fbpx
Bíró Zsuzsa

FELTÁMASZTÁS

2005 szeptember

FELTÁMASZTÁS

Azokban a kora őszi hetekben, amikor végre kimondatott, hogy a tenger vize sós, és egy barátom törvénytelenségekről írott szép darabját próbálták az egyik színházban, azon a különös vénasszonyok nyarán, amikor egy hajó embereket vitt Bécsbe, csak úgy, hogy lássák Bécset, és mi ismertük is némelyik szerencsés utast és tudtuk róla, hogy nem félisten, szóval amikor sok különös dolog történt, egy eleven francia filmrendező jelent meg a filmgyárban. Talán inkább úgy kellene mondani, hogy eleven volt, francia, és filmrendezőnek mondta magát. Én akkor már találkoztam franciákkal, zord bányász-szakszervezeti funkcionáriusokkal és zűrös diákokkal, akik a KP ifjúsági kriptoszervezetének tagjai voltak, Pest legkülönfélébb helyein táncra perdültek, ha úgy hozta kedvük, letelepedtek a járdára, a villamoson csókolóztak, vígan mocskolták a kormányukat, Sartre és Juliette Greco nevét emlegették, és magas szárú tornacipőt viseltek, ez a fajta lábbeli itt sokáig ismeretlen volt és nagy hatást tett ránk, valamiképpen a szabad világ jelképének tartottuk. Szóval általában voltak már ismereteim a franciákról, de a művészvilág képviselőihez még nem volt szerencsém. Akkoriban hosszabb tanulmányt terveztem a francia filmről, mert volt egy elméletem, amely szerint a hangosfilm óta jó filmet René Clair hazájában csak olyan alkotó csinált, akinek a vezetékneve C betűvel kezdődik, hogy ez miért van így, azt még kutattam. A váratlan párizsi jövevénynek a neve kívül esett az általam megszabott határokon, azt tehát az első perctől tudtam, hogy nem tartozik az élvonalba, noha jól hangzó nevet viselt: Jean-Daniel Daninos.

so­kat ígé­rő cím

J. D. D. fehér Volkswagennel futott be a Gyarmat utcába. Azt mondták, hogy egy magyar kollégával fog koprodukciós filmet csinálni, az alapötletet ő hozta és egyik részét ő fogja megírni azzal a sokat ígérő címmel, hogy Álmaim szereplői. Egy művészről szól, aki lázasan keresi az igazit, mígnem egy nap rájön, hogy a nő, akiről álmodott, nem más, mint a titkárnője, aki mindig is mellette volt. A jövevényt beköltöztették a Nagyszállóba, szereztek neki egy francia klaviatúrájú írógépet, gondolom, napidíjat is kapott, egyébként fütyültek rá, a nagyszabású projekt a gyárban valójában senkit sem érdekelt, ezeknek az időknek a furcsaságához tartozott az is, hogy már nem estek hasra a külföldiek előtt. Mivel két hónapja kerültem ki a főiskoláról és semmi szükség nem volt rám, azt mondták, legyek ennek az ügynek a készenléti asszisztense. Ez tetszett nekem. Ami voltam, illetve amivé akkoriban lettem: ‘dramaturg’, ez a legtöbb ember számára amúgy is érthetetlen szó volt, nem tudtak vele mit kezdeni. Egyszer egy közhivatal portása, amikor kitöltötte a belépőcédulámat, radikális megoldást választott, azt írta rá, hogy ‘foglalkozása: dramaturbina’. Ennek legalább értelme volt. De a készenléti asszisztens előkelőbben hangzott.

John Talbot, flickr.com

John Talbot, flickr.com

Nem látszott nehéz munkának. A francia az első napokban csak járkálni kívánt a városban, ehhez nem volt rám szüksége, néhány újságírólány megneszelte az érkezését, interjút készített vele, és kitartóan segítette őt a budapesti tájékozódásban, talán másban is. Én, amikor tehettem, úgyis barátom színdarabjának próbáin töltöttem az időmet, sokan voltunk pártoló tagok, állandó lelkes izgalomban. Háromnegyed év múlva, amikor íróját az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádjával először halálra, majd tizenöt évre ítélték, a szörnyű verdiktbe valamiképpen az is belejátszott, hogy a bemutatón, éppen október 6-án, Rajk újratemetésének napján, Nagy Imre is ott volt.

De mit tudott minderről Jean-Daniel Daninos?

gran­­dió­zus pa­ró­di­a

Gyerekkorában a Roland énekért lelkesedett, később pilóta akart lenni, a megszállás alatt mégis gyáván dekkolt Délen, filmekben statisztált vagy kellékes volt, miközben nagybátyja, Pierre Daninos, aki jó nevű író, az angol hadsereg kötelékében harcolt és De Gaulle megbecsülését élvezte. Nemrégiben pedig egy fergeteges sikert arató könyv szerzője lett, ebben egy Thompson nevű fiktív angol őrnagy franciaországi megfigyeléseit tette közzé. A nagybácsi, tiszteletreméltó múltjával és ezzel a hazájáról szóló grandiózus paródiával már régebben kitűzte a teljesítménynek azt a csillagászati magasságát, amit unokaöccsének meg kell célozni, és amitől az még elérhetetlen messzeségben járt. Hogy mi minden kavargott a mi Daninosunk fejében, azt persze nem tudhattam, de úgy látszott, hogy a magyar valóságból kizárólag Puskás Öcsi érdekli, dokumentumfilmet szándékozott róla csinálni, abban a reményben, hogy a világon már működő televíziók mindegyike megveszi majd. Nagy szenzáció lesz, ha beüt, végre majd házat vesz, ábrándozott, addig is, itt szőnyegeket fog vásárolni. Forintra volt szüksége, anyám tehát bevonta őt egy valuta-kiajánlás bűnös ügyletébe, Marokkóban élő nővéremnek tudott így pénzt juttatni. Az üzlet nálunk köttetett meg, Daninost vacsorára hívtuk, amíg ők tárgyaltak, én kivittem a telefont a szobából.

Teltek a napok, J. D. D. eltűnt, október közepe után adott először hírt magáról, vidoran közölte, hogy elkészült a film rá kiszabott része, a fejében van az egész, ha egyik nap kijönnék hozzá, lediktálná, ő sajnos írógépelni nem tud.

„Frédéric Lacoste, egy esős délutánon rosszkedvűen beült Citroën márkájú kinyitható tetejű személyautójába és azon gondolkodott, hogy most hogyan tovább.” Jól emlékszem az első mondatra, mert ezt a pedáns ‘lenyitható tetejű személyautó’ kifejezést akkor először hallottam. Leírtam, ő fel-alá járkált, megállt, egy fix pontot nézett kitartóan, nem diktált tovább. Csend volt. Légy zümmögött. A légy Daninos német feleségének, Uschinak a fényképe körül repdesett, fáradt őszi légy volt, rárepült Uschi dús szőke hajára, elüldögélt. A légy volt a fix pont, amit J. D. D. mereven bámult.

ninfaj, flickr.com

ninfaj, flickr.com

Frédéric Lacoste a volán előtt, én a gépnél, Daninos a szoba közepén, a légy Uschi fején. Jelentékeny pillanat, idő és öröklét kereszteződött. Daninos előkapott a zsebéből egy csipeszt, villámgyors vívó mozdulattal a légyhez villant, touché, aztán egy összehajtott fehér papír közé fogta áldozatát, lerakta a padlóra, eréllyel rátaposott, leguggolt, szétnyitotta a papírt, belekukkantott, elégedetten állapította meg, hogy a légyből kiszállt a lélek, megmutatta nekem is, és szólt: két nap múlva feltámasztjuk. Többes számban mondta. Szóval hogy ő, a francia művészvendég, és én, a honi készenléti aszszisztens, két nap múlva együtt feltámasztjuk a legyet, melyet az imént agyoncsapott. Érthető, hogy nem értettem, mire gondolt. Akkor elővett egy bonbonni?re-t, elém tartotta, herendi porcelán volt, a Nagyszálló tulajdona, élettelen legyek voltak benne, kérkedve mondta, hogy kétnapos vagy több napos halottak, már joguk van a feltámasztatáshoz. Persze mind egészséges légy volt, beteg és öreg egyedek kiesnek a szórásból. Válasszak egyet. Választottam, elkezdtük.

ki­száll a nagy játsz­má­ból

Ott volt a halott légy. Ott volt J. D. D. És egy varrótű, amellyel megkapart egy Dolor nevű fájdalomcsillapító tablettát. A tű hegyére finom fehér por rakódott. ‘Most figyeljen…’ – susogta, és a tűt, a fehér porral a legyecskébe szúrta, a szíve közepébe, magyarázta később. Várt egy kicsit, kihúzta a tűt, halkan számolt, háromnál a légy megmozdult, ötnél repülni próbált, hétnél újra, ezúttal sikerült, tétován repdesett, gondolom, elvakította a fény, hisz már hozzászokott az alvilág sötét tájaihoz, aztán egyre frissebben, aztán neki az ablaknak, még koccant is, tudtunkra adta, hogy menni kíván, kiszáll a nagy játszmából. ‘Va, va…’ szólt gyöngéden J. D. D., és kinyitotta az ablakot, a legyecske meg iszkolt. Mi itt maradtunk, halandók. ‘Gratulálok…’ – mondtam lenyűgözve a franciának. Azt mondta, ő gratulál, mert évek óta kísérletezett már, és soha semmi, soha semmi, pedig tudta, hogy a teória új korszakot nyit a tudományban, és most először diadalt aratott, magyar földön, magyar legyekkel! Dobbant a szívem: aranycsapat, Bartók, legyek, magyar vagyok…

Aznap már nem folytatta a diktálást. Arra kért, otthon csapjak agyon néhány legyet, rakjam őket dobozba, hozzam el, legalább két-három napos hullák legyenek, szeretné, ha meggyőződnék róla, hogy nem előre kipreparált egyedekkel dolgozott. Ez eszembe sem jutott, mondtam, de ő súlyt fektetett a bizonyításra.

Hát csapdostunk. Közreműködött az egész család.

„A dolog nyitja abban lehet, hogy mi a légy fajtája…” – töprengett egy tudós barátom, és felsorolt néhányat a megszámlálhatatlanul sok légyfajtából: bársony-, pöször-, rabló-, iszap-, pihe-, zengő-, harmat-, fúró-, selymes dög-, kék dongó-, katona-, rabló-, tavaszi bársony-, barna fúrólégy és fekete gyászlégy. Borzongató névsor volt, az idők szava szólt hozzánk ezekből az elnevezésekből, és még hátravolt a legaktuálisabb, a tachina fera, azaz a közönséges fürkészlégy, kísértetiesen hangzott, talán mert az említett valuta-ügylet óta állandóan úgy éreztem, hogy fürkész szemek és settenkedő léptek követnek.

John Flannery, flickr.com

John Flannery, flickr.com

J. D. D. magához szólított, mentem, vittem magammal a haláldobozt. Hova, kihez, miért? – kérdezte egy civil úr a recepciónál. Első alkalommal is ott volt, akkor nem szólított meg, most mért figyelt fel rám? Féltem. Nem volt újdonság, a félelem voltaképpen állandó állapotunk volt, hol jobban, hol kevésbé, hol alig, a lelkiismeretünk valamiért mindig rossz volt.

„Kezdjük újra…” – javasolta Daninos. „Frédéric Lacoste egy napfényes délutánon rosszkedvűen beült Renault márkájú kocsijába, s miközben elővette a slusszkulcsát, feltette önmagának a kérdést: ’hogyan tovább’?”

Az­nap is csak idá­ig ju­tot­tunk.
hét fel­tá­masz­tás

Hoztam-e legyeket, érdeklődött. Megmutattam, kedvtelve nézegette a doboz tartalmát, nagyszerű, egy csomó négynapos döglött egyed, kezdhetjük, allez hop! Udvariasan rám bízta a döntést, én hoztam a kísérleti alanyokat, válasszam ki én a szerencsést, akit visszahozunk a túlvilágról. Így döntenek az istenek is rólunk? Egy bájos harmatlégy, egy zsenge tavaszi legyecske hadd sütkérezzék még az őszi napsütésben, de örök sötétség boruljon a fürkészekre és társaira, csakhogy ki tudja, hogy melyik melyik? Találomra böktem rá egyre. Aztán még egyre, és így tovább, aznap hét feltámasztást végeztünk, J. D. D. ujjongott, mámorosan tervezgetett: Uschi idejön, házat vesznek a Duna mellett, ő filmezget és folytatja a kísérletet, talán nem is olyan sokára, istenkísértés kimondani, de ő kimondja, talán egy nap, hála neki, Jean-Daniel Daninosnak, az emberiség új fejezetet ír élet és halál könyvébe. Vive la Hongrie, a nagy kísérlet hazája! Ahogy most a magyar legyek, úgy egy napon majd a magyar emberek is feltámaszthatók lesznek, persze csak azok, akik… Elakadt. Kereste a szavakat. „Csak azok, akik agyoncsapattak, a beteg, öreg egyedek kiesnek a szórásból…” – fejeztem be helyette a mondatot. Meghökkenve nézett rám. Elgondolkodott. Feltette önmagának a kérdést, mint Fréderic Lacoste: hogyan tovább? „Ezen még dolgozunk…” – válaszolta. Qui vivra, verra. Dióhéjban erről ennyit.

Másnap jött október 23. Készenléti asszisztensi megbízatásom örökre véget ért. Jött november 4., katona legyek, fürkész legyek és fekete gyászlegyek lepték el az utcákat. November 5-én a Nemzeti Múzeumra gyújtóbombát dobtak, elégett harminchatezer madár, tizenháromezer hal, ötszázezer puhatestű, hatvanezer szitakötő, negyvenezer kétéltű és hüllő és kétszázezer légy. J. J. D. eltávozott, magával vitte a feltámasztás titkát, sem álmai szereplőiről, sem a jelentékeny összegről, amivel a nővéremnek tartozott, soha többé nem hallottunk.

felső kép | ~ Pil ~, flickr.com