PETŐFI SÁNDOR VERSÉRŐL
2009 július
ITT BENN VAGYOK A FÉRFIKOR NYARÁBAN…
Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsírtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándjaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szived egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!
1848 szeptemberében írta Petőfi a verset. Kísérteties szeptember: a történészek általában „dicsőségesnek” nevezik – nem biztos, hogy az. Széchenyit ekkor szállítják a döblingi elmegyógyintézetbe, Eötvös József ekkor mond le és emigrál, s mint egyik levelében írja, „személyes veszély” nem fenyegette, „csupa émelgésből” ment el. A főszereplők tehát – úgy tűnik – nem látták dicsőségesnek ezt a szeptembert. Iszonyúan sok kétség halmozódott fel, és éppen a legjobbakban, a legtisztességesebb reformerekben; kétség, csalódás és még több szorongás. Petőfi nem a szabadságharc vérontásától, a testvérháborútól fél, inkább a forradalom megalkuvásba hanyatlásától, az eszmék elmocskolódásától. Túlságosan sok személyes kudarc érte a megelőző fél esztendőben, muszáj fölébük kerekedni, a forradalmi hitből most aztán egy jottányit sem engedhet. Ha kell, utolsó emberként tart ki az egykori vágyak, álmok mellett. Ez a görcsös elhatározás érződik Az apostolban. És a fájdalmas, talán a legszomorúbb Petőfi-versben: az Itt benn vagyok a férfikor nyarában címűben-kezdetűben. A beteljesülés, akár a szerelemben, a forradalomban, bármiben, amiért Petőfi fontolgatás nélkül, teljes önmagát adja – a beteljesülés talán az ő költészetében a legmegrázóbb. Nélküle nem emberhez méltó az élet, de a beteljesülés csaknem elviselhetetlen: szívet, elmét repesztő, az egész ember épségét fenyegető, minden formát szétfeszítő. S ha keveredik a kudarc meg a csalódás élményével! Mert egy pillanatra sem hihetjük, hogy boldog beteljesülésről ad hírt – nem. Bent van, bele jutott a férfikor nyarába, de ez álbeteljesülés. Nekem a két legszebb Petőfi-sor (ha már ilyen gyerekesen torkoskodhat-dőzsölhet az ember) éppen ez: Ábrándaimnak száraz erdejében / Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
önvigasztalás
Ez bizonyára ugyanaz az élet-erdő, az a rémteli, sötét erdő, amelyben Vajda János hallja, hogy a fákról nehéz könnycseppek / Hervadt levélre halkan hullanak, vagy amelyikben József Attila a száraz ágak zörgését figyeli. Ugyanaz. Kell is a kétszer kimondott csörög: ettől valóban csörög a lomb – hallható!, de valami önvigasztalás, simogatás is akad a szóismétlésben, amelyhez az ember önkéntelenül a fejét is ingatja.
És milyen furfangosan egyszerű a megcsavart feltételes mód a refrénben: a szerelmes társ az egyetlen biztos pont a világban – sőt: ellenpont! De akkor miért, hogy sírhatnékja támad az olvasónak? Mert a bizonyos is rebbenő, már-már bizonytalan?
A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából