SÖTÉT, NEHÉZ

„élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”
Tolsztoj: Ivan Iljics halála

A karácsonyi vacsora vége felé, amikor a két összetolt asztalon már csak sütemény, gyümölcssaláta és bor maradt, arcukon meg az örömöt befedte az álmos elteltség, kilenc óra tájban telefonált a kórházból az ügyeletes orvos, hogy Jánosi Antal exitált. A családfőt kérte, kollégáját és főnökét, s azt mondta: Pista bátyám? Igen, exitált. És Bence István bólintott – talán az egyszerre némán felé néző népes családnak, talán a vonal túloldalán résztvevő tárgyilagosságba zárkózó fiatal orvosnak, vagy mert tudta, hogy így kell lenni: most kellett bekövetkezni. Köszönöm, Péter, köszönök mindent. Gondolom, huszonhetedikéig semmit sem tehetek. És Bence felesége, gyerekei, menyei és veje, a két nagyobb unoka mozdulatlanul, de mintha ők is bólintottak volna. Megtörtént. Egyikük sem merte kimondani: végre megtörtént. Tóni bácsi negyedik napja eszméletlen volt, a kilencvenkét éves ember csontvázzá aszott, harmadik hete nem evett, infúziókkal tartották életben, s mióta éjjel lelépett az ágyról, elesett és véresre zúzta kopasz fejét, a homlokát, a halántékát, feltették a haldoklóknál használt rácsot – múlt héten mindannyian sorban elbúcsúztak tőle, s mintha még ő is értené, hogy ez búcsú. De nem halt meg. A buzgó ügyeletes orvosok nem hagyták meghalni, neki meg sohasem, most aztán végképp nem volt ereje, hogy irányítsa a sorsát. Vagy ez volt a sorsa, gondolta Bence Klári jó fél évvel később is, a nyári kánikula idején – sors, hogy éppen karácsony este, hogy most már szakadatlanul emlékeznünk kell erre, s így rá is; egész életében a legjelentősebb, hogy karácsony este halt meg, s hiába minden okoskodás, tudom, hogy neki mindegy, neki ez is véletlen. Nekünk halt meg karácsony este, mindez nekünk rendeződött így, de van-e szégyenletesebb kizsákmányolás, mint okulni a mások életéből – és halálából?

Július volt, kora délután, megint eső nélküli kánikula, az aszfalt fortyogni látszott, s ahogy a Deák térnél kiszállt a metróból, feljött a mozgólépcsőn, az amúgy is szűk ajtónál egy öregember ült, fejét a fémkeretnek döntve, hunyt szemmel ült, lábán szakadt szandál, begombolt balonkabátja alatt talán csupasz a teste, néhányan meglökték, óvatlanul megbotlottak benne, egy lány felsikoltott, de mindenki haladt tovább: ki a metróból, be a metróba, az öreg kellemetlen tárgyként ott maradt; Tónira hasonlított. Hosszúkás, kopasz fej, hegyes orr, és a meztelen lábszár.

kelet-európai idétlenség

Ha Pista nem utazik el karácsony előtt Varsóba, másképpen alakul. Milyen szerencsétlen ötlet három napos kongresszust szervezni karácsony hetében, és Varsóban. Ez a régi kelet-európai idétlenség. Minden orvos lapított az intézetben, a legtöbbet utazgatók a leginkább, most ne, ide ne, és akkor Pista csak azért is ajánlkozott, ez valóban abszurd, igazi hülyeség, hát elmegy ő. Évek óta nem volt szolgálati úton, soha semmi buli, azt mondta otthon, mindenki röhögött a főorvosi értekezleten, mikor félénken jelentkezett és elrebegte, hogy ő nagyon-nagyon boldogan menne, de nem tudja, a kollégák megbíznak-e benne, s képviselheti-e éppen ő az intézetet. Úgy mesélte el, mintha a játék és a pimasz kis fricska kedvéért utazna, mintha most is a villogóan szellemes Bence Istvánt alakította volna, aki mindig mértéktartóan ellenzéki volt, már-már fenegyerek, anekdoták hőse – Klári azonban szorongva figyelte: lehet, hogy fél a nyugdíjazástól? Pista hatvannégy éves, az elmúlt évben három hasonló korú kollégáját nyugdíjazták s egy ötvennyolc éves orvosnőt; igaz, Pistának óriási a szakmai tekintélye, a kórház legnagyobb osztályát vezeti, de éppen ezért: pozíciója így a legkívánatosabb, akár két újonnan kinevezett főorvos között is megosztható. Lehet, hogy fél, lehet, hogy így akar simulni. Mindenesetre december 19-én elutazott Varsóba. Délelőtt még benézett Tónihoz; már nem tudott kontaktust teremteni vele. A feleségem intézkedik, mondta, s amikor a repülőtéren megsimogatta Klárit, sikerült hálásan, csaknem bűntudatosan ránézni: ez is rád marad.

Klári december 23-án bement a kórházba, tudta, hogy a tehetetlenségével hadakozik, s hogy végső soron még neki is mindegy: ott van vagy sem. Jobb lett volna, ha nem néz be? Talán. A kikötött bal karba infúziót vezettek, az orrba lélegeztetőcsövet, az ágynemű frissen mángorolt, mosodaszagú. Időről időre katéterezik vajon, vagy naponta többször tisztába rakják? Klári felhajtotta a takarót. Pizsama nélkül feküdt, ami a testből maradt, a lepedő alatt rózsaszín gumilepedő, s vattázott pelenkafélébe kötötték. A kékesszürke botlábak már halottnak látszottak, a sötét, rezzenéstelen szemhéj is – miért jó, hogy nem tud magáról? Nem tud?

az élők szektája

Mintha leselkedett volna, riadtan visszahajtotta a takarót: éppen nyílt az ajtó, de az ápolónőt nem lepte meg, hogy ő ott van. Úgy látszik, észrevették, mikor besurrant az egyágyas kis szobába, s a főorvos feleségét mielőbb üdvözölni kellett. Szegény Tóni bácsi, mondta az ápolónő résztvevően, szegényke, de legalább nem szenved, tetszik látni, mindent megteszünk, de hát most már…, és Klári bólintott, tudom, és ez a bólintás is elegendő volt, hogy ők ketten szektába lépjenek, kirekesztőek és fölényesek legyenek az eszméletlen Tónival szemben; az ápolónő frissen mosott, hullámosított és gusztusos fityulával összefogott hajjal, finoman festett arccal, fehér köpenyben, vászoncipővel, hóna alatt kórlaptartóval, és Klári az éppen csak kigombolt bundában, hasított bőr csizmában – két érett, vonzó nő, amint megalakították itt az egészségesek, vagy inkább az élők szektáját, és jóságosan persze: csupa gondoskodó mozdulat, segítőkész repdesés a kitaszított körül. Nincs se jóakarat, se rítus, se öngyötrés, ami természetessé egyszerűsíthetné a helyzetet. És igen, az eszméletlen arckifejezésében szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára, Klári látta, és szégyellte, hogy a néhány perc alatt kényszeresen mondogatta magában: így emlékszem majd rá, így emlékszem majd rá.

Így emlékezett. Elment az öreg csavargó mellett a Deák téri metróállomáson, meg sem állt, haladt ő is, de látta az élettelennek tűnő lábszárat, a kopasz fejet, a hosszú orrot; megyek itt könnyű léptekkel, lendületesen, és védtelenebb vagyok, mint valaha, egyre védtelenebb.

Tóni halála egyetlen ember életét sem változtatta meg. Mindannyian ott voltak a temetésén, a gyerekek is, többen eljöttek a szomszédok közül, mások is gyengédségfélével gondoltak rá, az öregemberre, az utolsó évekbeli Tóni bácsira, mert a korábbi évtizedek – vagy nyolc – szinte nyomtalanul elsüllyedt már életében. A haldoklását és a halálát azért is jelképesíthette Klári és az egész Bence család, mert alig tudtak róla valamit.

Pista azt mondta, kamaszként egy ideig nyomozott Tóni után, ki is ő voltaképpen, és miért vette magához az apja, de Pista történetein, emlékezésein, mint máskor is, jót mulattak ugyan, tárgyilagos ismereteik azonban nem sokat gazdagodtak. Az öreg Bence ’58-ban meghalt; mikor Klári – abban az évben – a családba került, már béna volt, szómorzsalékait, intéseit csak Tóni értette, s az agyvérzés után megnyomorodott ember is csak Tónitól tűrte az etetést, mosdatást. Hetvenkét esztendős volt, de száznak is gondolhatták. Jóval fiatalabb feleségét látni sem akarta, az asszony szinte hangtalanul húzta meg magát a kisebbik szobában. Pistával vasárnap délutánonként meglátogatták őket. Mindig Tóni nyitott ajtót, előbb terelte be őket az öreghez, Pista beszélt hozzá, közben megmérte a vérnyomását, megszámolta az érverését, mozgatta a lábát, nyomkodta a nyaki ütőerét – ilyesmikre emlékezik Klári, s hogy az apósa minden héten csodálkozva nézte őt, mintha először látná, s minden héten ámulattal préselte ki magából a hangokat: szép, és félreérthetetlenül őfelé bökött. Pista pénzt adott Tóninak, aztán átmentek a mamához. Kicsi, vékony, madárarcú asszony, rendszerint a hatalmas fotelben ült és kötött. Sárga, kék, barna gombolyagok gurultak körülötte – ennyi idő után eldönthetetlen, hogy a képzelet filmezi egymásra a különböző színű fonalakat, vagy valóban több színű, mintás pulóvereket csinált akkoriban. Süteményt, gyümölcsöt, csokoládét vittek neki. Pista szerint sohasem evett főtt ételt, reggel és este kis kenyérbelet aprított a tejeskávéjába, délben egy-egy tojást vagy vajas kenyeret majszolt el, de amikor ők beléptek, máris hozta a metszett likőröspoharakat és a maga gyártotta szirupos italt. Több színű készült abból is, a sárgára azt mondta, tojáslikőr, a barnára, hogy csokoládé, a zöld meg talán diólikőr volt, de mind egyforma ízű. A szájuk cuppogott utána.

A mama harminckét évvel élte túl a férjét. Özvegységében az egyetlen változást éppen Tóni hozta, hogy megbarátkoztak, együtt étkeztek, s amikor Pistával meg a gyerekekkel, később néha az unokákkal odalátogattak, a mamát a nagyszobában találták, állítólag csak aludni húzódott vissza a régi helyére, de Tónit oda nem engedte, kertelés nélkül meg is mondta, hogy nem kívánja a büdös cigarettáját. Amikor az öreg Bence meghalt, a mama tisztességgel gyászolta, a ravatalozóból a sír felé elsőként ő követte Pistával a koporsót, aztán Klári Tónival, s csak őutánuk a többi rokon, ismerős. Pista úgy emlékszik, az anyja boldog-boldogtalannak magyarázkodott, miért él velük Tóni. Az uram segédje, vagy az uram régi segítsége, mesélte, árva gyerek volt, szinte az uram nevelte, de Tóni régen kinőtt a gyerekkorból, mikor beállt a nála tizennégy évvel idősebb Bence bútorüzletébe. Az öreg aztán antik bútorokról beszélt, s hogy olyan különlegességei voltak, mint senkinek az országban, s olyan kiváló munkásai, akik aranyat fabrikáltak minden ócskaságból. Pista fanyarul megjegyezte, hogy ő azért látta az ócskaságokat. Becsüs és felhajtó, kiszolgáló és munkavezető lett Tóni, a jobb kezem, mondta elégedett, kövér mosollyal Bence, s amikor nem kis megdöbbenést keltve negyvenévesen megnősült, Tóni már nála lakott. Nem tudom, fogalmam sincs, hogyan éltek hármasban, vagy többen, hiszen cseléd is volt, aztán jöttem én, mellettem dajka, kisasszony, ami kellett. Tóni mindig ott volt, a nagy lakásban elfért, sohasem veszekedtek anyámmal, semmi nyílt féltékenykedés, de hát anyám senkivel sem veszekedett, és mindent tudomásul vett úgy, ahogy volt.

egyszerűen nem ébredt fel

Az öreg Bence halála talán csak Tónit rendítette meg, a mama közönnyel, illendően gyászolt, s valamivel élénkebb lett; Klári emlékezett, hogy ők Pistával akkor is valamiféle megkönnyebbülést éreztek, amivel megfért a lázongás: ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Oly sok év után a mama egészen másképp fejezte be: egy reggel egyszerűen nem ébredt fel. Este Tónival vacsorázott, a konyhában ültek, Tóni sírva, reszkető kézzel mutatott a székre, ahol előző nap a csöppnyire zsugorodott asszony ült, kenyérbelet aprítottak a tejeskávéba, a mama bögréje sötétkék, virágmintás, Tónié fehér porcelán volt; még jóízűen evett, bizonygatta Tóni, televíziót néztek a nagyszobában, jó éjszakát köszönt, szegény drágám, jó éjszakát, ahogy szokott, és reggel csak várom, várom. Az öregember vadul ingatta a fejét, s akkor mondta először, amit aztán tovább színezett, árnyalt, hogy apuskátok a lelkemre kötötte, vigyázzak anyukátokra, sohase hagyjam el, legyek mellette, ameddig csak élek, ez volt szegény drágám utolsó kívánsága, és én mellette voltam, ti tudjátok a legjobban, ő volt nekem a mindenem, a családom, ti tudjátok, hogy kíméltem, szegény, szegény drágám.

Tóni reggel kiabált, kopogott az öregasszonynak, aztán benyitott – fél óra múlva még sokkal rémültebbnek látszott, semhogy gyanakodhattak volna: időt adott magának, késleltette a riasztó telefont. De meg sem próbálta titkolni szorongását: vajon családtag marad-e Bencééknél. Amíg dolga volt az öregekkel, nem félt, Pistáról azt mondta, az öcsém, dajkálta a gyerekeket, s azok vonzódtak a szelíd és mókára mindig kész, gyereklelkű agglegényhez. Mindenkinek kellemes volt, hogy a mamával békességben élt, mint egy szerelem nélküli házasság végén: magázódtak, és tapintatosan csak az életzötykölődésben érintkeztek. A vásárlás, főzés, mosogatás, mosás, varrás, takarítás, a javíttatások gondjaiban osztoztak. És a mama, mint fiatal korában a mindenekfelett szeretett nővérére, úgy hivatkozott az utolsó években Tónira: a Tóni azt mondta, a Tóni megkérdezte, és azt válaszolták neki, a Tóni bizonyára emlékszik. És Tóni olyan lett a mama mellett, mint egy felelős családfő, valódi férfi, az öreg Bence zsarnoki kötődésétől megszabadulva hatvanévesen kezdett felnőtté érni. Magas, erős csontú, vékony alakja tovább nyúlni látszott, talán mert nem görnyedt már az öreg előtt, és eltűnt szeméből a kutya-alázat. A mamával olykor megemlékeztek a múltról, és nagyobb családi összejöveteleken is mesélgetett Tóni, de csak a közelmúltból idézett történeteket, sohasem emlegette a gyerekkorát, egyetlen vérrokonát sem, soha semmit a Bencéék előtti időből.

A mama halálakor valami mégis elpattant benne. Ahogy rázta a zokogás, ahogy mutogatta az öregasszony tegnapi helyét, bögréjét, a levetett és gondosan összehajtogatott ruháját, mintha iszonyú vádak ellen tiltakozna, és a tekintetében sohasem látott zavar és rémület, a megkínzottak és megalázottak oly egyforma riadalma. Klára nem bánta, hogy a halottas szobában nem maradt velük; Pista megfogta az anyja kezét, megsimította a fejét, aztán átment a másik szobába és józan szakszerűséggel telefonált az ügyeletes orvosnak, tegezte a kollégáját – megvárták a halottszállítókat is, mert Tónit nem lehetett magára hagyni. A halott úgy feküdt, ahogy a halottak szoktak, halott módra; sem félelmetes, sem üdvözítést ígérő, az egész jelenet – Klári állt az ágy végében és nézte – végtelenül normális, vagyis majdnem indulat nélküli volt. Nézte, mennyire pici, milyen sebtében eltűnő. Nem szerette az anyósát, nem is haragudott rá soha, száz meg száz ember akadt, aki nemcsak fontosabb volt neki, de akire jóval többet gondolt. Adódott. Az életben annyi minden adódik. Azt mondták, ez szép halál – szegényke úgy halt meg, ahogyan élt, majdnem észrevétlenül; ment őutána minden ugyanúgy, a világegyetemben mintha azt a morzsányi helyet se tudta volna kikövetelni, semmi, semmi, semmi – s hogy ez szép? De Tóni életerejét mégiscsak megtörte a mama halála, és nem a haláltól félt, az újra figyelmeztető haláltól, aminek intésében sokan kárörvendő gúnyt képzelnek, hogy te is, legközelebb már te következhetsz – nem, Tóni az élettől félt, a megmaradt, még kitöltésre váró élettől, amelyben felesleges, sőt akadály lehet; félte az elaggottak szokvány félelmét: nincstelenség, megnyomorodás, kitaszítottság, menhelyi haldoklás – ki tudja, mi minden riasztotta; megnevezetlen gomolygás, ezért kell folyton enni, rágni és nyelni, mohón, teljes figyelemmel nyelni, s a sok bekebelezett, már a testben sárrá változó étel mégis mintha fogyasztana, halottan megreked, nem táplál, nem melegít, nem véd – egyszerre hiábavaló; enyém volt az élet, és most eltűnik, elhagy, és nem tudom visszatartani.

Csak hónapokkal Tóni halála után, a nyári hőségben ziháló Belvárosban, a Deák téri metróállomásnál, az öreg hajléktalan halott lába és kopasz feje láttán villant, hogy a mama, meglehet, egyszerűen elaludt és többet nem ébredt fel, de Tóni halála súlyosabb halál, s talán nemcsak a karácsony este és a megelőző hosszú szenvedés miatt – hanem?

Amikor utoljára megfogta – milyen erővel szorította – Klári karját, könnyezett, s artikulálatlanul beszélt, de látszott, tagolt mondandója van. Dagadtnak tűnő nyelve vonaglott a fogatlan szájban, nyál habzott a csupasz ínyeken, s mintha nem tudná, hogy érthetetlen, mondta tovább, még tovább, szenvedélyesen, és Klári bólintott, megsimogatta a karját szorító kezet, a nikotinsárgán is átütő kéket, a hústalan ujjakat, a pergamenbőrt, mi mindannyian, az egész család nagyon szeretünk, ringatta így, s mikor a sötét, nehéz szemhéj letakarta a két év óta egyre rémültebb és zavarosabb szempárt, kiosont a kórteremből. A haldokló keze elengedte. Az éjjeliszekrényen ott maradt pohárban a műfogsor, másik pohárban a narancslé szívószállal, kórházi bögrében híg tea, a fiókban bizonyára szemüveg, kanál, kés, lejjebb a papucsa – báván mind, de Tóni maga valahogy mégis fellázadt, vagy ha ez túlzás is, valamit csak csinált, talán mégis hozzájárult, hogy karácsony este haljon meg, hogy nyugtalanító legyen a halála. Nem szép, nem jó halál.

Rossz, fullasztó meleg volt, a kopasz csavargó a metró bejáratnál érzéketlenül ült, feje a fémkeretnek döntve, a lány sikoltására, a megbotlók szisszenésére, a dühös lökésekre sem moccant.

Mit kellene csinálni, hová menni, hogy szabaduljon ettől az egésztől, a hajnali álomtól legelőbb, a fájdalmas szomorúságtól; azért gondol Tónira, azért olyan nyomasztó ez az öregember, azért más. Minden más. Sohasem álmodott még effélét. Sokáig kínlódott, hogy elaludjon, egykor, kettőkor is ébren volt még, látta a világító óramutatókat, próbált hason, háton feküdni, hunyt és nyitott szemmel várni, semmire, senkire nem gondolva nézni a függönyt, a fikusz nagy, sötét leveleit, a jobb oldalára fordult, az álla alá gyűrte a párna sarkát, egy pillanatig üde hűvösnek tűnt, de jó, ezt kimondta, de jó, éppen csak ennyi ideig; és hajnalban azt álmodta, hogy a helyet, ahol volt – ismeretlen, jellegtelen hely, valami zárt tér, hodály –, elözönlötték a pockok. Tumultust látott, reggel emlékezett a nyüzsgő tolongásra, de hogy ezek pockok, azt egy férfihang mondta neki. A férfi arcát ébren már nem tudta felidézni, de ott az álomban ő mégis valahogy hozzá tartozott, vele volt, és passzívan ugyan, de részt vett a férfi irtó akciójában. Elözönlötték a pockok, és ki kell irtani mind. Fröcsögve, őrjöngő gyűlölettel mondta az a férfi, hogy pocok, pockok, Klári pedig hülyén bizonygatta aztán magának, hogy sohasem látott valóságos pockot; miért épp pocok? Pocok, olyan furcsa a szó, és annyiszor elhangzott álmában, ki kell irtani a pockokat. Az a férfi élvezte a pocok-irtást, kéjesen röhögve ő kezdte cuclisüvegből itatni a pockokat. Cuclisüvegből itatta velük a mérget, s a kavargó, alaktalan tömegből arcot és formát kapott az egyik – pocok? –, gyerekszerű volt, csöppnyi, de nem is csecsemő-gyerek, inkább három-négyéves, és egyre gyerekebb lett, okos arcú, szép gyerek, és Klári ölébe fészkelődött; a cuclisüveg, az itatás, a törődés egészen gyerekké formálta, az a férfi nem volt már sehol, senki sem volt a közelükben, nagy-nagy csönd lett, és most sokkal tisztább a kép; csak a pocok simult a melléhez, és Klári úgy látta, szomorú a tekintete, egy beteg gyerek szomorúsága, beteg, mérgezett, halálos adaggal mérgezett, és ő szereti ezt a gyereket, a világon a legjobban ehhez a gyerekhez ragaszkodik, és a gyereknek sincs más, őrá néz, hogy segítsen, és meg is szólalt, azt mondta a gyerek, hogy fáj a torkom, úgy fáj a torkom, és ő most tudta, hogy halálos adaggal megmérgezett a gyerek, és nincs mit tenni, de nem veszítheti el, ez a gyerek a mindene, és csak rettentő szomorúan nézték egymást, ő nem kiabált segítségért, senki nem volt ott, nem menekült a gyerekkel – hányszor álmodott pedig menekülőset-menekítőset a gyerekeivel –, most csak az elviselhetetlen szeretet és fájdalom volt – ebből, úgy látszik, egész napra maradt. Ezért gondol Tónira, a karácsony esti halálára, a megzavarodott tekintetére, ahogy haldokolva szorította a karját, aztán elengedte, ezért gondolja, hogy mindegy volt neki, meg hogy nem volt mindegy, hogy fellázadt. Csinálta. Valamit tenni kellene, valami mást, hogy szabaduljon az álomtól. Nem lehet, hogy mindenki öröktől fogva erre az iszonyatos szorongásra legyen kárhoztatva.

új félelem

Az utolsó nyáron – ez új volt – Tóni panaszkodott, hogy irigyek az emberek. Mindig csak általánosságban emlegette az embereket, de talán valamelyik szomszéd, a zöldséges vagy a postás valóban elejtett olyasféle megjegyzést, amivel aztán hadakozni lehetett. Vagy senki semmit, de hadakozni azért kellett, mert az irigy emberek – rögeszmésen és dühösen így vezette fel a témát – szerencsésnek mondták őt. Szerencsésnek, hogy a Bence család körülveszi, szerencsésnek, hogy öregségében nincs egyedül, szerencsésnek, hogy szép lakása van, megélhetése. Irigyek, kiabálta Tóni, és a szót, hogy szerencsés, olyan felháborodással ismételte, mintha káromkodást idézne. Hát miért vagyok én szerencsés!? Szegény, sohasem volt szerencsés, bár csakugyan lehetett volna sokkal szerencsétlenebb. És pontosan értették, miért tiltakozik indulatosan. Hát bántottam én valakit? Elvettem, ami nem az enyém? Ráakaszkodtam én valakire? Miért mondják akkor, hogy szerencsés vagyok!? És egyre többször mesélt a jótéteményeiről, hogy mikor és kinek tett ő nagy szívességet a családban. Mint elakadt lemezjátszó újra és újra ugyanazokat a fordulatokat hajtogatta, makacsul ragaszkodott a saját változatához. Egy-egy látogatáskor többször is elmondta, hogy az Ágit mennyit ringatta, mert az Ági sírós kisbaba volt, de az ő bajuszkája tetszett a csöppségnek, hát elég volt, ha csak föléje hajolt, s ha meg-megringatta, mindjárt nevetett rá, és az ujjacskájával mutatta a bajuszt. Ági meg a férje is mosolygott; amikor néhány perccel később Tóni ugyanezt újra előadta, akkor is mosolyogtak, bólintottak; éppen Ági kínált aztán kitűnőnek ígérkező másik történetet, hogy emlékszik-e Tóni bácsi azokra a csodálatos csörögefánkokra, amiket sütött, senki olyan remek ropogósat nem csinált, a legjobb háziasszonyok is hiába igyekeztek ellesni a titkát, és mennyit kérlelték gyerekkorukban, hogy Tóni bácsi, tessék sütni csörögefánkot, de egy vagonnal készüljön, mert azoknak a fánkoknak mindig egy hibájuk volt, hogy ripsz-ropsz elfogytak. De Tónit nem érdekelték a fánkok, nem lelkesedett a saját cukrászi teljesítményéért, bárgyún hallgatott, riadt-zavaros tekintetében új félelem, hogy valamit meg kellene érteni – és harmadszor is elmondta a sírós Ági felderülését az ő bajuszától. Szegény Tóni, az utolsó nyáron már szelíden erőszakolták, hogy tiszta fehérneműt vegyen föl, hogy megmosakodjon. Az ebédet, amit a gondozóból vittek neki, a kis éthordó lábasból hidegen kanalazta ki, és olyan gyönge volt, hogy a szokásos két csomag cigaretta elszívásától most minduntalan nikotinmérgezése lett: hányt, szédült – ősszel aztán ő sem bánta, hogy Pista befekteti a kórházba.

Nyártól nyárig: ez a körforgás ma kilátástalanabb volt, mint valaha, múlt nyáron tudták már, hogy így lesz. Meglett. Vakon megtörtént. És nem jött el a pillanat, amikor Tóni megértette, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, nem volt, semmilyen pillanat nem volt, nem jutott neki, csak a halála után, a vacsoramaradék fölött megálló hír, talán, a többieknek – de hát minek kellett volna lennie? – hír, hogy így történik ez, így forog, és az áldozatot így penderíti ki, fánkokkal és műfogsorral, a bedeszkázott kórházi ágyra vagy a Deák téri metró kijáratához, botláb, botkar csak úgy nyekken.

Az olvadt aszfalt már mint magma, Klári fehér körömcipője csupa kátrány, de alig marad a felszínen, mindjárt újra elhúz a csavargó mellett, és le a mozgólépcsőn, még egy réteggel lejjebb, a ragacsos tűsarok a vájatba szorul.

kép | shutterstock.com