már induláskor érezte volna, hogy rövid az idő, és nagy a rámért feladat, hogy kísérletezésre nem telik az évekből.

végletekig feszítik a teret

Mindössze tizenöt évig dolgozott és ezalatt szemtanúi voltunk a magyar művészettörténet egy fejezete megszületésének. Ennek egyik lényege, hogy a formai-szellemi ellentétek végletekig feszítik a teret. Hol álmélkodva romantikus, hol félelmetes a haragja, hol lágyak a színek és vonalak, hol kuszán, izgatóan törik szét a formákat. Angyali, szárnyas lényei harcolnak velünk, ítélkeznek felettünk, de soha magunkra nem hagynak. A fenyegetés nem csap át pusztításba. A művész az állandó készenlétet festi-rajzolja meg: azt a hitét, hogy a végső tragédiától megmenekül az élet. Pedig tudja, hogy

szét és felfelé tart e világ,
de remélnünk és gőzzel
bizakodnunk legigazabb
élnivaló kötelesség.

Pokol, háború, önpusztítás, parányokká repesztett valóság. A szakadék szélén emberpár ül. Amikor ezt a képet nézem – egy Blake illusztráció –, arra gondolok, vajon leírták-e valaha is vele kapcsolatban, ami pedig lényeges volt művészetének gondolati közegében és ami megmentette, hogy illúzió-mentessége cinizmusba csapjon át: beszéltünk-e valaha is humoráról? A Blake illusztrációval kapcsolatban említem, és ehhez tudnunk kell, hogy milyen mélységig megértette öreg angol „barátját”, ezt a prófétákkal ebédelő-társalgó nagyszerű művészt, s mennyire rokon módon értettek a haraghoz és a megbocsátáshoz, ha annak a bizonyos EMBERNEK az érdekéről volt szó. Tudom, hogy találkoztak egymással – mit nekik a tér-idő adta akadályok –, hiszen Kondor megírja, hogy akkor „Blake úr egy baltával kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp…” Azonosan tudták – és a félelem is megvolt bennük –, hogy iszonyatos a veszedelem, ami fenyegeti, miattunk fenyegeti a világot. A szakadék szélén ül az emberpár. Talán elhatározott már az öngyilkosság. A mozdulatok alig engednek kétséget.

A humor ott a legigazibb, ahol az értelem nem akar vagy nem is tud kiutat találni. A sziklára rádobva egy papírlap, rajta a fohász: „Newton hitétől mentsen meg az Isten”. Ez az igazi csodavárás és ez az, ami távol tartotta tőle a kétségbeesést.

Szinte minden képén jelen van a humor. A Margit-legenda sok kis apró részlete villan elő. A vadászok elől fejvesztve menekülő nyulak, egyértelmű, hogy zsákmányul esnek. De Kondor kiutat talált számukra: leszűkítette a teret, és látni, hogy legtöbbjük előbb éri el az ég aranyát, mint üldözőik a lőtávolságot. Emlékszem, mennyire örült ennek a megoldásnak. A festmény elkészülte után, 1969 végén elküldte nekem a reprodukcióját, és hátára ráírta ezt a mondatot: „Margitka egykor szép leány volt, majd később büszke és szent lett, mocskos munkákat úgy vállalt, hogy hervadt, és sorsa így teljesedett.” Erről szól a SZIGETI LEGENDA, egy rég vállalt áldozat előtt kívánt tisztelegni. De miért ne párosulhatna ezzel a részletek kedves humora: a szép szerelmespárt nyilazó kupidó, a régimódi biciklin érkező frakkos ördög, az omnibusz és a helikopter, a tengert átszelni képes vitorláshajó és a dunai gőzös. Nyilazó, megveszekedett harcosok és a felhőn könyöklő angyalka. Említhetek még jó néhány képet: Ezékiel űrhajós angyalát, az angyalokat váró Loth házának foghíjas lépcsőjét és a behavazott Monte Esquílinara a templom alaprajzát bevéső LIBERIUS pápát, akit e korai római reggelen a feje körül ugráló angyalok és egy kis cica kisér. Igen, jó volna egyszer csupán csak a humoráról írni.

Újszerűségének egyik lényege tehát ez a formai-szellemi ellentét volt. A másik, amit mindig fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy Kondor nem volt modern művész a szónak abban a formális értelmezésében, amely korszerűnek a nagy modern irányzatok valamelyikéhez kapcsolódót mondja. Nem sikerült munkáit összevetni egyetlen modern irányzattal sem, nem lehetett analógiát találni közte és egyetemes vagy hazai kortársai között. Pedig ez megértését és elfogadását segítette volna. Legalábbis, ami a megértést és elfogadást hivatalosan is lehetővé teszi.

kitágította a horizontot

Persze igaz minden nagy egyéniségre, hogy modernsége nem mérhető analógiákkal, hiszen ő maga teremti és határozza meg a korszerűt. Ez igaz Kondorra is, de úgy, hogy paradoxont rejt magában. Az „új” nála a „tradíció” egyfajta új értelmezésében jelentkezik, abban, ahogy megszüntette a határt múlt és jelen között. Kapcsolódását a történelemhez nem szűkítette sem korszak, sem mester. És ez a magatartás egyedülálló volt: kitágította a horizontot, minden érték, amit a múlt művészete teremtett, aktuálissá vált. De ennél tovább lépett és mélyítette a paradoxont azzal, hogy az értékek hasznosítását is másképp értelmezte, mint bárki kortársai között. Tehát nem kölcsönzött sem élő, sem halott mestertől, irányzattól, kortól, ami mestert, irányzatot és kort meghatározott. Ő a lelkiismeretes tanuló szerepét vállalta, akinek azért van mindenre szüksége a múltból, hogy megismerje a szakmája lehetséges fortélyait. Szakmát tanult: ez volt a relációja a művészet múltjához, jelenéhez. Ez a sajátosság tette nagyon rokontalanná, de ugyanakkor az örökölhető tudás birtokosává.

S amikor már mindent tudott, ami mesterré avatta, a tanulóból méltó barát lett. Barátja bejegyzett tanárainak: Barcsaynak, Koffánnak, Kmetty Jánosnak. S barátja, egyenrangú társa régen élt mestereinek: Dürernek, Boschnak, a középkor ikonfestőinek. És azt is megtanulta tőlük, hogy e tudás birtokában már csak egyetlen kötelessége van: a Gondolat megformálásának kötelessége.

A vele foglalkozók gyakran hangoztatják és joggal, hogy egymagában vállalkozott egy adott időszak, egy adott társadalom lényegét kifejező szimbólumrendszer megteremtésére. A Kondor-irodalom egyik fontos tudományos feladata összeállítani a jelképek korpuszát, megkeresve gyökerüket, megadva lehetséges feloldásukat. Izgató kötelesség, mert ismeretük nélkül nem közelíthető meg a mű.

Riasztanak vagy menedéket mutatnak, pusztulást hirdetnek, de mélyítik hitünket és megengedik a reményt, hogy bizakodjunk a gonosz bukásában. Abban azonban nem vezetnek félre, hogy az emberé a hatalom, elpusztítani a világot.

Előttem a hatalmas BOMBA, amely szétrepeszti a kozmoszt, torzzá nőtt SZÖRNYEK sötétítik el a napot, de a PLÉH KRISZTUS kitárt karja alatt menedéket talál az élet. A VIRÁG szerelmespárja, a SUGÁRZÁS szivárvány-ragyogása, az ESKÜVŐ ölelő öröme nem feledtetik a boldogság lehetőségét. Mit jelent ezeken képeken a Király, a Szépség, akihez az óda szól, a hatalmas Keselyű, a Pokol lakóinak és az Angyaloknak idelátogató serege, Dózsa szárnyas oltára, a repülőgépek, a furcsa szerkezetek, Csokonai és Ezékiel angyala, a Halál és a Darázskirály? Mindezek jelek, feloldásra, értelmezésre várnak. Kulcsai a gondolat megértésének, a titkok megfejtésének. Ebből a szempontból ugyanolyan kutatási módszereket követel művészetének megközelítése, üzenetének megértése, mint akár a középkori alkotások szimbólumainak feloldása.

Ma még e munka elvégzéséhez forrás lehet az emlékezet. A vele folytatott beszélgetések – mi érdekelte, miről mi volt a véleménye, meglátása, mit szeretett, hogyan gondolkodott a világról: mindezek fontok eszközök megértéséhez. De mindezeknél lényegesebb verseinek megjelent két kötete. A BOLDOGSÁGTÖREDÉK és a JELET HAGYNI hatalmas dokumentációt ad jelképei megközelítéséhez.

panaszkodik s kuncog

Ezek a költemények ikonográfiái forrásai a képek hordozta jelrendszernek. Nagy László, a költő-barát fogalmazta meg plasztikusan ezt. „A kondori festészet és költészet nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást… más a vers és más a megfestett kép. De ugyanaz a szellem viaskodik, panaszkodik s kuncog és kényszerül ítélkezésre.”

Ez a forrásértékük lényege.

De ezzel csak e költemények művészettörténeti jelentőségét említettem. Pedig úgy igaz valóban, hogy ezek önálló értékek. Beszélhetnénk sajátos nyelvezetéről, szórendjéről, a szavak értelmét módosító szótagjairól is akár. Mindezek együtt költészetének egyedülálló formáját adják. És műfajában ez a költészet filozófia, írója ismerte a Biblia próféciáit, rokona volt a „Menny és Pokol házasságát” író Blake-nek, vagy Rimbaud-nak, aki az „Egy évad a Pokolban” látomását fogalmazta meg. Tudom, hogy igaz Nagy László figyelmeztetése: „Ha modern költészetünkről szó esik, nem szabadna Kondor Béla nevét elsikkasztani.”

felső kép | Kondor Béla: A mennyország ostroma