HAJNAL ELŐTT

Hajnalban ezúttal is koszosan és szakadt ruhában tért haza, az ébredező város kíváncsi vagy felháborodott pillantásaival nemigen törődve, így ment ez már hosszú évek óta, volt ideje hozzászokni. A gondnok, ócska kávéját kortyolgatva, komoran köszöntötte, és kinyitotta a ház kapuját. A lakók sokáig találgatták, mi történhet vele, néhányszor vitatkoztak, nem kellene-e valahogy kipaterolni a házból, vagy legalább feljelenteni, elvégre kisgyerekes családok is laknak ott, az áldóját, de mivel rendesen fizette a közös költséget, és segített az épület tisztán tartásában, megkegyelmeztek, és arra jutottak, bizonyára iszákos, vagy egyszerűen csak bolond. Volt, aki megszánta, nemegyszer süteményt, virágot, alkalomadtán borítékba rejtett pénzt talált az ajtaja előtt. Nem sejtette, ki küldte ezeket, így tiltakozni sem tudott, jobb híján elfogadta az ajándékokat. Legalább érthetőbb, miért lapul annyi pénz a tárcájában, miközben alig jövedelmez a munkája. Igaz, az anyáskodó lakóktól kapott összegek eltörpültek tényleges vagyona mellett.

alvadt vér

A kulcs a lábtörlő alatt volt. Amint belépett a lakásba és becsukta az ajtót, a fürdőszobába sietett, és a zuhany alatt alaposan lemosta magáról a feketére alvadt vért. Miután megtörölközött, ágyba zuhant és kinyújtózott, felrikoltott. Az éjjeli kimaradásokat követően egész testét mámorító forróság öntötte el, mintha opiátot fecskendezett volna ereibe. Az estékre azonban sohasem emlékezett, néha – főleg álmaiban – visszatért egy-két kép, de azok annyira elborzasztották, hogy a közelmúltig nem is kutatott az éjszakák után. Körülbelül egy éve úgy döntött, megpróbál végre szembenézni, mi történik azokban a kieső órákban, merthogy, az isten szerelmére, elmúlt már harminc, napjai fele az enyészeté, és a munkáján kívül nincsen senkije és semmije – nem számítva titokzatos vagyonát. Így aztán, noha gyűlölt másokra hagyatkozni, segítséget kért. Járt pszichoanalitikusnál, aki – amíg ott nem hagyta – azt hajtogatta, hogy éjjel és hajnal között, mikor tudatát ragacsos sötétség önti el, voltaképpen ösztönei irányítják, azok báboznak öntudatlan testével. Járt pszichiáternél, aki megállapította, hogy minden valószínűség szerint multiplex személyiségzavar lapul a háttérben, és hogy az említett időszakban egy Fogacska névre hallgató alternatív személyiség kel életre, aki védi őt a kegyetlen és fenyegető világgal szemben. Járt asztro-jósnál, aki fátyolos tekintettel közölte, hogy a ciklikusan kövérre dagadó Hold sugárzása blokkolja az agyát. És járt szellemlátónál, aki úgy bólogatott, mintha mindennap találkozna az övével megegyező esetekkel, és teljes bizonyossággal kijelentette, hogy az emlékezetkiesései idején testét átadja régóta halott dédapja szellemének, hogy kétségbeesett elszántsággal újraélhesse fiatalságát, bordélyházakat és kocsmákat kutasson fel az éjszakában. Egyik sem segített, hajnalban újra és újra megtépázva és mocskosan kullogott haza. Végül, nem is olyan hosszas keresgélés után talált egy ezeréves alkimistát, aki készségesen előjegyezte, reszketeg hangon, de bátorító szavakkal beszélt a telefonban.

Free-Photos, pixabay.com

Az álom hamar elnyomta, és órákig fogva tartotta a mélyben. Mikor felébredt, rémülten észlelte, hogy már délutánba fordult a nap. Sietnie kellett, hogy időben odaérjen a vénséghez. Felöltözött és taxit hívott. Az alkimista homályos, de színes üvegcsékkel teli laborban fogadta egy gyorsétterem melletti pincehelyiségben, ahová még a rendelések is lehallatszottak. Most két hamburger és egy kóla között várakozott a tapadós műbőrfotelben, amíg az öregember a molyrágta lepedővel elválasztott kamrában matatott. A falakon középkori metszetekről készült rossz minőségű másolatok függtek, a betonpadlót akciós szőnyeg borította, egy távolabbi helyiségben leárnyékolt rádió recsegett. Hamarosan vaksin és büdösen kibotorkált a kamrából az alkimista. Kezében kék üvegcsét szorongatott, amelyre ápolatlan, hosszú szakálla úgy terült, mint egy rongyos vállkendő. Nya, szuszogta a semmivé lett tudomány papja, itt is van, fiatalember. Letette az üveget egy dohányzóasztalra, és belerogyott a székbe. Ahogy levegőért kapkodott, piszokszín bajsza meg-meglibbent. Így festene Gandalf húsz év sitt után.

a másik lény

Az öreg végre összeszedte magát és előredőlt. Manapság már nem gyakran találkozni a maga esetével, fiam, de szerencséje van, hogy rám talált. A kódexek megőrzik az emberiség rég elfeledett tudását – egy kupac fénymásolt lapra mutatott. Hősünk megköszörülte torkát, megvárta a következő rendelést – nagy adag sült krumpli meg sajtburger –, majd megkérdezte, hogy akkor mégis, mit takar az ő esete. Az alkimista bólogatott, szakállába túrva sercegősen megvakarta állát, felhorkant, aztán azt felelte, hogy ez bizony csakis alakváltás lehet, legalábbis minden jel erre utal, aggodalomra azonban semmi ok, mert a kék üvegben ott a segítség. Ha ezt megissza, hajolt még közelebb a salétromszagú öreg, nem ereszkedik majd lepel a tudatára, minden cselekedetével tisztában lesz, mindenre emlékezni fog! Ez az, amire vágyik, higgye el nekem! Meglátja, milyen felszabadító érzés lesz, amikor reggel nem kell találgatnia, mit művelt éjszaka az a másik lény. Hősünk kezébe vette az üveget, bizalmatlanul forgatta és szagolgatta a tartalmát – vajon nem mérgező? Szemügyre vette a bárgyún vigyorgó vénembert is, de belátta, hogy amíg ki nem próbálja az italt, úgysem tud bizonyosságot szerezni, hogy a sok sarlatán után valódi bölcsre lelt-e. Bedugaszolta az üveget és óvatosan becsúsztatta a táskájába. Mi lakik bennem, tudakolta esetlenül, és oly szomorúan, mint egy magára hagyott kisfiú, Mr. Hyde vagy egy istenverte farkasember? A sittes Gandalf nem felelt, a falat bámulta, és bólogatott, hősünk még megkérdezte, mivel tartozik, de az öreg csak legyintett, és azt válaszolta: annyira megörült az ő ritka esetének, hogy neki az éppen elég fizetség. Hiába próbálta győzködni, hogy valamennyit azért fogadjon el, a tudós férfi csökönyösen tiltakozott, így aztán köszönömöt mormolva sietősen távozott. Az alkimista sokáig ücsörgött még, hősünk hátának lenyomatát nézegette az üres fotelban, majd átbandukolt a recsegő rádióhoz, a konyhába, ahol aprócska hitvese éppen levest főzött.

Republica, pixabay.com

A lakásban elővette az üveget, újra megvizsgálta. Néhány csöppet kilögybölt belőle, először csak a földre, hogy nem marja-e át a parkettát, aztán a nadrágjára, majd egy keveset a tenyerére is. Mivel semmilyen fájdalmat nem tapasztalt, és bőre sem vörösödött ki a folyadéktól, úgy vélte – legalábbis a bőr kötőszöveti értelmében –, nem lehet nagyon veszélyes a szer. Az állatokat sosem szerette, de most sajnálta, hogy nincsen legalább egy macskája, egy rühes, háromlábú, rikácsolva bagzó, bármilyen, amin kipróbálhatná az elixír belső szervekre gyakorolt hatását. Odakint már sötétedett, amikor leült a tévé elé, hogy elüsse az időt éjfélig. Aztán, röviddel a pornófilmek vetítésének kezdete előtt, rászánta magát a rejtélyes csodaszer elfogyasztására. Különös íze volt, mintha alma levével feláztatott és folyékonnyá hígított, agyagos földet inna, de nem érzett semmi különöset. Gyomra nem lyukadt át, ereiben a vér nem változott izzó lávává, veséje, mája nem omlott össze. Ült az ágyán, és szíve egyre gyorsabban vert. Hamarosan már nem is tudott egy helyben maradni. Fel-alá járkált a szobában, percenként pillantva órájára, aztán feltépte az erkély ajtaját, és kiugrott a füstszagú levegőre. Éjfélt mutatott az óra, és ő még mindig tudatánál volt. Talán tényleg igazi tudós az öreg, gondolta, és felszabadultan kiáltott. Sosem érezte ennyire egészségesnek és erősnek magát. Boldogan üvöltött újra, s amikor egy nyűgös hang – valamelyik alsóbb szinten lakó férfi – felszólt, hogy egyesek aludni szeretnének, visszaordított, hogy befogod a pofádat, szarházi! Még azon is elgondolkodott, hogy leveti magát, mert abban a pillanatban meglehetősen biztos volt benne, hogy semmi baja nem lenne a zuhanástól. Őrjítően kicsinek érezte az erkélyt, és visszavágtatva a szobába, egész lakását is. A pénztartó dobozból felmarkolt egy jókora összeget, futtában megnézte magát a tükörben. Izmosabbnak, fiatalabbnak tűnt, de testét nem borította szőr, nem nőttek agyarai, nem forgott vérben a szeme. Nem vagyok szörnyszülött, éppen olyan vagyok, mint a többiek. Nagyot nevetett ostoba félelmén, és már szaladt is le a lépcsőházban, útközben minden lakásba bedörömbölt.

semmi kokó

Az utcán kóborlók félreálltak útjából, előreszegett fejjel, vicsorogva és vigyorogva kerülgette őket. Nem nézett többé az órájára, de úgy érezte, meglepően hamar a belvárosba ért. Acélsodronyok az inaim, méteres fújtató a tüdőm, fáradhatatlan pumpa a szívem! Az első szórakozóhelyhez érve berobogott, a belépőt szedő szekuritisek elé köteg pénzt dobott, és közben vadul járt az állkapcsa. Csak semmi eki, semmi spuri, semmi kokó odabent, figyelmeztette az egyik kigyúrt, ő pedig visszafordult, röhögve magához vonta a biztonsági őrt, és megpaskolta a tarkóját. Nevettek ők is, nagy forma vagy, ő pedig furakodott tovább, be a táncoló tömegbe. Forgott a neon fénykörökben, könyökével félretaszította a túl közel merészkedőket. Aztán megragadott egy tizenéves lánykát, s némi biztatást követően magáévá tette a vécében. Dolga végeztével otthagyta a szórakozóhelyet, és a zavartan pislogó lánykát, aki óvatos mozdulatokkal húzta vissza a wc padlóján átázott bugyiját.

Free-Photos, pixabay.com

Ő futott tovább. Az egyik téren éppen szökőkútba hugyozott, amikor valaki megfogta a vállát, ő pedig megperdült, és ugatott, mint a veszett kutya. Jól öltözött férfiak álltak előtte, hegyes orrú cipőben, mint az olaszok, és úgy mosolyogtak, mintha testvérüket köszöntenék. Csakhogy itt vagy, mondták, és keblükre ölelték. Újra boldogság öntötte el, egyszeriben imádta ezeket a rossz arcú, öltönybe préselt suttyókat, s amikor pénzt kért tőlük, mert zsebében fogyatkoztak a bankók, ők szó nélkül újra kitömték. Nem köszönte meg, érezte, erre semmi szükség. Ott is hagyta őket, nem válaszolt, amikor röhögve utána kiáltottak, hogy legalább elástad valahová, Fogacska, vagy csak úgy otthagytad?

saját bőrét is felhasogatta

Az ég alját már vörösre kaparták, mikor a peremkerületre ért. Erejéből még mindig nem fogyott ki, de a belsejét hevítő vadság valamelyest csillapodott. Már inkább csak kocogott, nem vágtatott. Az estétől kifacsart, félrészeg fiatalok dülöngélő csoportja mellett elhaladva hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött, hogy figyeljél már, hallod, szerintem ez Ő volt, mire egy másik, hogy na ne, ne szórakozzál, az nem lehet! Kocogott előre, fülében halkabban lüktetett már a vér, és testét egyszeriben gyöngyöző izzadtság verte ki. Fojtogató és párás forróság szorította a torkát. Felvonyított, és fuldokolva szaggatta magáról a ruhát, de olyan kétségbeesetten, hogy körmével még saját bőrét is felhasogatta. Már csak botladozott előre. A távolban óriási plakátot fedezett fel, és ahogy közelebb ért, látta, hogy bizony ő maga van rajta, anyaszült meztelenül, széttárt karral, üveges szemmel, ágaskodó szerszámmal. Szabadítsd fel magadban a természeted!, hirdette a plakáton a szlogen, valami dezodorreklám volt. Kótyagos fejjel talpalt tovább. Még világosabb gúnyát kanyarintott a hajnal, az ablakokban korai fények gyúltak, rotyogó kávék gőze itatta át az utcákat. Már nem volt messze otthonától, és mindennél jobban vágyott arra, hogy hazaérjen, főleg, amikor egy ismeretlen nő a seggére csapott, és hamiskásan odasúgta, hogy ma este nem látogattál meg, de holnap újra várni fogok rád. Szégyen öntötte el, a szégyenből hamar harag lett. Dühödten gyorsította lépteit, és átkozta azokat, akik éjjel imádták és nappal semmibe vették. Hogy lehet így rajongani érte?! Miért dicsőítik a vicsorgó, spermabűzű fenevadat?

A gondnok szokás szerint a kapuban ébredezett, ő pedig lehajtott fejjel járult elé. Sajnálom, motyogta, sajnálom, hogy most is így érkezem. A gondnok, mint aki megérezte az ellenség gyengülését, kihúzta magát, és gúnyosan odavetette, hogy sajnálhatja is, felnőtt férfi létére. Sokáig ki sem nyitotta a kaput, élvezettel húzta az időt, vakarózott, újságot olvasott. Ekkor kicsapott belőle az éjszaka utolsó szikrája, rámordult a gondnokra, hogy vagy azonnal beengedsz, vagy kitépem a beledet. Ettől végre kitárult a kapu.

A kezében forgatja az alkimista csodaszerét, ezt az almaízű, sáros förtelmet, ami megadta neki a kínzó tudást: az emberek csak hajnal előtt imádják. Odakint már járnak az autók, és köhögnek a madarak, ő meg hátradől az ágyban, lehunyja a szemét. De mit kellett volna elásnia?

A HAJNALTÓL HAJNALIG című összeállításból

felső kép | Pexels, pixabay.com