Szepesi Attila

SZÉLRÓZSA

1994 május

SZÉLRÓZSA

Levél a boszorkányok hegyéről

A hiedelmek olykor erősebbek és makacsabbak, mint a tények. Bölcseleti kérdés, amibe itt belebonyolódni fölösleges, mennyire tény a hiedelem maga, a sejtelem és az álom, mennyire nem. Kétségtelenül szűkkeblű a megközelítés, ami kívül rekeszti őket a valóság világán. Mindenkivel előfordul, hogy élete fontos eseményeit elfelejti, míg másokat, bizonyos emlékképeket elevenen lát maga előtt, olyanokat, melyekről maga sem tudja eldönteni, álomi eredetűek-e vagy „valóságosak”. Az idő, akár egy tükörlabirintus, ezernyi fénytöréssel vibrál bennünk, egy-egy sugallatot megvilágít, képpé formál, míg esetleg érdekesebb eseményeket ködbe von, szeszélyes vagy épp könyörületes homályával eltakar…

„Pesttel szemközt, a Duna partján, szaggatott sziklafalaival meredekül emelkedik föl a Gellért hegye, mely egyébként annyira elhagyatott, hogy csak szelek, s egy-két eltévedt madár, vagy bogarakat és ásványokat gyűjtő tanulógyerekek látogatják meg olykor-olykor…” — írja Résó Ensel Sándor 1867-ben. Pontosan érzékeli a Gellért-hegy „különállását”, idegenszerűségét a lankás budai panorámában, hisz valóban ritka látvány, ahogy szinte a Duna vizéből szökik magasba érdes sziklafalaival, a rajtuk csimpaszkodó fákkal-bokrokkal. Van a hangulatában valami borzongató, valami „nem szolid”, amit a minden rebbenésre érzékeny Granasztói Pál úgy fogalmaz meg: komor színfolt a szinte bukolikus pest-budai panorámában.

Vajon a hegy furcsa „tájidegensége” okozza-e, hogy boszorkányos hírbe keveredett az idők során, vagy épp fordítva, a tudat alatt is tovább élő borzongató hiedelem következménye-e, hogy a bérces ormot „komor színfoltnak” találjuk?

Nyilván mindkét feltételezésnek van alapja, s ha a töprengő kissé gyanútlan, megpróbál elnézni egyetlen pillantással a középkorig, ott pedig látni véli az érdes sziklafalak magasságában szállongó boszorkányokat s egyéb mesebeli árnyékfigurákat, akik feketemiséket tartanak, s ha talán tevőlegesen nem is, de ártó erejükkel s hatásukkal még a jámbor Gellért püspök halálához is hozzájárulhattak. Ha még ehhez a kínálkozó panoráma-képhez azt is hozzávesszük, hogy a boszorkányok hegye alatt maga az Ördög-árok kanyarog elő a messzi budai hegyek közül, igazán kész lesz a középkort babonás hírbe hozó szentencia.
szelíden hallgat
És mit szól mindehhez a „sötét” középkor? Nos, semmit sem szól. A gellérthegyi boszorkányokról szelíden hallgat. Dokumentumai elárulnak egyet-mást a környékről. Hogy kezdetben Kelen-hegyének meg Pesti-hegynek mondták eleink a sziklás meredélyt, ahol a jámbor polgárok szőlőt termeltek. Hírek szerint a barlangrendszerek mélyében fortyogó hévizeknek volt köszönhető, hogy korán beértek az itteni szőlőfürtök, s a belőlük sajtolt bornak nem akadt párja.

Az olvasónak kissé tán meglepő a Pesti-hegy elnevezés, de tudni kell, hogy a szirtek tövében állt egykor egy Pest — más feljegyzések szerint: Kis-Pest — nevű városka. Szent Gellért nevét csak később vette fel a meredély, utalásul az Itáliából jött mártír-püspök itt esett tragikus halálára. A népnyelv utóbb Szent Gellő, sőt Szengyellő hegyének is mondta. Élt egyébként hajdan az elnevezés latinos formája is: Mons Sancti Gerhardi. A hódító törökök szóhasználatában: Gürsz Éliás hegye.

Ami pedig a baljós hangzású Ördög-árok nevet illeti, az a középkorban ugyanúgy ismeretlen, mint a hegy boszorkányosságára utaló kifejezés. A mai Ördögárok akkor a szelíd Szent Pál Pataka nevet viseli. Nyilvánvaló, hogy ez a víz is csak akkor keveredik rossz hírbe, amikor — a 18. században — egyre több és több épület kerül a partjára. Szent Pál Pataka, amíg csak erdők és szántók kerítették, ki-kiáradt ugyan, de nagyobb galibát aligha okozott. Ám amikor sodró tavaszi vadvizei házakat döntenek majd halomba, egyre jobban rászolgál a borzongató Ördög-árok, Ördögök Árka nevezetre.

blake_dragon-web

A török hódoltság kora után a városba szép számmal betelepülő s itt új hazára találó németség — a hegy tetejében álló deszka-várról — Blocksbergnek mondja Szent Gellért hegyét. Ez a kifejezés vezet el majd bennünket a helyi boszorkányhiedelem nyitjához…

A mesés képzelet boszorkányszombatja s a mára megszelídült hegy valaha szinte egyet jelentett. Mármost a kérdés csak ennyi: mikorra tehető az a bizonyos „valaha”? A középkorra, mint láttuk, semmi esetre sem.
bűbájos ténykedés
Középkorunkat át- meg átszövi a boszorkány hiedelem. Államalapító királyunk „regulája”, de Szent László 11. század végéről datálódó törvénykönyve is megbélyegzi a nevezettek fajtalankodását, mindenféle bűbájos ténykedését és perverz kicsapongását. Közismert a bölcs Könyves Kálmán mondata, miszerint boszorkányok nincsenek, ám ki hallgatott az okos szóra? A 13. századi híres Váradi Regestrum is szól rontásról, bűbájról s egyéb hátborzongató dolgokról. A nagy hírű Bornemisza Péter találkozott egy asszonnyal — Tardoskeddi Szerencse Benedeknével —, akinek a szájából le is jegyzett néhány ráolvasást. Ezek ugyan nem annyira a derék asszony boszorkányosságára utalnak, inkább a pogány magyarok ősvallásának néhány megőrzött emlékét idézik: „Csont megyen csonthoz, velő megyen velőhöz, ér megyen érhöz, ín megyen ínhoz, vér megyen vérhöz.”

Hogyan születik a boszorkány-vád? Egy átfogó munkájában — A civilizáció peremén — Klaniczay Gábor ered a hiedelem nyomába. Vizsgálja a kérdéskör — meg ami vele rokonítható, tehát az orgia- és vérvád — keletkezésének forrásvidékét, geneológiáját és szociológiáját. A vád mindig a másság, netán a deviancia ellen irányul. Egyén vádol egyént, közösség közösséget. Képpé fogalmazódik, s a szokatlan, az idegenszerű ellen irányul — ahogy a népmesében is — az egyénben meg a közösségben lappangó szorongás. Különös, de mindig az erősebb vádolja a gyengébbet. A hatalmasabb az elesettet. A birtokon belüli a periférián csellengőt. A boszorkavád szerencsétlen alanyai igen gyakran védtelen özvegyasszonyok. Az orgia- és vérvádé pedig szekták, kisebb közösségek, netán egy-egy obskúrus mesterség művelői. A legképtelenebb vádak kapnak lábra szigorúan erkölcsi alapokon álló csoportok ellen: rituális gyilkosság, szerelmi varázsolás, állattal fajtalankodás, netán emberevés.

Eme parányi — szorongásból, rettegésből, gyűlöletből formált — magból a képzelet terében aztán óriási fák szöknek szárba. Az orgiák, sátánengesztelő gyilkosságok és boszorkányszombatok szövevényes szertartásrendje. Utóbbiak rendszerint valamilyen borús hangulatú hegy fennsíkján zajlanak. A valós tér meg az elfoszló magasság között félúton. És a seprűn lovagló vénasszony-kompániának — ahogy a földi világnak is, csak épp annak homályos, félálomi tükrében — van hadnagya, kapitánya, szakácsa, mágusmestere, zászlóhordozója, hegedűse, ördögi kanja, botosispánja, tizedese, dobosa és kürtöse, tenyeres-talpas generálisnéja — szóval mindenféle tótumfaktuma, aki és ami egy közösségnek dukál.

szepesi2

Középkori s a középkort követő évszázadokból datálódó boszorkánypereink az ország különböző pontjaihoz kötődnek. Nincsen bennük „rendezőelv”, láthatóan nincsen az országnak „boszorkány-fővárosa”. Örvéndtől Nagydiószegig, Soprontól Aradig, Pannonhalmától a Szatmár megyei Hetéig itt is, ott is vád alá fognak valakit, s mint ismeretes, különféle próbákkal kísérlik meg szóra bírni a szerencsétleneket: tűz-, víz-, mérleg és könnypróbával, aminek a végén aztán, aszerint, hogyan viselte a boszorka-jelölt a lángokat, a jeges vízbe mártogatást meg a többi leleményes kínzást, született meg az ítélet, ami — a per természetéből következően — aligha lehetett kétséges.

„A kiadott peres anyag impresszionisztikus értékelése a következő képet mutatja: néhány szórványos XVI. század eleji eset után a század második felében lesz rendszeresebb a boszorkányüldözés. A XVII. század folyamán fokozatosan szaporodnak a perek, majd 1690 után ugrásszerűen. Az üldözések tetőpontja a XVIII. század első felében, s azon belül is az 1720-as években volt. Mária Terézia 1756-tól 1768-ig ismételt mérséklő rendeleteire és tilalmaira volt szükség, hogy abbamaradjon Magyarországon a boszorkányok égetése. Az utolsó adat propter magiam — bűbájosságért — kirótt halálbüntetésről 1777-ből, Késmárkról maradt fenn” — summázza vizsgálódásait Klaniczay Gábor.
kénkőbűz
És épp a megjelölt időszakban, tehát a 17—18. század fordulóján keveredik boszorkányos hírbe a Gellért-hegy. Ekkori eredetűek az első adatok, melyek a jámbor fennsíkot, a hegy tetején húzódó térséget az ország boszorkányfővárosává fabrikálják. Az első dátum — ami „hírbe hozza” a nevezetes hegyet — 1656. Jóval később Dugonics András, a szegedi piarista pap és író, akinek jelentős része volt a gellért-hegyi boszorkányhiedelem tartósításában, már kész tényként veti papírra: a boszorkányok karácsony napja táján és amikor a borokat leszűrik, szoktak Budára, a Szent Gellért hegyére meg a tokaji hegyekbe menni. Amiből látható, hogy a derék szerzetes papnál szorosan összekapcsolódik a baljós hiedelem a borral. Dugonics — alig túl a vádak „fénykorán” — úgy említi ezeket, mintha a messzi évszázadokból datálódnának. Feljegyzéseiben az országszerte élő boszorkánykompánia nagy villámlás-dörgés és kénkőbűz közepette nyargal Budára, s itt végzi szokásos feketemiséjét.

Ám az még mindig nem világos, miért épp a nevezetes Szent Gellért hegyét illeti a kitüntető „boszorkányfőváros” cím. Nos, a hiedelem alapja annyi, hogy német földön egy bizonyos Blocksberget tartottak az éjszakai feketemisék és egyéb obskúrus szertartások középpontjának. A Budára szép számmal betelepülő németség pedig „magával hozza” otthonról a hiedelmet. S mivel a Gellért-hegyet — a tetejében romladozó gerenda-építményről — Blocksbergnek nevezi, lassan a névazonosság okán benépesíti ezt is seprűn lovagló, álomi teremtményeivel. Így került boszorkányos hírbe a Duna fölé magasodó sziklás meredély. És végezetül tán azt sem érdektelen megemlítenünk, mert kevesen tudják, hogy a szép hegyet csaknem elpusztították a múlt században. Amikor a főváros rohamos fejlődésnek indult, épületek százai születtek néhány esztendő alatt, egy praktikus lélek felvetette — s a Pest-Budai Közmunkatanács megtárgyalta —, miért is kell nagy költségekkel messziről ideszállítani az építkezésekhez szükséges követ, mikor itt a „haszontalan” Gellért-hegy. Azt kell elbontani, igazán nincs messze, lesz aztán kő rogyásig, több mint elegendő.

Szerencsére a testület — égtájunkon ritka önmérsékletet tanúsítva — nem hajlott a prakticista ötletre, elhessegette magától a kalmári lelkület szirénhangjait és megkegyelmezett a Duna partján „komor színfoltként” magasba szökő hegynek.

kép | William Blake művei