TÚLOLDAL

Szendi Nórának

Bizonyos tekintetben átértünk a túloldalra,
mondom eleve kurzívan, mert magamtól idézek,
van ez így, mostanában gyakran, ez nem probléma,
mivel (most a tiédről lesz szó, úgyhogy figyelj)
egy bizonyos tekintetben már azt hiszem, van
értelmem, ahogyan onnan látszom, és ahonnan
hajlamos vagyok elhinni, hogy vannak
barátságos tükröződést teremtő fényviszonyok
és jótékonyabb beesési szögek. A túloldal meg
nemcsak horizontális hivatkozás, hanem közhelyes
szimbolikának is megfelelő alap, elvégre én is
úgy lépdelek egy ideje, ahogy gyerekkoromban,
idióta, karikatursztikus rajzfilmléptekkel, mint
aki valóban, mindig valahol ott van,
a szintén egyre rokonszenvesebb itt
helyett. Ehhez persze szükséges, hogy tudat alatt,
még az odaút során megjegyezzem a délelőtti
(remélhetőleg csak kutya)szarokat, bízva a vártnál
lassabb újratermelődésben, és így máshová
pillantás nélkül is jegyzetelhessek neked, afféle
szerelmi dolgokról, mint a fényviszonyok és
beesési szögek, a gyerekkor rajzfilmszerű
szökkenései, egyszerre megható és kínos,
hogy, naná, észreveszed, meg az a közhelyes
szimbolikával emlegetett bizonyos tekinteted,
amiben valahogy bármilyen szögből és fényben,
bármilyen eredetű szarokkal körülaknázva
látszódjak is, ezután, úgy fest, már nincs
létjogosultsága az amúgy is esetlen és
rendes versbe nem illő szónak, hogy túloldal,
mert most már minden itt van, minden, amit
szeretek, azaz, mindent szeretek, ami itt van,
mindegy, belezavarodtam
(elnézést kérek), csak hát épp, mint egy idióta,
hülye gyerekléptekkel bizonyos tekintetben
valahol megyek, miközben oda se nézve,
eleve kurzívan neked jegyzetelek, valami
egyre barátságosabb és egyre rokonszenvesebb,
örök ittlétben.

kép | Francisco Diaz, lenseculture.com