NŐÜGYEK 1.
NŐI IDENTITÁSGYAKORLATOK A MŰVÉSZETBEN
A most induló sorozat önálló világot alkotó nőket mutat be. Műveik nem annak ellenére vagy pusztán azért izgalmasak, mert nők munkái. A női identitással, a társadalmi szerepekkel összefüggő kérdésekre sokféle válasz kínálkozik. És sokféle érvényesülési stratégia – némelyik a művészetben maradandó, egyedi alkotásokat eredményezett. Az ökofeminista kísérletektől a vizuális költészeten át a body art és a performansz területéig akadnak méltatlanul alulértékeltek. Az úgynevezett fősodortól távolabbi, olykor elszigetelt, mégis fontos életművekkel foglalkozom – időben és térben is széles merítésben, Kubától Jugoszláviáig.
Az ökofeminizmus előképe: Ana Mendieta
Ma a természeti kincsek megismerése és védelme világszinten nagy figyelmet kelt, de a hetvenes években a tájjal foglalkozó művészek még más szempontból érdeklődtek a környezet iránt. A korai land art művészek néptelen vagy legalábbis érintetlen hatást keltő területeken dolgoztak, és visszafordíthatatlan nyomot hagytak a természeti környezetben. A hetvenes években Amerikában kialakuló művészeti kifejezés a természeten (ha tetszik, az anyaföld testén) végrehajtott erőteljes beavatkozással járt, amelynek során a művész nem volt tekintettel a következményekre. Szó szerint is nagy port kavart néhány emblematikus alkotás, amikor hatalmas földtömegek mozgatásával változtatták meg a táj arculatát. Robert Smithson Spiral Jetty-je az egyik legismertebb: 1970-ben Utah államban, egy sós tóban hatalmas spirál formát hozott létre. A több mint 600 tonna követ markológépekkel termelték ki – ez volt az első ilyen léptékű beavatkozás érintetlen természeti környezetben[1]. A láthatóság és a környezeti hatások összefüggése a későbbi land art munkák esetében is fontos kérdéseket vet fel. Ezek a drasztikus beavatkozások a környezetet passzívnak tekintették, megmunkálandó anyagként használták (akár a mezőgazdaságban a termőföldet). Nem is a létrejött műalkotást tartották fontosnak, hanem a folyamatot, a változást, amit előidéz.
A hetvenes évek végétől érezteti hatását a visszafogottabb, kevésbé erőszakos környezeti hatásokkal járó tájművészet. A teremtő alkotóerő ezekben a munkákban is érvényesül, de a környezetet csak minimálisan befolyásolja. Az ökológiai, vagy „earth art”-nak is nevezett művészeti kifejezésmód apró gesztusokkal[2] igyekszik változást hozni a táji környezetben, nem zárkózik el a fizikai beavatkozásoktól, de másképp gondolkodik a föld és a természet használatáról. Ágnes Dénes magyar származású amerikai land art művész az új szemlélet egyik első képviselője. Dénes legismertebb munkájában 1982-ben egy New York-i üres telket vetett be búzával (Wheatfield, a Confrontation). A művész ma is aktív, a 2017-es kasseli documentán[3] a városi parkban növényekkel beültetett piramisával szerepelt. A mű kitűnt, sőt kilógott a documenta kurátori koncepciójából. Tavasszal és nyáron virágzó emeleteket lehetett látni, ősszel sárguló növényeket a piramis lépcsőin. Az évszakok körforgása a parkban elhelyezett mesterséges építményen egyszerre keltett tájidegen és időtlen hatást.
feminista aktivizmus
A következő években a land art közegében jelentkező női alkotókra figyelve az elemzők hamar feminizmust emlegettek. Tény, hogy az ökofeminista szemlélet szerint a föld és a nő társadalmi szerepe hasonló. Az irányzat a feminista aktivizmus hagyományaiból táplálkozik, és összeköti a fenntartható társadalmi és környezeti folyamatok népszerűsítését.[4]
Az ökofeminista kritika egyik alaptétele, hogy az (anya)föld a tápláló talaj, amely élelmiszerrel látja el az emberiséget, ahogyan a (hagyományos) családmodellben az anya a családot[5]. De társadalmi kisebbségként a nő is passzív, mint a föld – az aktív, betakarító, építő, alkotó férfi szerepkörrel szemben. Az anyaföld az ökofeminista művészetben szimbolikus: a művész azonosul a föld rejtett erőivel, és viszonyulását műalkotássá formálja.
Ugyanakkor a nő és a természet szoros kapcsolatát feltételezők mintha már nem volnának korszerűek: a nő passzív, reproduktív szerepkörre szűkített értelmezése ellentmond a női egyenjogúság törekvéseinek[6]. Egyenesen a női elnyomás eszközeként jelenik meg. Az ellentétekre alapozó szemlélet (patriarchális–matriarchális berendezkedés; uralkodó férfi–alávetett női lét; az anyaságot és termékenységet jelképező nő szemben a megélhetést biztosító apával sztereotip ellentétpárokká lettek. Val Plumwood feminista ökokritikus (korábban nőjogi aktivista) hangsúlyozza, hogy a társadalmilag elfogadott értékrend szerint „női princípiumként” meghatározott szerepkör előítéleteken alapszik, és elnyomóan nehezedik minden eltérő életmódú nőre[7].
Ana Mendieta munkásságában felismerhetők feminista vonások – bár elemzői szerint ez visszamenőleg és az egész életműre nézve nem érvényes. Az észrevételeket bizonyára befolyásolja a művész korai és máig tisztázatlan halála. Ana Mendiata, az egyre ismertebb, mégis pályája elején járó művész 1986 szeptemberében férjével, a már befutott (idősebb) Carl Andréval veszekedett közös New York-i lakásukban, amikor Mendieta kiesett az ablakon és 34 emelet zuhanás után szörnyethalt. A történet megrázta és megosztotta a művészvilágot. A férjet gyilkossággal vádolták, de három évi vizsgálat után bizonyíték hiányában ejtették a vádat. A másik oldalon a hisztérikus, beszámíthatatlan és démoni Mendietát jelenítik meg, aki öngyilkosságával vad feministaként akarta eltiporni férjét, a megbecsült fehér amerikai művészt. Az eseménynek máig ható visszhangja lett. Feminista művészek egy csoportja a 2000-es években is folytatta a Mendieta halálára emlékeztető kampányt: André megnyitóin táblákkal és ruhájukon feliratokkal tiltakoztak a művész ellen, „Hol van Ana Mendieta?” felkiáltásokkal[8] .
elmossa a határt
A Siluetas című sorozatban, amelyet 1973-tól közel tíz éven át gazdagított újabb művekkel, Mendieta a saját testéből hozott létre földbe ágyazott „szobor-perfomanszokat” (earth-body sculptures), különböző természeti helyszíneken: mocsárban, erdőben, füves területeken, tengerparti homokban vagy kövek között. Az események során a természettel eggyé váló, vagy abból kiemelkedő művész elmossa a határt az emberi (női!) test és a környezet között[9]. A művész a hetvenes évek elején gyakran ellátogatott Mexikóba, ott készült a művek többsége. Nagy hatást tettek rá az Oxaca völgyi ásatásokon látott motívumok, a törzsi emberábrázolások. A prekolombián művészetben megismert spiritualitás is hozzájárult a Siluetas sorozat szimbolikájához[10]. Mendieta munkáiban a nyers őserő finomul: a (női) test szinte észrevétlenül belesimul az érintetlen tájba. Természetes anyagokkal, sárral, homokkal, virágokkal vagy vérrel borítja-keni be a testét, és mélyen a földbe ereszkedik. Ezzel a gesztussal közvetlenül kapcsolódik az emberi testre tárgyként, eszközként tekintő body arthoz és a performansz hagyományaihoz[11], amelyek a nőművészek körében különösen népszerűvé váltak.
A különböző felületeken kirajzolódó emberi sziluett – női alak – a természeti népek törzsi rituáléit is felidézheti. Az ikonikus sorozat elsősorban fotódokumentációként ismert, de Mendieta kísérleti videómunkáin is szerepel. A korai képeken a művészt látjuk elmerülni a környezetben, a későbbi munkákon a test és az alkotó eltűnik, csak a nyoma marad, a női forma a földben[12]. A feminista művészetkritika szempontjából az sem mindegy, hogy a művész azonosíthatóan női alakot formál meg vagy nemtelen emberi alak hagy nyomot. Más jelentésű, ha nőként azonosul a „Földanyával”, vagy ha általánosabb értelemben, emberi lényként kapcsolódik a természethez. A test körvonalainak sematikus ábrázolása a talajon a mai nyomozati módszerek elterjedt technikáját is felidézi: gyilkossági helyszíneléskor az áldozatot körberajzolják abban a testhelyzetben, amiben rátaláltak. Az áldozatként ábrázolt nőalak Mendieta korábbi, nők elleni erőszakkal foglalkozó munkáira is utal[13]. A nők bántalmazása ma is mindennapos, a családon belüli erőszakot még mindig nem utasítja el a közvélemény – a hetvenes évek óta, úgy tűnik, alig javult ez a helyzet.
a néző kimarad
A természetben létrehozott performansz nézők nélkül valósult meg. A művész egyedül hozta létre vagy csak a fotózáshoz kért segítséget. Így a mű eredeti formájában láthatatlan, „csak” dokumentációként ismerjük: fotón, filmen. Vagyis a néző kimarad az elsődleges élményből; bizonyítékokkal találkozik, abból következtet vissza a létrehozás körülményeire. Mendieta több mint száz változatban megvalósult Siluetas-kísérletei a jelenlét és a láthatóság kérdéseit vetik fel. Olyan speciális land art művek, amelyeken a művész szerepe csak áttételesen érzékelhető: eleinte jelen van a (női) figura, majd az ő hűlt helyével szembesülünk, és mindezt csak fényképeken látjuk[14]. A természeti környezet nem marad érintetlen, de nem vizsgálható, nem okoz visszafordíthatatlan változást a tájban. A művész hatása kézzel fogható, de ártalmatlan a környezetre: mintha virágot ültetne a földbe, a természettel összhangban cselekszik.
A Siluetas-sorozat a művész saját bevallása szerint a nehéz gyerekkor élményeiből és a gyökértelenség érzéséből táplálkozik[15]. Ana Mendieta jómódú kubai családból származott, magániskolába járt Havannában. Fidel Castro hatalomra kerülése után az apját politikai okokból börtönbe zárták. Lánytestvérével Amerikába menekítették a Pán Péter program[16] keretében. A kubai gyökerektől elszakítva Ana és nővére egész életükben az otthonosságot keresték. A hiányállapot is megjelenik Mendieta munkáiban; a föld, az anyatermészet az otthonra emlékeztető biztos pont. A feminista jelzőt a művész egyébként visszautasította, mert az amerikai kortárs művészeti közegben kirekesztőnek érezte. A feminizmus is a középosztálybeli fehér értelmiségiek passziójának számított, a színes bőrű bevándorlók nem élvezték a feminista érdekképviselet előnyeit. Mendieta harcolt a kubai és más latin-amerikai bevándorlók érvényesüléséért, valamint a női jogok tiszteletben tartását is támogatta[17]. Az A.I.R. galériához[18], Amerikában az első, kizárólag női művészeket támogató csoporthoz 1978-ban csatlakozott. Mendieta, a kubai-amerikai művész a harmadik világbeli feminista művészet képviselőjének tekinthető[19]. Ez a kettősen háttérbe szorított csoport a fehér, középosztálybeli nőként megélt társadalmi szerepköröktől is eltérő kihívásokkal szembesül. A harmadik világból származó nők a feminista mozgalom új hullámával egyszerre harcolnak az etnikai és a nemi megkülönböztetés ellen.
nagyszabású tárlat
Ana Mendieta más munkái mellett a Siluetas sorozatról készített videójával szerepelt a 2017-es bécsi feminista kiállításon[20] – a saját testüket eszközként használó alkotók között. A nagyszabású tárlat – egy magángyűjtemény anyagából válogatták – nem csak az egyenjogúságról beszélt. Bátorító élmény volt nőként szemlélni a műveket. Az elszántság, amivel a társadalom, a munkahely, a család és önmagunk elvárásainak próbálunk megfelelni, minden korszakban összeköti a nőket. Ana Mendieta munkái a radikálisabb kifejezések mellett időtlennek, ma is érvényesnek tűntek.
A nyolcvanas-kilencvenes években átalakuló feminista művészeti mozgalom változásait és eredményeit Mendieta nem érhette meg, mégis emblematikus alak lett[21]. Ma más eszközökkel küzdenek a kortárs művészetben fórumot kereső feminista mozgalmak, de Mendieta szellemi hagyatékát igyekeznek életben tartani. A Guerrilla Girls[22] nevű művészcsoport tagjai például gorillamaszkban állnak a nyilvánosság elé, névtelenségük megőrzésével már nem élő nőművészek – Frida Kahlo, Meret Oppenheim vagy Ana Mendieta – nevében nyilatkoznak. A nyolcvanas években kezdett aktivista tevékenység ma is provokatív és látványos. A Tate Modernben, a MOMA-ban szerepeltek, eseményszámba megy a megjelenésük: a radikális feminista kritika belépett a kanonizált művészet közegébe, kérdés, hogy ez a nők (és nőművészek) lehetőségeit mennyire befolyásolja.