Matuszka Máté

KÖDHÚROK

KÖDHÚROK

Szupersztárnak hívtuk a srácot, de csak gúnyolódásból. Mindig, mikor elment a sulink előtt, a fél fejét kitakaró hallgató volt rajta, gitározott a levegőben, közben pedig olyan hangokat adott ki, hogy:

– Pa–pah–pa–pa–pa–pah–pah.

Valószínűleg azt pengette, amit egy igazi gitáron is kellett volna, szóval inkább elismerésre méltó volt, mintsem kiröhögnivaló, de mi középiskolások voltunk, ő meg másik suliba járt, így kiröhögtük.

Akkoriban sokat néztük az MTV–t, mindannyian híresek és gazdagok akartunk lenni. Sokan a zenében látták az ehhez vezető utat, engem azonban a zenecsinálás sosem vonzott, én az autóversenybe voltam szerelmes. Miután meglett a jogsim, két teljes hónapig gokartoztam, ekkor odajött az egyik oktató, hogy összességében tehetséges vagyok, és ha Németországban lennénk, azt mondaná, mindenképpen próbálkozzam tovább, de nem Németországban vagyunk, itt pedig annyira kevés srácból lesz profi autóversenyző, hogy aki nem gokartozik aktívan tízéves kora előtt, úgy lemarad a tapasztalatszerzésben, hogy esélytelenné válik. Tizennyolc múltam, így abbahagytam.

rég nem látott ismerősök

Végül a taxizásnál kötöttem ki, bár abban sem lettem valami jó: ha a Deák téren beszállt pár kínai turista, hogy a Váci utcába szeretnének menni, nem vittem őket körbe a városban, inkább megmondtam nekik, merre menjenek két sarkot, hogy odaérjenek. A taxizás előnye, hogy néha rég nem látott ismerősökbe fut az ember. Egyik nap például beszállt egy kövér alak, már rendesen beivott, és megállás nélkül beszélt. Tipikus blabla volt, néha azt hiszem, az emberek nagyobb része csak azért ül taxiba, hogy beszélhessen valakivel a gondjairól. Ez az alak azonban…

– Bocsi, hogy megkérdezem – szakítottam félbe –, de te nem a Tommancs vagy?

Nem találkoztunk vagy tíz éve, szóval eltartott pár pillanatig, amíg felismertük egymást. Tommancs már a középsuliban is két bandában dobolt párhuzamosan, és azt mondta, most is benne van egyben.

– De ez már nem komoly – legyintett. – Csak ilyen poén banda. Tudod, poén szövegek, meg minden. Figyuzz, gyere le koncertre, hétvégén lesz, már ha ráérsz.

Én meg elmentem. A koncertet a Robotban tartották. Elég kellemetlen volt, hogy nyolc főből állt a közönség. Ami meglepett, hogy az énekes-gitáros frontemberük Szupersztár volt. Sőt, az egész bandát Superstarsnak hívták.

A koncert után Tommancs rendesen megritkította a Robot piatartalékát, meg is kért, hogy ha nem gond, vigyem haza, mert így nem akar vezetni.

– Ja, és akkor Eszeszt is már, légyszi, mer’ ő is ott lakik nem olyan messze – bökött rá Szupersztárra.

Útközben megkérdezték, hogy éreztem magam, én meg nem akartam megmondani, hogy nem igazán ájultam el a zenéjüktől, inkább azt mondtam, jól nyomták, bár nekem a poénok annyira nem ültek.

– Milyen poénok? – kérdezte Szupersztár, vagy, ahogy ezek szerint manapság hívják: Eszesz. – Tomi, már megint azt mondta, hogy poénzenekar vagyunk?!

– Pornót akartam mondani – nevetgélt Tommancs.

– Nem vagyunk poénzenekar – magyarázta Eszesz –, hanem laza, feelgood rock banda, aminek a szövegeivel és a hangzásával bárki együtt tud menni. Spotify kompatibilisek vagyunk: kétperces számok, semmi intró vagy felvezetés, rögtön bele a közepébe… – Eszesz magyarázott még egy ideig, én meg bólogattam, hogy hát igen-igen, tényleg.

Tommancs szállt ki elsőnek. Adtam neki egy névjegykártyát, hogy hívjon nyugodtan bármikor, elengedem neki a fuvardíjat. Akkor még nem tudtam, ezzel mennyi hajnali négyes telefonhívást hozok a nyakamra…

Szuper… mármint Eszesz sem lakott messze. Kellemetlen lett volna, ha őt csak úgy kiteszem, így neki is adtam egy kártyát, illetve felajánlottam, hogy ő is bármikor hívhat.

Nem gondoltam, hogy fog, de három nappal később felhívott. Nemrég született a fia, a Tesco messze, autójuk nem volt, így kettőt-hármat kellett fordulniuk, mire minden hétrevalót haza cipeltek. Gyakorlatilag a „bevásárlókocsisuk” lettem, közben megismertem a barátnőjét, Csillagot, mármint Csillát, csak Eszesz mindig Csillagnak becézte, és ez rám ragadt.

Esténként, miután lefektette a fiát, egyre többször vittem Eszeszt mindenfelé. De legtöbbször valami gyanús alakhoz mentünk, aki jin-jang, vagy hasonló szimbólumot vésett a gitárjára, hogy jobb legyen a hangzása, vagy megitatott vele valamit, amitől, ígérete szerint, jobban énekel majd. A következő koncerten tényleg sokkal jobban énekelt, de fél óra múlva le kellett rohannia a színpadról, olyan hasmenés jött rá, utána pedig bereked. Eljárt egy kövér nő meg egy kopaszodó fickó meditációs kurzusára, ahol arra koncentrált, hogy minél jobb zenész legyen. Rengeteg kuruzslóhoz vittem.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy: – Te, Eszesz, nem lenne egyszerűbb, ha énektanárhoz vagy gitártanárhoz mennél, mintsem ezekre költeni a pénzedet?

Eszesz elővette a gitárját, amire már annyi szimbólum volt rávésve, meg -ragasztva, hogy a gitár teste nem látszódott alattuk. Lefogott egy akkordot.

– Látod ezt? Ez a maximum, amit le tudok fogni. Túl rövidek az ujjaim. Ez nem gitáros kéz. Láttad már Slash ujjait? Vagy Tony Iommiét? Nekik nagyon hosszú ujjaik vannak, simán átérnek másfélszer annyit, mint én. Ha elmegyek egy tanárhoz, azt mondja, ez a maximum, innen nem tudok fejlődni. Márpedig fogok. Ők meg bekaphatják.

Aznap este a nyolcadik kerületbe vittem. A ház, ami előtt megálltunk, ránézésre bontás alatt állt.

– Komolyan ide akarsz bemenni? – kérdeztem.

– A zsigereimben érzem, hogy jó helyen vagyunk – bizakodott.

– Szeretném én azt látni – jegyeztem meg.

De nem szállt ki az autóból.

– Azt mondják, jobb, ha ketten vagyunk fent nála – mondta rám nézve.

Féltettem az autót ezen a környéken az éjszaka közepén, sőt, a nappal közepén is féltettem volna, de végül ráálltam, hogy bekísérem. Öreg, gangos házba mentünk, a falon ezeréves golyónyomok látszódtak. A harmadik emeletre sétáltunk olyan lépcsőn, amire máskülönben rá nem léptem volna. Az egész emeleten üres lakások, csak a legutolsónak volt ajtaja.

– Szerintem… ez az – motyogta Eszesz, és bekopogott.

Az ajtó azonnal kinyílt, alacsony alak dugta ki a fejét… mármint a fejét dugta ki, de volt rajta egy tükörsisak, így a saját eltorzult képünkre néztünk.

– Gyere be, gyere… Ó, ketten vagytok… Hát… Akkor gyertek be mind a ketten – mondta magas hangján.

Csalódottnak látszott, hogy Eszesz nem egyedül érkezett, de nem tudott mit tenni. Leültek a szoba közepére, én meg a falnak támaszkodtam, mert se szék, se más bútor nem volt odabent. Arra kérte Eszeszt, nézzen magára a tükörsisakjában, közben szívjon be minél többet abból, ami a füstölőkből tekereg. A füst csípte a szememet. Jó egy órát voltunk ott, amit én könnyezve, égő szemmel, és magamban igen sokat káromkodva töltöttem. Meg is fogadtam, hogy az életben még egyszer el nem megyek ilyenre.

Eszesz úgy hagyta ott az alakot, mint akit fejbe vertek.

– Jól vagy? – kérdeztem visszafelé menet.

– Igen. – Ennyi volt a válasza.

Aznap pocsékul aludtam, és mikor felébredtem, furcsálltam a világot, mert mindent kékesebben láttam. Igazából tetszett, így szebb képe lett a telefonomnak, teltebbnek láttam a színeket.

Napnyugtakor a KöKi előtti droszton álltam, vártam, hogy befusson egy hívás, mikor felpillantottam a plázára, és… a vér is megfagyott bennem. Hatalmas, sokkezű, torz árnyékot láttam áttűnni a falon. A fény játékának tudtam be. Aztán kiszúrtam, hogy a város összes hídja alatt úgy tekereg a sötétség, mintha csápjai lennének, meg is kérdeztem az utasomat, neki is úgy tűnik-e.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza bizalmatlanul. – Én semmi különöset nem látok.

Aznap nem tudtam aludni, mert gyíkszerű lényeket láttam az égen, és nem mertem lehunyni a szememet. Leültem tévét nézni, egy régi film ment, A kölcsönkért kastély. Épp az a dal szólt, hogy: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el”, mikor megszólalt mellettem a lakásom korábbi lakója, egy idős néni, hogy:

– Erre a filmre csókolóztam először.

A vécébe menekültem, de aztán összeszedtem magam, és kijöttem beszélgetni vele. Kedves néni volt, függetlenül attól, hogy kissé homályosan látszódott. Bocsánatot kért, hogy megijesztett, nem akart rosszat, csak anno jól érezte magát a lakásban, ezért jár vissza.

Hála neki, el tudtam fogadni, hogy ezek szerint látok dolgokat, amiket mások nem. Innentől esténként lett egy egészen exkluzív utasköröm: mindenféle félhomályos alak vitette magát velem. Ha megálltam a temető mellett, biztos, hogy beszállt valaki.

Alig vártam, hogy ismét találkozzam Eszesszel, ám végül csak akkor láttam, mikor a következő koncertre vittem. Először Tommancs szállt be, Eszesz utána.

– Jól vagy, haver? – kérdezte Tommancs, mikor meglátta, milyen állapotban van a frontembere.

Eszesz úgy nézett ki, mint egy szobor. Merev tartással ült, alig pislogott.

– Igen.

– Beszívtál, vagy mi van? – kérdezte Tommancs.

– Nem.

– Lemondjuk a koncit?

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Mindannyian aggódtunk. Eszesz felsétált a színpadra, fogta a gitárját, és játszani kezdett. Nem voltunk felkészülve arra, ami történt. Eszesz ugyanis semmivel és senkivel nem törődve, egyszemélyes showt adott. Nem énekelt, de hihetetlenül gitározott, az ujjai körül mintha meghajlott volna a tér, mintha nem is szilárd gitár lett volna a kezében. Soha egyikünk sem hallott még olyan hangokat, amiket akkor előhozott. A világ legjobb gitározása volt. Mindenki döbbenten hallgatta. Az a hat ember, aki a közönség volt. Miután abbahagyta, még a zenekara is állva tapsolt.

A koncert után Eszesz csak állt a fal mellett, és nézett maga elé. Mikor szóltunk neki, hogy megyünk haza, jött velünk, de akkor sem mondott semmit. Tommancs beszélgetni akart vele, mielőtt kiszáll az autóból.

– Eszesz, figyi már picit… Ez… Ez egészen hihetetlen volt. Mit csináltál magaddal, mert ez… Ez földöntúli pengetés volt. Mert csináltál valamit magaddal, igaz? Igaz?!

Eszesz csak ült és nézett maga elé. Tommancs várt vagy öt percet, de mert Eszesz továbbra sem válaszolt, kiszállt, és bevágta az ajtót maga után.

Hazavittem Eszeszt.

– Valóban egészen hihetetlen volt – mondtam neki.

Semmit sem mondott.

– Képzeld, én meg… – El akartam mondani, hogy látok mindenféle homályos alakokat, és tudni akartam, ő így van-e vele, de ahogy a kifejezéstelen arcára néztem, elakadt a szavam.

Eszesz szó nélkül szállt ki, majd eltűnt a lépcsőház sötétjében, nem kapcsolta fel a folyosólámpát sem.

Mikor legközelebb segítettem Csillagnak bevásárolni, meg akartam kérdezni, minden rendben van-e otthon, de mert hozta a fiukat is, ami nem volt szokása, fel sem kellett tennem a kérdést.

– Kitartást – mondtam Csillagnak, miután kiszállt a házuk előtt.

– Köszi – mosolygott szomorúan. – Volt már ilyen, mikor valami nagyon a fejébe szállt. Majd túl lesz rajta. Pár nap. Egy hét maximum.

Aznap éjszakás voltam. Megálltam a temető mellett, nem sokkal később felbukkant egy homályos női alak. Turay Ida volt, megismertem A kölcsönkért kastélyból. A Nemzeti Színházhoz vitette magát, és még éjfél előtt oda akart érni. Gond nélkül odavittem, még csak igyekeznünk sem kellett.

– Ez mily épület? – kérdezte, mikor megálltuk a Nemzeti Színház közelében.

Kiderült, hogy a régire gondolt, ami a Blaha Lujza téren állt. Öt perc sem volt már éjfélig, mi pedig vagy tíz percre voltunk onnan. Az útra néztem. Üres volt, leszámítva egyetlen rendőrautót, ami épp abban a pillanatban fordult le a Vágóhíd utcára.

– Oda érünk – mondtam Turay Idának.

Még soha nem mentem olyan gyorsan, mint akkor. Végigtéptünk a Soroksárin. Csikorgott a gumi és meg is csúsztunk, ahogy ráfordultunk a körútra. A körút is üres volt. Úgy ismertem, ahogy az autóversenyző a versenypályát: minden gödröt, minden kátyút csukott szemmel is el tudtam volna kerülni. A Corvin–negyednél már kétszázzal száguldottunk, majd kétszázöttel, végül kétszáztízzel – ez volt az autóm végsebessége. Csak másodpercekig élvezhettük, mert utána fékeznem kellett.

Éjfél előtt egyetlen perccel értünk a Blahára, és mert tiszta volt az ég, pár percre megjelent a régi Nemzeti Színház homályos képe.

– Játszhattam volna itt – sóhajtotta Turay Ida. – Hazajöhettem volna, de végül… A férjemre hallgattam, és maradtunk odakünn. Bolondság volt nem hazajönni. Nagyon bánom, hogy így döntöttem, nagyon bánom.

Szomorúan felsóhajtott.

– Ön is bán valamit, amit nem tett meg? – kérdezte tőlem.

Izzadtam, a szívem legalább százhetvenet vert. Ha választanom kellene a szex és a száguldás között, gondolkodás nélkül a száguldást választanám. Tizennyolc éves koromban mégis feladtam. Ültem az autómban, markoltam a kormányt, és képtelen voltam megérteni, hogy adhattam fel az álmom. Őrületesen irigyeltem Eszeszt, és azt kívántam, bárcsak olyan lennék, mint ő.

Két nappal később a szokásosnál is sokkal jobban elázott Tommancsot vittem haza, mikor előre hajolt: – Figyi már, képzeld, nem is mondtam, hogy izé, de vége lett a Superstarsnak. Felbomlottunk.

A legutóbbi koncert után próbáltak párszor, de Eszesszel egyszerűen nem lehetett tartani a lépést, annyival magasabb szinten zenélt, mint ők, így meg nem látták értelmét a folytatásnak.

– Egyébként is már kiöregedtünk a zenélésből – fűzte hozzá. – Meg aztán ugyanannak a maximum tizenöt embernek játszani állandóan, akiket mindig meg kell hívnunk, hogy legyen közönségünk…, mi értelme? – legyintett. – Igazából már el is adtam a dobomat.

Nem sokkal később Eszesz is felhívott:

– Jöjj – mondta, és azzal lerakta.

Ilyen nagyívű invitálásnak nehéz ellenállni, elmentem érte.

– Hallottam, mi történt, sajnálom. Mit csinálsz most? Te is feladod a zenélést?

– Nem.

Máris jelentkezett pár másik bandába gitárosnak, meghallgatásról meghallgatásra jártunk. Egyen-kettőn én is bent voltam, és bár tényleg szédületesen gitározott, és mindenki elájult attól, amit tudott, senki sem akarta bevenni. Az elutasítások után semmi érzelmet nem láttam az arcán.

– Te – kezdtem, és bár mindenem tiltakozott, nehogy folytassam, végül csak folytattam. – Nem kellene esetleg megint meglátogatni azt a tükörfejűt? Hátha… Nem tudom… Tudna… segíteni… vagy valami.

Eszesz nagyon hosszan hallgatott, igazából azt hittem, vagyok olyan szerencsés, hogy nem válaszol.

– Nem vagyok elég jó – mondta. – A test akadályoz. Még mindig.

– Nem akadályoz az téged semmiben, csak épp… – Ekkor értettem meg, mi a gond. Eszesz gitártechnikailag szédületes volt, ám a zene, amit csinált, erősen közepes maradt. Hiányzott belőle… talán a vágy. Vagy a tűz. Vagy nem tudom, mi, de valami hiányzott belőle, mert összességében nem volt túl jó. – Egyáltalán, minek akarsz belépni egy újabb bandába? Nem lenne jobb teljesen önállóan nyomnod?

Már majdnem hazaértünk, mire válaszolt: – De.

Másnap nem meghallgatásra kellett vinnem, hanem a Deák térre. Egész nap a metróban zenélt, megállás nélkül, ám amikor délután beszállt az autóba, semmiféle fáradtság sem látszott rajta.

– Hogy ment? – kérdeztem.

Ötszáz forintot keresett. Próbáltam vigasztalni, hogy kezdésnek ez sem rossz, de semmit sem mondott rá.

Másnap is ki kellett vigyem, és harmadnap is. Kiderült, azért ért rá ennyire, mert elvesztette a munkáját.

– Akkor miből éltek? – kérdeztem, ő meg nem válaszolt.

Gondolom, Csillag GYES-éből tartották fenn magukat.

Másnap megpróbáltam beszélni vele.

– Nem akarnál másféle zenét játszani? Nem csak saját szerzeményeket? Hátha jobban értékelnék az emberek, ha olyat hallanának, amit ismernek.

– Az… – kezdett bele, majd hosszan hallgatott. – Az nem adja vissza a teljes technikát.

– És az gond, vagy mi?

Erre már nem válaszolt.

Továbbra is mindennap kivittem a Deák térre. Csak napi párszáz forint jött össze neki. Próbáltam rábeszélni, keressen magának rendes munkát, de semmit sem mondott, csak amikor megérkeztünk a házuk elé:

– Egyre kevésbé megy.

A kezét nézte meg az ujjait.

– Egyre rosszabb vagyok.

Mintha visszakúszott volna némi érzelem a hangjába, és ez reménykedővé tett, hogy hamarosan kimegy belőle, amit a tükörfejű belefüstölőzött, és olyan lesz, mint régen.

Egyik vasárnap felhívott:

– Gyere.

A tükörfejűhöz akart menni.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem, miután beült a taximba. – Mit akarsz tőle?

Hosszú percekig vártam a válaszára, de persze nem mondott semmit, csak nézett maga elé. Végül elvittem. Megálltunk a ház előtt, Eszesz azonban nem szállt ki.

– Gyere. Te is. Fel – mondta.

– Mit akarsz tőle? – kérdeztem ismét, mert reméltem, hogy vissza akarja csinálni az egészet.

Semmit sem válaszolt.

– Eszesz, én… – kezdtem bele. – Én látok ilyen homályos… embereket. Te is?

Erre rám nézett.

– Hogy? Mi?

– Te is látsz ilyen furcsa dolgokat a világban? Árnyékokat, meg… ilyesmiket?

Ahogy nézett rám, tudtam, hogy nem.

– Fel. Gyere – mondta inkább.

– Csak akkor megyek, ha visszacsináltatod vele magadat. Gondolj már Csillagra, meg…

Nem várta meg, hogy befejezzem, kiszállt, és eltűnt az épület sötét kapujában. Mérgesen néztem utána, aztán kiszálltam, és mentem én is. Nem találtam meg a lépcsőt, csak kóvályogtam összevissza, míg újra az autóhoz értem. Beültem és vártam, hogy felbukkanjon.

Hajnalig vártam, de nem jött ki. Munka után, este, vissza akartam menni, de még az épületet sem sikerült megtalálnom, nemhogy Eszeszt. Inkább összeszedtem magam, és felcsöngettem Csillaghoz. Mielőtt Csillag ajtót nyitott, reménykedtem, Eszesz otthon lesz, de nem volt.

– Azóta nem járt itthon, hogy elment veled. Gondoltam, hogy történt valami. Az utóbbi időben megint furcsán viselkedett. Mármint… a furcsához képest is furcsábban.

Pár nappal később kerestek a rendőrök, de semmi használhatót nem tudtam mondani nekik. Sejtettem, hogy nem találják meg Eszeszt, és nem is találták.

Nem sok kedvem volt már homályos emberekkel tölteni az időmet, mert mindig Eszesz jutott róluk eszembe. Ezekkel sem lehetett beszélgetni. Turay Ida például mindig ugyanazt a tizenöt mondatot mondta, és egy idő után azelőtt tudtam neki válaszolni, hogy kinyitotta volna a száját. A lakásomban a néni mindig ugyanazt a nyolc filmet nézte, én meg annyiszor láttam mindent, hogy kívülről el tudtam mondani a szövegüket.

leszakadtak a gazdájukról

Így értettem meg, hogy ezek az alakok nem a jelenben vannak, hanem a múlt darabkái, erősebb vágyak, örömök, bánatok, amik leszakadtak a gazdájukról, amikor az meghalt. Saját magukról bármennyit szívesen beszéltek, de máshoz vagy a jelenhez hozzá sem tudtak szólni.

Egy különösen ködös éjszakán, mikor épp semmi fuvarom nem volt, kiültem a Dunapartra, nézni a város fényeit a ködön át. Akkor meghallottam valamit. Gitározást. Hasonlított ahhoz, amit Eszesz tudott, de annál sokkal földöntúlibb, mintha nem is ebből a világból szólt volna. Elképesztett a technikája, mintha a kezet, ami a húrokon játszott, semmiféle földi korlát nem kötné.

Ám a zene, amivé a hangok összeálltak, továbbra sem volt túl jó vagy fülbemászó.

– Eszesz? – kérdeztem. – Te vagy az? Itt vagy? Hallasz…, hallasz engem?

Nem kaptam választ, a gitározás pár pillanat múlva elhalkult, a köd is eloszlott. Utána többször visszamentem a Dunapartra, egész éjszakákat vártam ott, hátha ismét hallhatom vagy találkozhatom vele, de sosem jött. Szép lassan elhalványultak körülöttem a homályos alakok meg a híd alatti árnyékok. Kiment belőlem a tükörfejű füstölőinek hatása.

Azokon az utolsó éjszakákon néztem a sötét eget, és egyre többször láttam magam előtt, ahogy a gokartoktató azt mondja, tehetséges vagyok, de itthon nem érdemes ezt csinálnom. Akkor jutott először eszembe, hogy talán mégsem gusztustalan rohadék volt, aki eltántorított az álmaimtól, hanem értelmes ember, aki látta, milyen fontos nekem a versenyzés, és nem akart megsemmisíteni azzal, hogy azt mondja, tehetségtelen nulla vagyok.

bárcsak

Nekem is ezt kellett volna tennem Eszesszel. Nem azt mondani neki, hogy jól nyomod, haver, hanem hogy jól nyomod…, de ha a jelenleginél több lenne benned, már kiderült volna – vagy valami ilyesmit. Bárcsak ezt mondtam volna… De mindig is lassú voltam. Megfogadtam, hogy többet nem követem el ezt a hibát.

– Sajnálom – suttogtam az éjszakába, bár szerintem senki sem hallotta.

kép | Kevin Mueller, unsplash.com