Szilágyi Ákos

AZ IDEGEN SZÉP?

1995 június

AZ IDEGEN SZÉP?
Horgas Péternek

 

„Az idegen szép”. Ez a kijelentés intonációtól és kontextustól függően sok mindent jelenthet. Mondhatjuk és hallgathatjuk a rácsodálkozás, a felfedezés, a kinyilatkoztatás, a megdöbbenés hangsúlyával egyaránt: „Márpedig, hölgyeim és uraim, az idegen szép!”; ,,Az idegen szép, és punktum”; „Miért ne lehetne az idegen például szép?!”, „Az idegen szép, legalább nekem szép!” stb., stb. De akárhogy mondjuk és akármit hallunk is ki belőle, minden intonációban jelen van valami „fordulatszerű”. A fordulat nem abban van, hogy „az idegen szép” varázsformulája az idegent – megtörve archaikus és modern tagadásának mitologikus és politikai képleteit – igenli, és az idegennel szemben megnyilvánuló vallásilag vagy ideológiailag közvetített közösségi vagy tömegszenvedélyeket, az előítéletet, gyanakvást, utálatot, megvetést, gyűlöletet leszereli, hanem abban – és mindenekelőtt abban –, hogy az idegent esztétikailag igenli és az idegent mint idegent igenli. Mert mi az, hogy „idegen” és mi az, hogy „szép”? Miért igeneljük és miért a szépség jelentésében az idegenséget? Végtére az igenlésnek – az elfogadásnak, befogadásnak – éppen az idegenszerűség, az idegenség negatívumának a megszüntetésére kellene kifutnia! Miért nem negatívum az idegenség? Miért és hogyan tett szert a „másság”, az „eltérés”, a „szokatlan”, a „bizarr”, az „egzotikus” jelentéseiben pozitivitásra? Miért nem azt mondjuk inkább: „az idegen nem idegen”, az „idegen közülünk és közibénk való”? Miért nem azt: „Senki idegen nem idegen tőlem”? Mert „az idegen szép” esztétikai hitvallása, amit a posztmodern a globális tömegkultúra és a biopolitika nyelvén fogalmaz meg, nem az idegenség – mármint az idegenben lakozó idegenség – feloldására, épp ellenkezőleg, az idegenség mint egyetlen megmaradt javunk – esztétikai javunk! – megőrzésére és megerősítésére irányul. Mi lenne velünk idegenek nélkül? Milyen véghetetlenül unalmas lenne idegenek nélkül élni! „Az idegen szép” formulájából jól kihallható egyfajta felszólítás, biztatás, óhaj is: „ó, idegen, maradj csak minél tovább idegen nekünk/nekem, hogy szép lehess és gyönyörködhessünk benned, kiélvezhessük idegenséged minden egyes cseppjét!” Másként fogalmazva: „nálunk szép lehetsz, ha idegen vagy, de minden egyéb tekintetben, minden velünk/ve- lem egyező tulajdonságodban tök érdektelen vagy, avagy álmomban se gyere elő!”

Persze, a modernitás végén mindenki idegen. Nemcsak egymásnak, még magamagának is. Az „otthontalanság”, a „világba belevetettség”, a „talajtalanság”, a „gyökértelenség” romantikus fogantatású metaforái éppen erre az univerzális idegenségre utalnak. Mindenki mindenkinek idegen. Hogyan lehetne akkor hát szép a „másság” az „eltérés” érzéki izgalmának és hatalmának jelentésében? Nem válik-e kissé nevetségessé az az idegen, akit idegenek vesznek körül, aki mélységes idegenségben él, és még magamagától is idegen, amikor a tömegkultúra posztmodern tivornyáján nótára fakad: „Nem élhetek idegenek nélkül!” Csakhogy nem minden szép, ami idegen! Egy dolog a költőileg elváltoztatott – egzotikus, rendkívüli, fantasztikus – idegen és idegenség, és más dolog a közönséges, általános, normális, megszokott idegenség, az a prózai idegenség, amely a szembejövő járókelőből ásít felénk vagy a tükörből les ránk, az a bosszantó idegenség, amit szomszédunk testesít meg, vagy kellemetlen idegenség, amit az alattunk lakó cigány-, lengyel, ortodox zsidó, bantu néger, hindu) család életformája és viselkedésmódja áraszt magából. Csak az az idegen és az az idegenség tehet szert a szépség jelentésére, amely elég távol van mindennapi életünktől, amely feloldhatatlan az idegenség prózájában. (Ilyen jelentésben vált idegenné már a romantika korában is a vadember, a tébolyult és a bűnöző, gyakran mindhárom egyetlen alakban összevontan. A téboly és a bűn mint „a lélek transzcendentális otthontalanságának” kifejezésformái mindmáig szinte ontják magukból a költői, a szép idegenség alakjait.) Az idegenség költészete és az idegenség prózája elég jól megfér egymás mellett. ,,Az idegen szép” és az „Idegenek takarodjatok!” táblafeliratait ugyanaz a tömeg tartja a magasba, csak az egyiket a tömegkultúra népünnepélyén, a másikat pedig az idegenek ellen rendezett tömegtüntetésen. Az idegennel kapcsolatos előítélet felfüggesztése a szépség esztétikai átélésének érzéki pillanatára szorítkozik. Minthogy senkinek sem írható elő, hogy az idegent szépnek tekintse és szépként igenelje, minthogy az esztétikai felfogásmód és érvényesség nélkülöz minden általánosíthatót, azért az idegennel kapcsolatos általános (nem-esztétikai) beállítottság mélyreható megváltozását sem alapozhatja meg. Így csak esztétikai előítéletek lennének eloszlathatók, de – bár minden előítéletet többé-kevésbé színeznek esztétikai elemek – az idegennel kapcsolatos előítéletek nem esztétikai természetűek.

az előítéletek acsargó kutyái

Tudjuk persze, hogy „az idegen szép” olykor idegenvédő vagy önvédelmi harci jelszó („black is beautiful”), dacos „csakazértis”, kaján fintor vagy fityisz az előítéleteknek, a gyűlölködésnek, kulturális csel, kilépés az előítélet tárgyának szerepéből („nem ér a nevem!”), röviden: az irracionális beidegződések kikezdése, az előítéletes emberek sokkírozása, meghökkentése azáltal, hogy a kihívásra nem racionális érveket keresnek, hanem adekvát irracionális választ adnak. Miután erkölcsi vagy észérvekkel nem erkölcsi és nem észítéletek, ugyanis előítéletek (ellenszenvek, viszolygások) aligha kezdhetők ki és ingathatok meg, azért most esztétikai lépre próbálják csalni őket, hogy az esztétikai hatás elementáris erejével rúgják ki az előítéletek alól az érzelmi bizonyosság sámliját. Sikerülhet is az előítéleteket ezen a módon felfüggeszteni, de csak arra a röpke időre, amíg az esztétikai hatás tart, már ha egyáltalán van ilyen hatás és „az idegen szép” formulája nem merül ki az előítéletek acsargó kutyáinak bosszantásában, abban az elégtételben és örömben, amit az idegen mint idegen ezzel magának szerez. Mert „az idegen szép” varázskendője, amelynek segítségével elváltoztatja magát, egy pillanatra sem szünteti meg a kiindulópont negativitását és érzéki elvontságát. Hiszen az idegen ebben az esetben elfogadja és igenli is, hogy idegenként azonosítsák, azaz megkülönböztessék és kirekesszék a nem-idegenek, a „hasonszőrűek” a „bennszülöttek”, a „mieink”, még ha – korunk posztmodern szellemével összhangban – ennek az idegenségnek cselesen pozitív jelentést ad is azzal, hogy esztétikailag – önkényesen vagy szellemesen – szépségként értelmezi át.

De idegensége még csak nem is a személy idegensége, nem az ő saját, egyszeri, elidegeníthetetlen idegensége, amely az emberi mivolt másságának megkülönböztető vonása, és minden egyes személyt mint személyt (s nem mint valamilyen általánosság, valamilyen „faj”, „csoport” képviselőjét) illet meg: „Vagyok, mint minden ember: fenség / Északfok, titok, idegenség” – ahogy Ady Endre írja. Persze az „idegenség” hívószava ebben az összefüggésben már nem a „szépség”, hanem a „fenség”, vagyis egyfajta megindultság, meghatottság, fennkölt borzadály az ismeretlen, a titokzatos, az átláthatatlan és érzéssel-ésszel felérhetetlen előtt, aki vagyunk. Isten idegensége és a Természet idegensége ez, amelyet a modernitás hőse – az utolsó hős: a lírai – átvisz a magányos individuumra, titáni vonásokkal ruházva fel őt, s csakis a személyes jelentését. A személytelen idegent és a külső megjelenésben összpontosuló idegenséget nem illeti meg ez a fenség. ,,Az idegen szép” formulája ugyanis a személytől elvonatkoztatáson alapul. Az egyes személyt nem önmagában és önmagáért igenli, aki az idegenben szépségét igenli, hanem általánosságában, az idegenség és a szépség általános meghatározása szerint. Mindaz, ami a személyes egyénben nem idegenség, nem formálhat igényt a szépségre, s így arra sem, hogy elismerjék. De mivel éppen mint egyedi egzisztencia és különös személyiség nem idegen ebben az értelemben, azért csak azt ismerik el benne, ami nem ő maga, ami elvontságként benne lakozik vagy rajta megjelenik. Nem te vagy ő szép a maga személyes idegenségében, hanem bárki, aki – e szó külsőleges, nem-egzisztenciális értelmében – idegenként azonosítható a nem-idegenekkel szemben (mellékes, hogy ezt maguk az idegenek fordítják szembe önvédelemből a nem-idegenekkel, vagy a nem-idegenek támadólag az idegenekkel)

végérzékenységére joggal büszke

Így hát amikor a végérzékenységére joggal büszke posztmodern esztétikai végéről ragadja meg az idegent, akkor ehhez ugyanilyen büszkén hozzá kellene tennie: ,,nesze semmi, fogd meg jól!” Abból az ítéletből, kijelentésből, parancsolatból, elvárásból ugyanis, hogy ,,az idegen szép”, az égadta világon semmi nem következik sem az idegenként azonosított személyre, sem az azonosítóra nézve. Sem az nem következik belőle, hogy szeresd a személyt, ha idegen, sem az, hogy szeresd az idegent, mert ő is személy, vagyis oldd fel, szüntesd meg idegenségét a magad számára, és a te idegenségedet az ő számára. ,,Szeresd felebarátod, mint tenmagadat!” – ebben a vallásetikai szeretetparancsban nyoma sincs idegenségnek és idegeneknek, nyoma sincs a szépségnek mint az igenlést alátámasztó vagy megindokló elvnek. Tehát nem azt parancsolja, hogy szeressük az idegent, hanem hogy felebarátunkat szeressük (mert senki emberi lény, Isten teremtménye nem lehet nekünk idegen), és nem azt parancsolja, hogy mint idegent szeressük, hanem hogy úgy szeressük, mint tenmagunkat (tehát mint a nekünk természeténél fogva legkevésbé idegent), végezetül pedig nem azért parancsolja szeretni őt, mert ,,az idegen szép”, hanem mert testvérünk, mert ember, mert személy, mert ő mi vagyunk, mi pedig ő. Ahhoz, hogy a vallási parancsolat a tömegkultúra napiparancsaként így módosuljon – „szeresd az idegent” – mindenféle vallási talajnak, szellemi fundamentumnak, organikus és lélekközösségnek szét kell porladnia, szét kell hullania. Nem marad más lehetőség a másik igenlésére, mint az esztétikai. A kérdés csak az, hogy mit jelent, mit közvetít az esztétikai igenlés? A kérdés, hogy az idegenséget igenlik-e ezen a módon vagy a személyiséget? A kérdés, hogy narkotikumként élvezik-e az idegenséget, avagy tükörként fogják fel, amelyben saját maguk és világuk idegenségét élhetik át, képzelhetik el és oldhatják föl. A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről értekező Thomas de Quincey ironikus tanácsa, miszerint ha erkölcsi végéről már nem lehet, ragadjuk meg esztétikai végéről a képzeletbeli botot, ebből a szempontból minden irónia nélkül így módosítandó: az esztétikai botnak is két vége van, egy erkölcsi vége és egy nem-erkölcsi vége (ez utóbbin sok minden megfér egymás mellett: érzéki démonalitás, tudomány és miszticizmus), és minden azon múlik, hogy amikor már csak ez az egyetlen bot áll rendelkezésünkre, melyik végéről akarjuk és tudjuk megragadni.

1.

Mások és a másik esztétikai megítélésének és igenlésének (mellesleg tagadásának is) puszta lehetősége is csak a modernitás végén, „Isten halála”, az „Ember halála”, a „Történelem halála” után jelenhetett meg. De az idegen vallási igenlése (különösen a kereszténységben) és történelmi igenlése (a felvilágosodás ész-vallásában) távolról sem az eredeti állapotot jelzik. Az archaikus mentalitásban, tehát eredendően az idegen – az adott törzsön kívüli – egyszerűen nem-ember, nem-lény: „A múltban, amikor az úgynevezett primitív kultúrák csak minimális kapcsolatban álltak egymással – az ’igaziak’-nak, ’a Jók’-nak vagy egyszerűen csak ’az Emberi Lények’-nek nevezték magukat, és elűzték a folyó vagy a hegygerinc másik oldalán lévőket, akiket ’földi majmoknak’ vagy ’tetűpetéknek’, azaz nem vagy nem teljesen emberi lényeknek tekintettek” – írja Clifford Geertz A sokféleség édes haszna című tanulmányában. Természetesen a másfajtájúaknak, más törzshöz tartozóknak ez a kizárása az emberi lények közösségéből és az emberi mivolt azonosítása a saját közösséggel nem előítéleten vagy gondolathibán alapult, hiszen élet-halál kérdés volt a primitív közösség fennmaradása szempontjából, és emberként létezni valóban annyit jelentett, mint ehhez vagy ahhoz a törzshöz tartozni. Ebben az értelemben a másik (a másik törzsbéli) még nem idegen (ugyanis nem idegen ember), hanem nem-ember. De a másiknak ez a nem-emberkénti fölfogása némiképp megvilágítja az idegen és az idegenség eredendő jelentését, amely halványabban vagy erősebben az idegen ember képzetében is jelen van: az idegen a nem-ember (emberen inneni vagy túli), az idegenség pedig az embertelen, s akár így, akár úgy, mindig kihívást és veszedelmet jelent a magukat otthon és közösségnek tudók számára (az idegen szellemtől az ajtón bekopogtató idegenig, az idegen országtól a bevándorolt és letelepedett idegenekig, az idegen kultúrákhoz, vallásokhoz, civilizációkhoz tartozó személyektől és csoportoktól mindazokig, akiket állam és ideológia azonosít „belső idegenekként”, „idegen szívűekként”, „idegen érdekek” kiszolgálóiként vagy eszközeiként). Igencsak előre kell haladnia az emberi nem egységesülésének, a törzsek, népek, civilizációk, államok, birodalmak gazdasági, politikai, kulturális érintkezésének ahhoz, hogy a „másik”, az „idegen”, sőt még az „ellenség” fogalma is emberi dimenzióra tegyen szert, legalábbis az erkölcsi norma szintjén, jóllehet erről a szintről még a huszadik században is könnyű – s nemcsak metaforikusan, az ideológiai átkok és káromkodások szóvirágaiban – visszazuhanni ama archaikus mélységekbe, ahol az „idegenek” elüldözendő „földi majmok” vagy kiirtandó „tetűpeték”.

mindenféle idegenség feloldása

Az archaikus mentalitás felől nézve képtelenség és botrány, hogy „rajtunk kívül” is lehetnek emberi lények. Hiszen, ha emberek, akkor hogyan lehetséges, hogy mégis mások, mint mi, azaz nem ugyanúgy beszélnek, nem ugyanazokban az istenekben hisznek, egyáltalán, hogy nem mihozzánk tartoznak? A primitív ember saját tükörképét pillantva meg a másikban, féltékeny lesz rá és dühében összetöri. A másik archaikus megértése, azaz elhelyezése a világban (a saját világban, az ember világában) valódi szellemi erőfeszítést igényel, még ha ez a megértés nem több is, mint a másik nem-emberkénti megértése. A következő fokot a másik idegenként, idegen emberként való megértése képezi: ellenségként, ha az adott közösség, nép, ország határain túli idegenekről van szó; vendégként, ha a közösség körében vagy földjén átmenetileg tartózkodó idegenről; és testvérként, a közösség tagjaként, ha befogadott, letelepült idegenekről van szó, akiknek másságát elismeri az illető közösség. A nagy fordulatot az Újszövetség, a kereszténység embertestvéri közössége és ezzel mindenféle idegenség feloldása jelenti. Az egyetemes és egy Isten, akinek immár nem egyetlen választott népe van, hanem Fián keresztül minden egyes emberre, az egész emberi fajra kiterjed gondoskodása és kegyelme, avagy a Fiú, Jézus Krisztus, éppoly kevéssé tekintheti bárki emberfiát idegennek, amiként azok sem tekinthetnek egymásra idegenekként, akik Jézus Krisztusban egyek, tehát a kereszténység spirituálisan megalapozott közösségébe tartoznak, s akiknek éppen ezért minden egyes ember testvér. Idegenként, azaz nem testvérként bánni és elbánni bárki emberfiával keresztényietlenség, amely az embert Istentől idegeníti el. A gonoszság és a bűn a legnagyobb fokú idegenség, amely azonban magát a gonoszt, a bűnöst teszi idegenné, taszítja el Istentől, jóllehet Isten – a keresztény felfogás szerint – végtelen kegyelmében a személynek megbocsáthat. Idegenné eszerint sohasem a másik, csakis mi magunk válhatunk a másikhoz – s ezáltal Istenhez – való viszonyunkban. Az idegenség voltaképpen az Istenben megalapozott közös, minden egyes istenteremtményt egyesítő emberi mivolt megtagadása.
Keresztény szempontból az válik idegenné – idegenné Isten számára –, aki a másikban nem testvérét, hanem az idegent látja. Pillanatnyi vétekben, bűnbeesésben, bűnös életben, bárminő gonoszságban az egyes ember maga válik idegenné Isten számára, és az isteni büntetés maximuma – az örök kárhozatra ítélés — ennek az idegenségnek a véglegesítése. A Pokol a totális és végleges elidegenedés Istentől, a szenvedő megrekedés elképzelése az idegenségben.

süketté válik minden hívásra

Idegenné válni keresztény nézőpontból annyi, mint Istentől és az Isten létében megalapozott lélekközösségtől idegenné válni, mint – tettel vagy gondolattal – megtagadni a testvéri köteléket, mely minden egyes embert ehhez a közösséghez fűz. Ám ez azt is jelenti, hogy aki ezen a közösségen kívül marad, aki hátat fordít ennek a közösségnek, akit idegensége (azaz ,,istentelensége”, „gonoszsága”, „testvérietlensége”) okán maga ez a közösség vet ki magából, vagy aki eredendően nem ehhez a közösséghez tartozik (a „pogányok”), az idegen jelentésében megint egyszer nem-emberré vagy nem egészen emberré válik, akivel az „embereknek” nincs dolguk, és aki veszedelmet jelent az „emberközösségre”, erkölcsi veszedelmet és fizikai veszedelmet egyaránt. A világi javak felé fordulás, a hatalomszerzés és vagyongyűjtés az egyes embert távolítja el Istentől, az egyes embert teszi – ember létére – idegenné a Közösség Szelleme számára. Ezért az elidegenedésért, az anyagi világba merülés, az elszellemtelenedés és elgonoszulás idegenségéért kinek-kinek magának kell számot adnia Isten színe előtt a túlvilágon, noha ezen a világon is megítélik érte (például az egyház, maga a vallási közösség), ha nem is személyében, de tetteiben és jellemvonásaiban, és már ezen a világon is szenvedhet attól a jeges űrtől, pokoli idegenségtől, amely a hatalom emberét vagy a gazdagokat körülveszi. Ám a hatalom, a gazdagság, a bűn idegensége – az Istentől s vele a Közösség Szellemétől eltávolodás foka szerint – minőségileg különbözik attól az idegenségtől, amely a boszorkányban, az eretnekben (a Gonosztól megszállt lélekben) és a pogányban (az univerzális keresztény lélekközösségen kívül álló lélekben) tárulkozik fel. Itt ugyanis már nem arról van szó, hogy egy keresztény lélek megtántorodik, a bűnös élet mocsarába süllyed, hogy szellemtelen, anyagias vágyak és érzéki törekvések uralják gondolkodását és életét, hogy emberhez – azaz: keresztényhez! – méltatlan, Istennek nem tetsző életet él vagy cselekedeteket követ el, hanem hogy valaki végleg, menthetetlenül — már itt a földi életben – idegenné válik, süketté minden hívásra, vakká minden szép iránt és érzéketlenné minden jóra. Az archaikus ember, a primitív közösség dilemmája fogalmazódik újra: ha a kereszténység maga a minden egyes embert Istenben egyesítő közösség, mely senki emberfiától nem tagadja meg az emberi mivoltot, akkor hogyan lehetségesek például pogányok, milyen magyarázat útján igazolható azoknak a népeknek, népcsoportoknak és személyeknek a léte, akik nem akarnak e közösség részévé válni, nem akarnak részesülni az isteni kegyelemből, noha – látszatra – ők is Isten képére és hasonlatosságára teremtettek? Minek tekintendők a ,,belső idegenek”, a boszorkányok, és minek a „külső idegenek”, a pogányok, s mi a teendő velük? Nemcsak az archaikus közösség dilemmája, hanem – mutatis mutandis – a feloldására született archaikus válasz is újrafogalmazódik: az átmeneti, kizökkenésszerű, helyzeti idegenségtől eltérően létminőségként vagy szubsztanciaként meghatározott idegenség keresztény vallási szempontból a Gonosz idegensége, a nem-emberé, aki megszállva az embert és megkaparintva lelkét mindenkiből – egyénekből vagy népekből – magához hasonlatos nem-embert csinál. E válaszban is visszatér tehát az idegen eredendő archaikus jelentése (idegen = nem-ember), de mivel egy Istenben – méghozzá ,,egy istenben” – megalapozott lélekközösségre vonatkozik, s mivel a jelentésadás kiindulópontja az ember (a „minden ember testvér”, a „közös emberi mivolt”, a „teremtettség” eszméje és hite), ellentétben az archaikus közösség „idegenével”, amelynél a kiindulópont a nem-ember, azért a Gonosz vagy a Gonosztól megszállt lélek jelentésében idegenné váló ember vagy embercsoport számára sohasem zárul le teljesen a visszaút lehetősége: az isteni kegyelmen túl, illetve részben ezáltal is, ördögűzés, megtérés, megtérítés által lehetséges a visszatalálás az emberi mivolthoz (saját eredendő emberi mivoltunkhoz), és lehetséges bizonyos archaikus eredetű bornírtságok keresztény alapról történő leküzdése is (például a „boszorkányok márpedig nincsenek” tételének meghirdetésével, a vallási tolerancia elvének elfogadásával vagy a kereszténység perszonalista újrafogalmazása révén). Azt, hogy keresztény korokban és keresztény országokban hol húzódik a határ, amelyet átlépve eretnek keresztényekből máglyára küldendő boszorkányok és eretnek kereszténységet hirdető államokból és népekből pogányok lesznek, továbbá az a határ, amely az eretnekek és pogányok megtérítését kiirtásuktól és elűzésüktől elválasztja, nem maga a kereszténység, nem a jézusi alapelvek, hanem a Nagy Inkvizítorokban megszemélyesülő keresztény államok pőre hatalmi érdekei határozták meg.

Még a történeti kereszténység évszázadain átütő legembertelenebb vonások, leginkább égbekiáltó szörnyűségek, a kereszténység nevében, a reá hivatkozással elkövetett barbárságok – eretnek- és boszorkányüldözések, vallásháborúk és vallásilag megindokolt mészárlások, pogányüldözések és erőszakos térítések – sem puszta visszaesések az archaikusba, és nem is egyszerűen a hatalmi érdekérvényesítés szentesített eszközei. Egyrészt mert feloldhatatlan s többé-kevésbé kezdettől reflektált ellentmondásban vannak a kereszténység előfeltevéseivel, ami az archaikus állapothoz képest új, s nem épp lényegtelen fejlemény, másrészt mert a keresztény kiindulópontot (hogy minden ember testvér, Isten képmása, s hogy az emberi mivoltban nincs közöttünk különbség) akkor sem adja fel teljesen, ha erőszakkal, tűzzel és vassal – tehát nagyon is keresztényietlenül – akarja minden egyes emberrel, minden más néppel, primitív törzsektől a nagy vallási civilizációkig elismertetni az emberi mivolt és az embertestvériség közösségét, amit persze saját maga – a keresztény vallás, a keresztény egyház vagy valamely keresztény uralkodó – elismerésével azonosít. Természetesen ez nem az embertelenségek, nem a kereszténység nevében elkövetett szörnyűségek utólagos mentegetését, igazolási kísérletét jelenti, csak annak megértését, ami ezeket az üldözéseket és kirekesztéseket mássá (de nem jobbá!) teszi az archaikus borzalmakhoz képest, és utóbb feladhatóvá is, az alapelvek feladása nélkül. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg az archaikus, vérségi köteléken alapuló közösség nézőpontjából a nem-emberként azonosított idegen idegensége ontológiailag feloldhatatlan, s így az idegen befogadása képtelenség, maga a világ vége, az emberi mivolt teljes összezavarodása, a káosz, addig keresztény nézőpontból az eredendően emberként azonosított idegenre még akkor is kiterjesztik az Istenben gyökerező, egyetemes emberi közösséget, még akkor is befogadják, ha belegebed, ha ezért neki magának máslétével kell fizetnie. Vagyis idegenségét oly mértékben értelmetlennek, feleslegesnek, botrányosnak találják (hiszen ember! hiszen Isten képmása, akárcsak mi magunk!), hogy bármi áron és azonnal le akarják olvasztani róla, hogy azzá lehessen, ami lényege szerint lenne, lennie kéne: ember – a keresztény szeretet-közösség, a ,,nyáj” része.

2.

esztelenségeket mívelnek

A vallási világállapot ,,kiszáradásával”, a valóság „varázstalanodásával”, „kiüresedésével” és a mind elvontabbá váló isteni szellem, az élő Isten teljes „elpárolgásával” e világból, nem szűnt meg a vallásilag megalapozott keresztény lélek- közösség, az egyetemes embertestvériség eszméje és követelménye, hanem csak más talajba, a formális ész és a kritikai ész vallási szempontból talajtalan talajába helyeződött át. A formális észben megalapozott egyetemes emberközösség és embertestvériség a születésüknél fogva szabad és eszes lények közössége, akiket nem vérségi kötelék és nem is a hit vallási köteléke fűz össze és tesz emberré, hanem hogy eszük van, amit szabadon használhatnak, és szabad ésszel beláthatják, hogy minden egyes ember egyenlő jogokkal születik, hogy ebből a közösségből – sem a leszármazás természeti véletlene, sem tradíció, sem hitvallás okán – senki ki nem zárható, az emberi mivolt méltósága sem részben, sem egészen senkitől meg nem vonható. Ám mi lesz azokkal, akik bár szabad ésszel születtek, nem akarnak szabadok lenni, akik nem akarják szabadon használni eszüket, esztelenségeket mívelnek, vagy a régi idők esztelenségeibe (vallásba, hagyományba) csimpaszkodnak? A válasz – az Ész válasza – kevéssé vigasztaló: ezeknek, sajnos, vagy le kell nyisszantani zavaros fejüket (ha ugyanis javíthatatlanul megromlott az eszük), vagy észre kell téríteni őket, tabula rasát kell csinálni a fejükben, amire aztán felírhatók az Ész egyetemes törvényei. Az esztelenség az emberi mivolt megcsúfolása: radikális gyógymódja a fejlevágás (enyhébb változatban a fejek börtönbe vagy tébolydába zárása), konzervatív gyógyítása pedig az észre térítés (nevelés, meggyőzés által), tehát ugyanazok az eljárás- és elbánásmódok, melyeket a hitetlenséget máglyával és erőszakos evangelizációval „gyógyító” kereszténység évszázadaiból oly jól ismerünk. Kétségtelen ugyan, hogy a felvilágosult ész nem a vérségi közösségből és nem a szellemi Egy-Istenből indul ki az egyetemes emberi közösség megalapozásakor, hanem az egyes emberből, de az egyes emberből mint észlényből, és az emberi mivoltot, az „ember lényegét” is az észben horgonyozza le.

Kétségtelen az is, hogy az organikus vérségi közösségek archaikus partikularizmusát és a kvázi-organikus vallási közösség spirituális univerzalizmusát a politikai közösség váltja fel, amelynek szervetlen és nem-spirituális egyetemessége az észben megalapozott, s amelynek bárki emberi lény születésétől tagja lehet, ha szabad ésszel az ésszerűt választja. Mindebből azonban egyáltalán nem következik, hogy ez a közösség nem ismer idegeneket, hogy a formális ész világában megszűnt volna a „nem-emberi lény” eredendő jelentésében az idegen fogalma. A formális észtől semmi nem idegen, ami ésszerű, viszont minden idegen, ami ésszerűtlen. S minthogy az emberi mivolt kritériuma is az ésszerűség, minden emberi, ami ésszerűtlen, egyben idegen, nem-emberi, embertelen lesz. Az idegen nem a Gonosz, hanem az Esztelen jelentésében válik az Ész-közösséget, az Ész-rendet pusztulással fenyegető rosszá, emberellenes erővé, Ész-Isten (vagy Istennő) tagadásává. Az eszteleneket ki kell rángatni (lehetőleg gyökerestül) a sötétség „pogány” állapotából, hogy az Ész szavát vagy parancsát követve eljussanak az észszerű állapot világosságához, vagy, ha ez lehetetlen, oda kerüljenek, ahová valók: rezervátumba, állatkertbe, tébolydába, tömlöcbe, koncentrációs táborba, ritkasággyűjteménybe, illetve temetőbe és tömegsírba. Az Ész nézőpontjából meglehetősen észszerűtlen állatnak, vadembernek, gyereknek, bolondnak, vallásosnak, továbbá bogárnak, bálnának, őserdőnek lenni. Az Ész közössége univerzális: senki emberfiát, azaz senki eszes lényt nem rekeszt ki magából, sőt, mindenkit magába akar fogadni, mindenkit ész-testvérnek tekint. Aki nem akar vagy nem képes e közösség tagja lenni, ám magára vessen! Kétségtelen, hogy észre térni (akárcsak színleg is) könnyebb, mint törzset, származást, fajt váltani, könnyebb, mint egyik vallási hagyományból kilépni s átlépni egy másikba. Az idegen nem-emberkénti archaikus megértése és az idegen pogány vagy eretnek emberkénti vallási megértése után az idegen esztelen emberkénti racionalizálása következett itt el. Ilyen értelemben lesznek a felvilágosodást követő évszázadban idegenek a természeti népek, a civilizációt nem ismerő vadak, akik nem az eszüket használják (noha a felvilágosodás korának erkölcskritikai szatíráiban éppen a természetes, a civilizációtól el nem bolondított, ép ész képviselőiként tartanak tükröt a civilizált ember esztelenségei elé a vademberek); így lesznek idegenek, akiknek eszét vallási hiedelmek, babonák tartják béklyóban, a hívők, a vallásos emberek; politikai idegenek, akik az ész politikai közössége helyett a leszármazás rendi-családi közösségét részesítik előnyben; és lelki idegenek, akik elvesztették eszüket, vagyis a bolondok, az ilyen-olyan megszállottak, akik az archaikus kultúrában és a vallási korszakban még szent idegenekként, magasabb erőktől megszállott idegenekként különleges tiszteletben állottak. (Bár – romantikus visszahatásként – az észközösség expanziójára rögvest megjelenik a ,,nem-ember”, az „esztelen ember” jelentésében meghatározott idegen – a vadember, bolond, vallási hívő – poétizálása mint visszatérés a kezdetekhez, a természethez, az igazi állapothoz és mint az idegenség esztétikai élvezete.) Az esztelenségként, tehát racionálisan megértett idegen azonban a modern politikai ideológiákban éri el végső alakját, méghozzá az etnikai (faji) idegen és az osztályidegen fogalmában. A fajelmélet és az osztályelmélet is visszatérést jelent az archaikus világ származási közösségéhez és a vallási korszak hitbéli közösségének fantazmáihoz, ám úgy, hogy ez is, az is az archaikus idegent (a nem-embert) és a vallási idegent (a Gonoszt) racionalizálja, azaz nem-emberségét és ontológiai gonoszságát a modern tudomány nyelvén fogalmazza meg és tudományos érvekkel igazolja, amivel akaratlanul ugyan, de éppen a kiindulópont lényegi irracionalitását fedi fel. Az ember eszes lény, de nem észlény és nem is vágható ketté „eszes” és „esztelen” részre, hogy aztán egyik felével azonosítsák a másik ellenében. S bár megvan a maga nyelvezete az esztelenségnek és megvan az észnek, nincs az az esztelenség, ami az ész nyelvére ne lenne lefordítható, s nincs az az esztelenség, amit az ész esztelensége ne szárnyalhatna túl. Mindaddig, amíg az embert nem egyes emberként, puszta létében igenük és nem személyes egzisztenciaként értik meg (föltéve persze, hogy már létezik személyes egzisztenciaként), mindaddig, amíg valamilyen benne lakozó, rajta megjelenő, általa létező általánosságot (vérségi kötelék, Isten, Ész, Nemzet, Osztály vagy akár szépség) igenelnek benne, addig nem szűnhet meg a másik ember idegensége (nem-emberi mivolta, gonoszsága, esztelensége vagy akár haszontalansága, kártékonysága, rútsága).

3.

A vérségi közösség archaikus idegene, a keresztény lélekközösség vallási idegene, a felvilágosult észközösség racionális idegene után az idegen képzete és fogalma a politikai idegenben ér történeti odisszeájának végére. Minthogy a politikai közösség a nemzet (a politikai szuverenitását kivívó nép vagy a „kultúrnemzet”, „nyelvnemzet” jelentésében) és a párt, amely a politikai közösség – a nemzet – ügyeinek intézésére politikai felhatalmazást szerezhet és kaphat, azért a politikai idegen a nemzet és/vagy a párt szempontjából idegen. Ez a jelentés azonban attól függően változik, hogy magának a politikai közösségnek milyen jelentést adnak nemzetek, pártok, mozgalmak, értelmiségi csoportok, ez utóbbi pedig jórészt attól függ, hogy maga a nemzet mennyire válhatott politikai közösséggé, és mint politikai szempontból közös vállalkozás mennyire volt sikeres. A „teremtmény vagyok, tehát minden ember testvére” spirituális és az „ember, eszes lény vagyok, tehát minden ember testvére” racionális-spekulatív elvontságától kétségkívül az egzisztencia, a „konkrét létezés” felé tett lépést jelent a „magyar vagyok”, „német vagyok” stb. létevidenciája, amit éppen a politikai közösség, a modern nemzet megszületése tett átélhetővé. Jóllehet abból, hogy „magyar vagyok” stb. semmi módon nem következik, hogy „ember vagyok”, „személy vagyok” (hiszen akkor minden emberfiának, minden egyes személynek, magyarnak” stb. kellene lennie), s jóllehet aligha mondható, hogy „magyar vagyok, tehát ember vagyok”, legfeljebb, hogy „magyar vagyok, tehát ehhez és ehhez a politikai közösséghez tartozom”, ebből azért még nem következik, hogy mások, bárki „nem-magyar” emberi mivoltát elvitatnám. Inkább az következik, hogy emberi és személyi mivoltában valamely nemzethez tartozóként, valamely politikai közösség tagjaként ismerem el, viszont nem ismerem el saját politikai közösségem tagjaként. A nemzeti szempontból idegen nem mint ember s nem mint személy idegen, hanem mint egy másik politikai közösség tagja vagy mint a saját politikai közösségből kirekesztett „politikai hontalan”. Jóllehet bármely államhatáron csak emberek és személyek tudnak átkelni, az idegen állam határának hatósági őrei nem személyekként és nem emberekként, hanem állampolgárokként azonosítják őket. Nem mint személyeket és embereket, hanem mint valamely állam polgárait, egy politikai közösség tagjait illeti meg őket az átkelés és egyáltalán a szabad közlekedés joga, föltéve, hogy ezt az illető államok között kötött megállapodások garantálják. Állampolgárság nélkül a helyváltoztatás emberi joga, a személyes mozgásszabadság realizálhatatlan, de még az sem mellékes ebből a szempontból, hogy egy-egy személy melyik állam polgára. A személyt valamely állam politikai közösségéhez tartozása szabadságában éppúgy korlátozhatja, ahogy más esetben szabadságát ki is szélesítheti. Állampolgársága a személyt védelmezheti, más esetekben viszont, amikor idegen államok nem személy szerint őt, hanem államát veszik politikailag célba, ki is szolgáltathatja önkényes és erőszakos intézkedéseknek. Mindaddig, amíg politikai közösségek (nemzetállamok és szövetségi államok) léteznek, a személy saját jogon aligha juthat az őt megillető teljes, korlátlan mozgásszabadsághoz, addig tehát lesznek politikai idegenek is. Ám a politikai idegen mást jelent az „államtól idegen”, vagyis az „idegen állampolgár” és mást a „nemzettől idegen”, vagyis az archaikus „nem-ember” és a vallási „gonosz” szerepében azonosított „saját állampolgár” esetében. Míg első esetben a személy idegensége csupán azt jelenti, hogy idegen állampolgár, tehát nem ehhez, hanem ahhoz a politikai közösséghez tartozik, aminek államrendészeti szempontból van jelentősége, a második esetben a kvázi-organikus (vérségi-törzsi) és kvázi-spirituális (lelki-vallási) alapon újrafogalmazott (politikailag általában gyönge) nemzet tér vissza – államaiban, pártjaiban, ideologikusan és rendeletileg – az archaikus és vallási idegen-képzethez, és viszi át az archaikus nem-ember és a mitológiai Gonosz jelentését politikai síkra. Hogy a „belső idegen”, mind a „faji vagy etnikai idegen” irracionális, kvázi-archaikus szerepkörében, mind az „osztályidegen vagy társadalmi idegen” racionalista, kvázi-tudományos fogalma szerint milyen politikai berendezkedést előfeltételez és milyen katasztrofális következményekkel jár, nemcsak a „belső idegenekként” azonosított személyekre, de magára a politikai közösségre, a társadalom egészére nézve is, megmutatták már a huszadik század totalitárius politikai mixtúrái, és folyamatosan megmutatják a politikai közösséget leszármazási közösségként, etnikai közösségként átértelmező posztmodern nacionalizmusok, a tribalizmus kitörései szerte a világon.

azok a jogok nem illetik meg

A huszadik század végén az idegen egyetlen megmaradt és érvényes jelentése politikai (ennyiben persze viszonylagos és átmeneti érvényű): idegen az, aki nem tartozik az adott politikai közösséghez (ami már nemcsak a nemzet lehet, hanem ennél átfogóbb politikai közösség is, amilyen mindinkább az Európai Unió vagy régóta az Egyesült Államok és a birodalmi lét után is Oroszország), tehát nem azonosítható saját állampolgárként, s így sem azok a jogok nem illetik meg, amelyek a politikai közösség bármely tagját, sem az a felelősség nem háramlik rá, amelyet a politikai közösség tagjainak e közösség viselt dolgaiért vállalniuk kell, jóllehet személyükben ritkán terheli őket ilyen dolgokért felelősség.
Az idegent – mint külföldit – az állam azonosítja, az állam tartja nyilván, az állam ellenőrzi: idegene mostantól csak az államnak lehet. Sem vérségi, sem vallási, sem erkölcsi, sem gazdasági vagy kulturális szempontból nem lehet többé idegenekről beszélni: idegenek márpedig nincsenek. Ez persze nem jelenti, hogy személy szerint nem lehet bárkinek bárki idegen (beleértve ebbe akár ennenmagát is), hogy mindenféle másság megszűnik, de az idegenségnek nincsen általános érvényű – a személyes egzisztenciáról leválasztható – jelentése. A másság nem idegenség, s maga is csak egzisztenciális vetületében lényeges. Ahogy fokról fokra megszűnt a közösség szelleme, érvényét veszítette a vérségi, a vallási s végül a nemzeti-történelmi kötelék, úgy párolgott el az idegen fogalmából is minden általános érvényű jelentés. Az idegen nemcsak vérségi és vallási, de politikai szempontból sem jelent már semmit (illetve a jelentésadás minden politikai kísérlete anakronizmus, és erkölcsi katasztrófához vezet): mindinkább annak a formai, bár a személyekre nézve nem épp lényegtelen körülmény tényszerű megállapítása, hogy ez vagy az az egyén nem a saját politikai közösséghez tartozik, nem állampolgár. Persze az idegenrendészet nem kevésbé viszolyogtató és ellenszenves a személyes egyén szempontjából, mint az államrendészet (az állami szabadságkorlátozás, állami ellenőrzés) bármely egyéb intézménye, de a világ jelen állapotában éppoly kevéssé tudna meglenni nélküle, mint vízöblítéses toalett nélkül. (S ha erre netán valaki azt mondaná, hogy utóbbi nélkül azért meglehet valaki, kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy személyes egyén és vízöblítéses toalett civilizációs szempontból egyazon világállapothoz tartozik.) Az állami idegen – a külföldi – mint a politikai idegen utolsó, relatíve jogosult megkülönböztetése teljesen formális, nélkülöz mindenféle szellemi, erkölcsi és érzelmi tartalmat. Nemcsak erdélyi magyar nagynénikém vagy Szerbiában élő unokahúgom nem lesz személy szerint nekem idegen attól, hogy nem a magyar állam politikai közösségéhez tartoznak, de amerikai, orosz vagy francia barátom, netán vérrokonom sem lesz idegen attól, hogy állami szempontból idegen, ugyanis külföldi. Míg megfordítva: se szeri, se száma azoknak, akik személy szerint nekem (vagy tőlem) idegenek (például erkölcsi vagy szellemi okokból), noha ugyanannak a politikai közösségnek – a honinak – a tagjai, amelynek magam is. Nemcsak emberi mivoltában és személyében, de politikai létében sem lehet senkit kétségbe vonni azon az alapon, hogy idegen, hiszen sem származási, sem lelki idegenség nem létezik, legfeljebb azok fejében, akik így akarnak maguknak hatalmat, hatalmi többletet, valamire felhatalmazást, anyagi vagy szellemi előnyt szerezni a politikai, gazdasági, kulturális versengésben sikeresebb, tehetségesebb versenytársaikkal szemben. Ugyanakkor az idegenség (kulturális, etnikai, újabban biopolitikai idegenség) dacos kinyilvánítása, az idegen elkülönülése társadalmi csoportként önmagában éppily kevéssé adhat elégséges alapot szakításra az adott politikai közösséggel, és új politikai közösség, azaz új állam létrehozására (esetenként új államéra az államban), hogy személyek, társadalmi csoportok így jussanak többletjogokhoz és hatalmi többlethez az adott politikai közösség bármely más tagjával vagy csoportjával szemben.

groteszkség

A politikai idegen fogalmának szellemi és ideológiai kiüresedéséről tanúskodik végezetül az idegen alakjának posztmodern esztétizálása (,,az idegen – szép”) a politika esztétizálódásának általános keretén belül, illetve azon túl. Az esztétikai idegen ugyanis nem az idegen új típusa, amely az idegenség minden eddigitől eltérő fogalmi, tartalmi meghatározásán alapul, hanem az idegen minden lehetséges és eddig ismert típusának – archaikus nem-embernek, vallási gonosznak, racionalista esztelennek, politikai ellenségnek – a tisztán esztétikai, ha tetszik érzéki igenlése az idegen fogalmában rejlő másság, eltérés, titok, borzadály, egzotikum alapján. Az idegen az esztétikai idegen képében még egy utolsó életet kap, noha ez az élet már pozitív. A bökkenő éppen az, hogy bár megszűnik az idegen negatív jelentése, megmarad idegensége és az idegenség eredendő jelentése (az idegen = nem-ember), még ha mostantól ezt a „nem-emberit” (az eltérést, az egzotikumot, a groteszkséget stb.) esztétikailag igenlik is, még ha a „szokványosként”, „normálisként”, „unalmasként”, „átlagosként” érzékelt „emberihez” képest kifejezetten pozitív jelentésre tesz is szert. A kérdés éppen az, hogy mit jelent számunkra „az idegen szép” esztétikai formulája: a „nem-ember” esztétizálását, az idegen mint idegen esztétikai élvezetét vagy az idegenség teljes feloldását, minden egyes embertársunk igenlését puszta létében, személyes létében, azon az alapon, amelyet saját egzisztenciánk jelent.

4.

A politika – s benne a politikai idegen alakjának – esztétizálása nem a posztmodernnel, a fogyasztói tömegkultúrával vagy a biopolitikával vette kezdetét. A politika esztétizálására először – mint arra már Walter Benjamin felhívta a figyelmet – a fasizmus vállalkozott – bámulatos hatásfokkal (ami persze nemcsak a fasizmus leleményességét dicséri, hanem egyenesen következik a politikai szervezésformák hatékonyságának rohamos csökkenéséből, a politikai ideológiák szellemi kiüresedéséből és a tömegkultúra térnyeréséből). Mellékes, hogy a náci fajelmélet a saját fajként („vérközösségként”) azonosított német nemzetet, az „árja fajként” azonosított politikai közösséget ruházta fel a szépség jelentésével, ha egyszer a politikai entitást esztétikailag igenelte, és az idegenként azonosított „fajt” esztétikailag – mint rútat, undorítót, érzékileg taszítót – utasította el, legalábbis mindent megtett az idegen képzetének negatív esztétizálására. Mert amiként az „árja” nem pusztán szellemi, erkölcsi értéket („alkotóerő”, „uralkodni tudás”, „erkölcsi tisztaság”) foglalt magában, hanem vitális és esztétikai értékeket is („egészség”, „szabályosság”, „testi szépség”), amire az eugenetikai program (a „szép faj” kinemesítésének és a „tiszta faj” megóvásának, a fajvédelemnek a gondolata) is utal, akként a „nem-árja” és főképpen az „anti-árja”, a „sémita” sem csak a rombolás és gonoszság mitologikus-erkölcsi princípiumát testesítette meg, hanem a testi rútság, a taszító torzság, az undorító idegenség esztétikailag megalkotott képe volt. Éppen esztétizálása tette elhitető erejűvé azokat a mitológiai tartalmakat, amelyeknek létbeli alapja, szellemi érvényessége már réges-rég tovatűnt, éppen a politikai idegen alakjának negatív esztétizálása közvetítette a politikailag racionalizálhatatlan, közvetíthetetlen archaikus és vallási tartalmakat.

a szépség és a szörny

Ezért lehet egyáltalán „az idegen szép” formulájának antirasszista és antifasiszta éle, még ha a politika esztétizálása közös nevezőre hozza is a két ellentétes állítást (,,az idegen rút” – ,,az idegen szép”). De túl e közös nevezőn ,,az idegen szép” formulája az idegen általános esztétizálásának felel meg: a távoli, a vonzó, az érdekes, a taszító, a rettenetes idegen romantikus alakja a globális tömegkultúra nélkülözhetetlen kelléke. Az idegen ebben az összefüggésben sem az emberi közösséghez tartozása szerint szép, és nem is személy szerint szép, hanem mint általános eltérés, ami minden – az eltérő csoporthoz sorolt — személyen megjelenik, s ami minden ilyen személyt eltérővé, azaz esztétikai idegenné tesz. Minden, ami eltér, minden, ami idegen – primitívek, színes bőrűek, nyomorékok, csúfak, homoszexuálisok, etnikai és kulturális kisebbségek – esztétikailag megnyerő, érdekes, szép. Természetesen a szépség nem a klasszikus esztétika szépség-eszményének, hanem a romantikusnak felel meg, amelyben a „szépség és a szörny” alapképletében nem a „szépség”, hanem a „szörny”, nem a szabályos, hanem a szabálytalan, nem az ismerős, hanem az idegen az esztétikailag igazán hatásos, önmagában és abban a kollúzióban, amelyben közvetlenül a normalitással, a szabályossal érintkezik. A „szépség és a szörny” romantikus szüzséje, amelyet a tömegkultúra ezer változatban elevenít fel, pontosan modellezi azt a változást, amely a modern társadalomban következett be az idegenként és sajátként azonosított társadalmi csoportok kapcsolatában. Az idegen ugyan szörny marad, de olyan szörny, amely éppen szörnyűsége – mássága, idegensége – erotikus vonzerejével győzi le a szépség, azaz a normális, ismerős, szabályos társadalom ellenállását. Az undor mint az eredendő erotikus szenvedély elfojtása egyszeriben vonzalomba, a szerelem megvallásába csap át. „Az idegen szép” formulája ebben az értelemben a szörny szépségét, a rútság vonzerejét, a szabálytalanság esztétikai hatóerejét jelenti. Az egyik oldalon az idegen áll a maga érzéki elvontságában (kissé talán úgy, mint a nőiség vagy épp férfiasság princípiuma), a másik oldalon pedig a „sajátba” – a normálisba, átlagosba, szabályosba – beleunt fogyasztó, arra várva, hogy az idegenség érzéki hatalma magával ragadja. Minthogy azonban az idegennek ez az általános – a tömegkultúra által kultivált – esztétikai igenlése egyáltalán nem szünteti meg, sőt előfeltételezi az idegen szörny-mivoltát, egyazon személyben is jól megfér a leghagyományosabb idegeniszonnyal és idegengyűlölettel. (Ugyanúgy mellesleg, ahogy mondjuk nőgyűlölő és nőfaló is megférnek ugyanabban a férfiban, vagy férfigyűlölő és férfifaló ugyanabban a nőben, hiszen így is, úgy is szörnyet, idegent látnak a nőben vagy a férfiban.)

De ha így van, végtére is mit mondunk és mit mondhatunk azzal a kijelentéssel, hogy „az idegen szép”? Miért az esztétikának engedjük át az előítéletek elleni küzdelem terepét, s lehet-e egyáltalán ezen a terepen előítéletek ellen küzdeni? Miért nem azt mondjuk: „Az idegen – jó”? „Az idegen – tehetséges”? „Az idegen – igazságos”? „Az idegen – igyekvő”? Miért nem a bankárok veszik védelmükbe az idegent, mondván: „Az idegen – jó befektető”? Az erkölcsbírák és a rendőrök, mondván: „Az idegen – tiszta” és „Az idegen – rendes”? A tábornokok, mondván: „Az idegen – kiváló katona”? A papok, mondván: „Az idegen – testvérünk”? Nos, nyilván nem azért, mert a nagy moralisták, a vallási igehirdetők, a humanista politikusok és – velük együtt vagy általuk – a moralitás, a hit és a racionalitás ezen a terepen egyként csődöt mondtak már, hanem amiért csődöt mondtak. Mert egyik idegen ilyen, a másik olyan; egyik idegen jó, a másik rossz; egyik idegen tehetséges, a másik tehetségtelen; egyik idegen megvéd minket, a másik életünkre tör; egyik szeret, másik gyűlöl – ugyanúgy, mint bárki a nem-idegenek, a „mieink” közül, mint te vagy én. Ugyan mi különbség lehet mind e tekintetben, tehát emberi mivoltban közöttünk? Mi különbség lehet egy idegen és egy nem-idegen között, helyesebben két személy között, akiket (mások vagy ők maguk, mindegy) idegenként és nem-idegenként azonosítanak? Úgy van, semmi!

az eleve vesztes védhetetlen helyzete

Az idegent valójában sohasem ezért vagy azért a neki mint idegennek (!) tulajdonított erkölcsi vagy szellemi fogyatékosság miatt üldözik, bélyegzik meg, rekesztik ki, hanem mert idegen, azaz mert idegenként azonosították. Puszta létében vonják kétségbe azáltal, hogy idegennek nyilvánítják. Ha válaszképpen az eleve vesztes védhetetlen helyzetébe szorult idegen erényeinek hosszú listáját olvasná fel, akkor az mentegetőzésként hatna azért a bűnért, amit soha nem követett el, illetve amit vele szemben követtek el, amikor idegenként különböztették meg, idegenként azonosították. Az idegent mint idegent puszta létében tagadják, s ezért puszta létében szorul védelemre is.

Aki tehát ebben a szellemben mondja, hogy ,,az idegen szép”, az puszta létében, személyes egzisztenciájában igenli az idegent, s nem idegenként. Vagyis a sokat emlegetett botot – az „esztétika” botját – erkölcsi végéről ragadja meg. (Ugyanis, mint fejtegetéseinkből remélhetőleg kitűnt, az „esztétika” botjának csakugyan két vége van.) A nagyművészet szelleme válik eleven gondolkodássá, személyes érzületté benne, az a sajátos jóság és kegyelem, amellyel a művészet fogad magába minden idegent, hogy sajáttá, közelivé, ismerőssé, kedvessé tegye, lett légyen szó bármely erkölcsi vagy fizikai csúfságról. Nem arról van szó, hogy megszépíti a szörnyűségeset és a rútat, s nem arról, hogy az eltérésben rejlő érzéki csábítást aknázza ki az esztétikai hatás kedvéért, hanem hogy a „nihil humani a me alienum puto” elvét váltja valóra esztétikailag, művészi formában, tehát más értéksíkra viszi át a megélt, elgondolt, tettekkel értékelt valóság világát. „Az idegen szép” tétele ebben a szellemben nem azt állítja, hogy minden, ami idegen, tetszik nekem, hogy minden, ami idegen, érzékileg vonz és lenyűgöz, hanem hogy semmi és senki idegen nem idegen tőlem, aki valakinek magam is idegen vagyok. Mert ha mindenki idegen, akkor senki nem idegen.

A nagyművészetben olyan látás esik az idegenre, amitől „megáll az ész” és elsápad az előítélet, amitől a megzavarodottak magabiztossága megzavarodik. Nem eszmei vitához szól hozzá és nem utcai perlekedésben vesz részt; nem észérveket hoz fel esztelen előítéletekkel szemben, hanem megtöri az archaikus eredetű félelmi hisztériák és modern tömegagressziók varázskörét. A gyűlölködés démona az észérveket rögvest fölfalja vagy kiköpi, a szépség érvelés nélküli érve azonban megfekszi a gyomrát, emésztési zavart okoz neki: „Már engedelmet, de hogy kell azt érteni, hogy a ’cigány’, a ’zsidó’, az ’orosz’, az ’ukrán’, a ’magyar’, a ’román’, a ’német’, a ’francia’ – kinek ki idegen! – szép?” Az előítélet a szépség színe előtt – az életben ez gyakran a szerelem színével azonos – a maga pőreségében és dőreségében, mindenféle szellemi tartalom, erkölcsi jelentés nélkül mutatkozik meg: elgyámoltalanodik és összeomlik. A szépségben voltaképp nem (vagy legalábbis nemcsak) a másik idegensége, hanem (és talán mindenekelőtt) önnön idegenségünk foszlik széjjel. Manapság, amikor nemcsak a saját világunk határain túli világ (másik törzs, a pogányok, másik ország, másik nemzet stb.) lehet idegen, és nemcsak társadalmi csoportokat azonosítanak (mások vagy ők maguk) idegenekként, hanem minden idegenné válik lassan, ami természetes, ami eleven, ami személyes, ami emberi, „az idegen szép” formulájának egyetemes jelentősége és érvénye van: állásfoglalás ez, méghozzá esztétikai állásfoglalás a puszta létezés – a létező Paradicsom: a Föld és lakói: a lények – mellett.

A másik mint idegen, ahogyan az előítéletek ködképeiben és a tömegindulatban alakot ölt, a személyiségtől való drasztikus elvonatkoztatáson alapul. Képet, bálványt, személytelen dolgot vagy lelketlen démont csinálnak belőle: így lesz az idegenből a Sátán cimborája vagy maga a Sátán. Az idegen veszedelmes: ránk tör, helyünkre furakszik és elpusztít bennünket. Az idegen kiszámíthatatlan, az idegen rosszban sántikál. Az idegen tisztátalan, megrontja tiszta erkölcseinket, beszennyezi vérségi, vallási, racionális, politikai közösségünk – a létezés – tiszta szövetét. Az idegennel szemben kirobbanó egyéni vagy tömeges agresszió – pszichológiai szempontból – nem a hús-vér emberi lény, a személyes egyén, hanem egy vízió, egy ködkép, egy kísértet ellen irányul. Az egyéni téboly és a kollektív téboly, a magánparanoia és a magáncsőcselék megszállottsága között e tekintetben nincsen különbség. Ahogy a megtébolyodott anya veszedelmes szörnyekként hajigálja ki édes gyermekeit az emeleti ablakból, úgy fordul a pogromok tömegembere saját polgártársai, szomszédai, egykori osztálytársai, közeli ismerősei ellen. A gonosz, az ellenség képét magára öltő idegennek, ahogyan a lincselő tömegben, a háborúban vagy akár a kivégzőosztag előtt megjelenik, nincsen családja, jelleme, csecsemőkora, nincsenek gyermekei, kedvenc étele, munkája, érzései. A borzalom, a veszedelem, a gonoszság képeként jelenik meg, amelyet közvetlen gyűlöletben és undorban radíroznak ki a világ képei közül. Mihelyt e szörnyképek, bálványképek valamelyike – a sors szeszélye folytán – emberközelbe, személyes közelségbe kerül a képgyűlölők valamelyikéhez, a gyűlölet – e fordított rajongás – érzelmi köre szétpattan, a gyűlölködő eltanácstalanodik, s legalább arra a pillanatra vagy arra az egyetlen személyre nézve felfüggeszti a kép jelentését: „igen, ti, idegenek gonoszak és elvetemültek vagytok, akik a legrosszabbat érdemlitek, de te, úgy látszik, kivétel vagy, te akár közöttünk is lehetnél, milyen kár is tulajdonképpen, hogy ’magyar’, ’német’, ’orosz’, ’zsidó’, ’cigány’, ’bosnyák’, ’szerb’, ’román’ vagy!” Nos, amit az előítélet kivételként tűr meg (gondoljunk csak a „házi zsidó”, másutt „házi magyar”, „házi örmény”, „házi görög”, „házi szerb” vagy „házi horvát” jellegzetes, helyenként és koronként változó szerepkörére), azt kell szabállyá tennünk: az idegenként azonosított személy „eltörlése” helyett az idegen mitikus szörnyképét kell eltörölnünk. Éspedig nem azért, hogy a filantrópia vagy bármilyen filia pozitív mitikus képével (vagy a mitikus szörnykép esztétikai igenlésével) helyettesítsük, hanem hogy mindenféle mitikus képtől megszabadítva, az emberi személy egzisztenciális realitásával szembesüljünk. Csak így pillanthatom meg a másikban önmagamat és önmagamban a másikat, az ,,idegent”. Az a fordulatszerűség, amelyről „az idegen szép” kijelentéssel kapcsolatban fejtegetésem elején szóltam, egzisztenciális fordulatként képzelendő el: a másik – én vagyok.

nem ott van, ahol lennie kéne

Aki nekem idegen, annak én is idegen vagyok. Hasonló a hasonlónak örül. Különböző a különbözőnek. Ők ugyanis ebben hasonlítanak. Az idegen az, aki nem ott van, ahol lennie kéne, aki nem otthon van, aki „onnan” idejött. Az idegen a „jöttment”, akinek nem „itt” lenne a helye, hanem „ott”. De mi az, hogy „itt”, és mi az, hogy ,,ott” egy olyan világban, amely mindinkább csak Most van? Ha természeti adottságaink, tradíció, leszármazás már nem, akkor ki vagy mi, milyen jogon és milyen alapon jelölheti ki az egyes ember helyét a világban?

Mi az, hogy ,,otthon”, és ki lenne ,,jöttment” a lélek transzcendentális és a személy fundamentális otthontalanságának és talajtalanságának világában, abban a világállapotban, amelyben mindannyian benne vagyunk, s amelyben valamiképpen mindenki otthontalan? Mi más volt a modernitás nagy átmenete, mint a régi közösségi anyaöl, a vérségi, a földrajzi, a családi, a nemzeti otthon elvesztése, azé az otthoné, ahová lehet ugyan visszavágyódni, de visszatérni csak egyféleképpen: a modern állam fegyvereseinek és fejhangú ideológiai derviseinek kíséretében.

A modern, tehát személyes egyén – az otthontalan lény, a par excellence idegen, aki otthonra már csak az egyetemes otthontalanságban találhat, föltéve, hogy ezt immár nem a múlt felől, tehát negatívan fogja föl, hanem a jelenben állva, saját szabadságaként értelmezi. Ama egzisztenciális fordulatra éppen azért van szükség, hogy az egyes ember otthontalanságát feloldani ígérő Senki gyűlöletközössége a szabad személyiség, a Bárki szeretetközösségébe fordulhasson át.

Legyünk hát, amik lennénk: idegenek. Mindenki lehet idegen a saját hazájában. Mindenki lehet szép.

kép | Paulo Tercio művei, wikiart.org