A KÖRZŐ ÖRDÖGE VAGY AZ ELVESZETT ÖNAZONOSSÁG

A Sátán körzőjével – bevallom – elfogult vagyok. Egyrészt: szeretem a körzőt. A történész állandó viszonyban van vele. A középkor évszázadain át végig a hibátlanság, a tökéletesség, arányosság, egység, az időtálló építkezés szimbóluma. A 18. századi francia Bible moralisée miniatúráján a Teremtő hatalmas fa világkörzővel méri ki a földet. A 16–17. században pedig a pontos helymeghatározás műszere. Másrészt – és főleg – azért vagyok elfogult, mert úgy látom, Lipp Tamás könyve igazolja azokat a 19. századi történészeket, akik a polgári Magyarország történeti helyzetét, nemzeti tudatát a kor tudományos színvonalán, pontosan határozták volna meg, de kiszorították, elnémították őket, a körző illetéktelenek kezébe került, egy anakronisztikus múltkép érdekében.

nem lesznek azok

Változatok az önazonosság elvesztésére – így is megfogalmazhatók Lipp Tamás esszéi. Írásainak hősei nem lesznek azok, amik és akik lehetnének: sem a nagy tehetségű festő, sem a Közép-Európa sajátos viszonyait világosan látó politikus; és nem éri el célját az ügyvéd-író. Munkácsy 26 évesen elnyerte Párizsban a Salon aranyérmét, keze alól kikerültek olyan képek is, mint Paál László portréja és a Poros út. Mégsem vált belőle a festészet látás-módját átalakító, korszakalkotó művész. Mocsáry Lajos tudta, hogy nem fordulhat egymás ellen polgárosulás és nemzeti gondolat, s a magyarral egyenrangú felet látott a nemzetiségekben, de megkapja a „hazaáruló” címkét, és kiszorul saját pártjából is. Eötvös Károly pedig, „a nagy per egykori hőse”, aki az antiszemita hisztéria európai fellángolása idején igazának biztos tudatával hazájának nemzetközi elismerést szerzett, „magányosan és elfelejtve halt meg”.

A hét esszé együtt, könyvvé szerkesztve ennél jóval többet mond. Valójában nem is a nagyra hivatott művész, a cselekvési lehetőségétől megfosztott politikus, és nem is a pirruszi győzelmet arató védőügyvéd, hanem az ország veszti el önazonosságát. A személyes tragédiák előre jelzik a jövő század botrányait. Már lehet tudni, hogy bekövetkezik, ami még nem történt meg. A három megtört életpálya, miként Munkácsy másfélszeres életnagyságú festményei, „egy adott pillanatban összegyűjtötték és láthatóvá tették a magyar társadalom lappangó feszültségeit.”

„A kornak és ízlésnek, amely Munkácsyt formálta, mi is leszármazottai vagyunk, s Munkácsy ismeretével talán némi önismeretre tehetünk szert” – állapította meg – a Munkácsy-kérdés körül zajló évszázados tusakodás történetében Fülep Lajos és Genthon István maradandó értékű véleménye után Perneczky Géza 1970-ben a vizsgálatok kívánatos irányát. Most Lipp Tamás arra keresett választ, hogy miért történhetett, ami megtörtént. Miért nem ismerhette fel a csaknem egy évtized óta Franciaországban élő festő a párizsi parvenü nagypolgárság elismerésében az akadémizmus avult ismétlését? Miért vélhette, hogy a kivívott siker helyettesítheti az alkotás szuverén erejét, hogy a szuperprodukciók szolgálatába sodródva megsértheti a művészet ökonómiáját, átlépheti törvényeit? A tájékozatlan és önértéktudatra éhes magyar társadalom pedig – gyanútlanul bízva a sajtóban – úgy vélhette: a nemzeti művészet aratott világsikert, mert a Krisztus Pilátus előtt a philadelphiai milliomosban talált vevőre és a Wanemaker nagyáruház kápolnájában nyert elhelyezést. Mindezt egy történetinek álcázott magyarságkép igézetében. Jellemző a kettős torzítás például a Mestert ünneplő bankett és korabeli interpretációja, mely szerint a cigányzene, a Csak egy kis lány – „népdal”; a festő füttye – „őseredeti zeneművészet”. Szalay László a reformkorban a hasonló magyarkodást „sivár üzelmeknek” érezte, és – mint írta – „veszendőben tudtam a hazát, mely gyermeki álmokat hüvelyez, annyi felserdült nép szomszédságában”. „Sujtásos nemzet” – Kölcsey kifejezése, s mint cím telitalálat Munkácsy Honfoglalása kapcsán, az 1880-as évek nemzetiségi viszályait elemző fejezet élén. Eötvös és Mocsáry európai szellemiségű nemzetiségi törvénye szélsőséges viták kereszttüzébe kerül. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy – amint a szerző írja – „a kiegyezés közjogi ellentmondásait – Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó – a konstrukción belül nem lehetett feloldani”, hanem az is nyilvánvaló lesz, hogy mindezt egy anakronisztikus nemzettudattal vélik megoldhatónak. A polgárosuló magyar társadalom, a nemzet számára egy, a történelmet kisajátító elit csoport ezt hivatalos eszmeként fogalmazza meg, és buzgón népszerűsíti. Jellemzői közismertek. Írók és történészek ismételten megvilágították talmi értékeit: kosztümös külsőségek, kiürült függetlenségi eszme, fekete-fehér sémákkal helyettesített történelem-kép, melyben Európát vagy kizárólag a Habsburg-kormányzat, vagy kizárólag az ősmagyar lovas képviselte a Duna-tájon: dac, dölyf, fölény, teatralitás, a múlt nagy neveinek kisajátítása, sovinizmus, fényes sarkantyús csizma, sokszor alpári hang, gyakran demagógiai, s visszaélés az emberek őszinte nemzeti érzelmeivel – és még sorolhatnám tovább.

Annál fontosabb, hogy ennek az anakronisztikus nemzettudatnak két eddig kevéssé ismert, vagy tán számon sem tartott vonását is kiemeli a Sátán körzője: az egyik, hogy csak ellenségek ellenében tudja önmagát megfogalmazni, a másik: igényli a „túlhajszolt önigazolást”.

változatlanul időszerű

Mocsáry a szeretetet hangsúlyozta, s felvázolta az „úttévesztés” veszélyét, ami az önkritikus Szekfű tollán válik majd jókora megkésettséggel katartikus élménnyé a Valahol utat tévesztettünk könyvében. Az 1880-as években változatlanul időszerű, amit Mocsáry még 1855-ben megfogalmazott: „benn vagyunk az átmeneti processzusban, kínos vajúdásban szenvedünk… Nekünk egészen polgáriasodott európaias nemzetté kell válnunk, félig Ázsia, félig Európa nem maradhatunk.” Hány történész méltányolta és támasztotta alá históriai érvekkel Mocsáry programját, hogy „beteges társadalmunknak önámítás és üres vigasztalás helyett” gyógyszert ajánl (Salamon Ferenc), vagy mert „Még mindig a legnagyobb baj itt a sujtásosság iránti előszeretet.” (Pesty Frigyes)

Van a könyvnek egy különösen szívszorító megállapítása. Felvázolja az Európában, Németországtól Oroszországig, ekkoriban végigszántó, Ausztriában is szerveződő antiszemita hullámot, a kormányok kísérleteit a túlkapások megfékezésére. Elemzi a „bűnös nép” fogalmának megszületését, az evangéliumokat, Jézus elítélésének történetét, idézve Nyíri Tamást a „teológiai antiszemitizmus” érthetetlenül „förtelmes hangjá”-ról. Ezen a tágas koordinátán vizsgálja meg a jelenség hazai tüneteit. Leírja lstóczy parlamenti kísérletét és leszögezi: „akkor még a társadalom immunrendszere is egészségesen működött.” Erről van szó.

Talán közelebb jutunk „a társadalom immunrendszere” fogalmának megértéséhez, ha megnézzük, hogy a régi évszázadokban milyen értékrend tartotta itt össze a társadalmat. Többoldalnyi felsorolás helyett csupán néhány példa. Bethlen Gábor 1623-ban az Erdélybe települő zsidók kiváltságlevelébe belefoglalta: „Hogy bántalom ne érje őket, megengedtetik nekik keresztény ruhában járni, minden megszégyenítő jelvény használata és felvétele nélkül.” Apafi Mihály fejedelem több protekcionális levelet adott ki, szabad kereskedést biztosított számukra, védelmébe vette őket olyan időkben, amikor a kozákok hajtóvadászatot rendeztek ellenük. Bécsben pogromok vannak, Kollonics az 1670–1680-as években programjába veszi, hogy a zsidókat kiűzzék Magyarországról, „fokról fokra ki kell irtani őket” (nach und nach ausgerottet) – javasolja, s többek között kijelenti egy zsidó kereskedő büntetésének mérséklését elutasítva: „Nem szokásom semmit a zsidók kedvére tenni, mert a zsidók azok zsidók, amely elnevezés az összes semmirekellők gyülekezetét foglalja magában”. – Mindezt osztrák szerzők, Maurer és Theodor Mayer, nálunk pedig Benczédi László fontos, de úgy tűnik, elfelejtett tanulmányaikban kifejetették. De idézhetem Bél Mátyást is, aki a 18. század első felében faluról falura és városról városra végigvizsgálta az országot, és többek között rögzítette a különböző vallású, nyelvű és etnikumú lakosság együttélési képességét. Garmadával idézhetnénk hasonlót, amit Nagyszombatról ír: „a város polgárai nem egy nemzethez tartoznak, magyarok, németek, szlovákok körülbelül azonos arányban vannak… szokásaik eltérnek, de megtartják szokásaikat a magyarok, nem teszik le a magukét a németek és a szlovákok sem… a város tolerálta a zsidókat…” S Pozsonyról megállapítja, lakói békében élnek egymással, ha nem izgatják őket egymás ellen. A történelem elvesztésének tragédiáját érzem, hogy ezt elfelejtettük, s az időtlen romantika historikusa, Thaly Kálmán lett itt ünnepelt, aki Mocsáryval, Eötvös Károllyal egyaránt vitázott és a névmagyarosítási mozgalommal azért volt elégedetlen, mert szerinte az valójában „visszamagyarosítás”, és kijelentette: „Ha Pozsonyban soviniszták nem volnának, telepíteni kellene őket.”

immunrendszer

Könnyen számba vehetők – végre-valahára! – hogy valójában milyen immunrendszert, milyen értékkategóriákat hoztunk magunkkal az újkorba. Hol vannak hát? A toleráns valláspolitika, a tudás, a műveltség becsülete, a pénzügyi fegyelem, a kereskedés, szorgalom, takarékosság kívánalma, az együttérzés, a befogadás, a tanulékonyság, a konfliktuskezelő képesség stb. Szolid realizmus jellemezte azokat a történetírókat, akik mindezt föltárták és sokféle változatban ismételgették Horváth Mihály történetírói programját: „a múlt csak akkor lehet a nemzet kincse, ha az emberiség álláspontjáról ismerjük meg.”

A társadalom talán még hordozta magával múltjának értékeit, de az anakronisztikus nemzettudat értékrendje a közvélemény szintjén kezdett rögzülni. Az új történelem – fogyasztó tömeg, a városokba áramló vidék, a polgárok és a kispolgárok, az újságolvasók és a pártpolitikai beszédek többezres hallgatói nem kerülhettek saját múltjukkal hiteles történelmi értéket teremtő viszonyba. De igényelték, hogy részesei legyenek országuk történelmének, áthatva nemzeti érzésekkel, őrizve – mint személyes élményt – 1848-at, és rettegve a kirekesztéstől, igényelve a gyors felzárkózást. Ezért aztán többnyire elfogadták az anakronisztikus nemzettudat alapjait.

Találóan írja Lipp Tamás: „Német ajkú magyar soviniszták és zsidó származású nemzeti antiszemiták… a kör bezárult…”

Mi hát a teendő, töpreng az olvasó. Wilhelm Blaeu 17. századi metszetén látható a tengeri térképészeti iskola, ahol különös gonddal tanítják a körző használatát, mert tudják, különben kifog rajtuk a körző ördöge, helyüket hibásan határozzák meg az óceánokon, nem jutnak előbbre.

kép | vecteezy.com