TÜKÖR

Figyelmesen hallgatja. Nem sürgeti, nem vár semmit. Mondja, ami van, csak ne maszatoljon. Nem is úgy néz most rá, ahogy anyák szoktak a felnőtt lányukra, egyszerre törődést remélve, meg hogy úgy éljenek, ahogy az idősebb, tapasztaltabb helyesnek gondolja. Nem, még ennyit sem akar. És semmiképp sem minősít, nem ítélkezik.

– El fogunk válni – mondja a lánya, és őt nem lepi meg a hír. Tudja, hogy sok mindenről lemaradt, már évek óta alig beszélgetnek egymással, ki-ki magába zárkózott. Neki most elő kell vennie a józan eszét, felülkerekedni az indulatain – mert persze legszívesebben kifakadna, megsértődne, támadna: miért most? miért nem avatta be őt előbb? Nem; némán, figyelmesen nézi. Azt a fruskát, aki neki most is olyan kislány, mint tízévesen. Pedig mintha hirtelen megöregedett volna. Nem is szép. Nyúzott, karikás a szeme, az arca szürke, beesett – és milyen idétlen rajta ez a ruha. Én döntöttem el? Valójában én okoztam; nem is lehetett másként? Néz és vár, de a lánya még hallgat. Érzi, hogy szívesen beszélne.

a szavak alkalmatlanok

– Mi történt? – kérdezi hát, így, ezzel a felülmúlhatatlanul elhasznált két szóval; talán a hangsúly kicsit javít rajta, de ott van közöttük a láthatatlan határ – ő az egyik, a lánya a másik oldalon –, és nincs átlépés. Ilyenkor hasztalan az elszántság, a megértés képessége és akarása, a mondatok rendre kisiklanak. A szavak alkalmatlanok – hiába. Hogyan tegye mégis elmondhatóvá a lányának, amiről beszélni szeretne? Úgy hallgatja majd, mint egy idegent, fegyelmezett távolságtartással. Meg lehet ezt tenni? Ha vádak záporoznak a fejére, azt is eltűri, megbocsát és megbocsátást kér; menti, ami menthető. Ha még lehetséges.

– Amikor összeházasodtunk, bölcs felnőttet játszva lefektettük a játékszabályokat. Tudtuk, mire van szükségünk, mi az, ami nélkül lehetetlen élni. Nekem a figyelem. Figyeljen rám, kértem. A figyelmetlenségbe belebetegszem. Megállapodtunk abban is, hogy bárhogy alakul… elmondjuk egymásnak azt is, ha valamelyikünk máshoz vonzódik. Hát megtörtént. Megtetszett nekem az egyik barátja. Szívesen ágyba is bújtam volna vele, persze nem tettem meg, nem is hagytam, hogy legyen rá alkalom. Megijedtem, és inkább elmondtam. És ezzel vége. Azóta öljük egymást, képtelenek vagyunk egymással beszélni.

Nézi a fáradt, csupa ránc arcot. Annyira ismerős, hogy már nem is igazán látja. Próbálja inkább felfedezni és emlékezetébe vésni a vonásokat. Úgysem hatolhat mélyebbre. Tükörként nézi, és hirtelen harminc évvel idősebb önmagára ismer. Van értelme elmondani? Nincs most ereje, hogy bűntudata legyen az anyjával. A tanácsára pedig nincs szüksége. Olyan hosszan hallgatnak, mintha egyedül volnának.

Múlt éjjel álmában jókora jégtömbön sodródott. A férje nem nyúlt utána, nem is kiáltott, csak állt a parton, és tétlenül nézte, ahogy ő távolodik. Letérdelt, ügyetlenül evezett a kezével, de hasztalan próbálta irányítani a jégtömböt, egyre beljebb jutott az irdatlanul nagy vízben. Olyan hideg volt, hogy amikor bemártotta a kezét, fájt. Értetlenül nézett a férje felé, ő meg dermesztő közönnyel vissza. Felébredt, hallgatta egyenletes lélegzését, nézte a sötétben a takaró alatt kirajzolódó háta vonalát. Nem érhetett hozzá.

gyűlölik egymást

Esténként retteg már, amikor hallja, fordul a kulcs a zárban: hazaért. Minden gesztusa, minden mondata mögött valami hátsó szándékot sejt, egy poharat sem tesz úgy arrébb, hogy ne nézne magára az ő szemével is. Képzelete határai túl szűkösnek bizonyulnak: nem tudja az együttélést, de a különválást sem elgondolni. Pedig túlságosan közeli, már valóságos, ami lehetetlennek tűnt: gyűlölik egymást. Csak vége lenne már. Minek?

– Miért nem kérdeztél soha? Mintha védekeztél volna: ne rakjak rád terheket, elég neked a felszín. Szeméremből? Pokolba a szeméremmel! Úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok, de tapintatlanul pont tőled akarok valamit… valami útmutatást. Gyermekkorom óta kísér egy mondatod… Vacsorázunk… úgy tízéves lehettem… ti valamiért haragudtatok egymásra. Nem tudom, miért, csak azt a feszültséget érzem most is… előbb pisszegtél, sziszegtél, végül kimondtad: ne a gyerek előtt!, és bementetek a szobátokba. Akkor innentől bármi megtörténhet. De legalább ordibálnátok – mit bánom, essetek egymásnak… az is jobb… még az is. Többet nem merészkedtem a köreidbe. Ha te kemény vagy, kijelölöd a határokat, nekem nincs jogom… te mindig erős voltál, kézben tartottad a dolgokat. Körülöttem meg csak a káosz.

– Biztonságot akartam neked, de sohase hárítottam el, hogy meghallgassalak. Nem tolakodhattam… majd elmondod, amit jónak látsz… beavatsz…

Mintha hirtelen új formája volna az időnek. Úgy szeretne most közel kerülni, csak hozzá, csak a gyerekéhez! Bár visszakapná! És menekülne is innen: fél a settenkedő mondatoktól.

Megint hallgatnak. Ide-oda cikázó tekintetükben félreértés, részvét – mégis minden megváltozott közöttük.

Mintha tükörbe nézne, törődöttnek látja – neki is hiába sikerül időnként elfelejteni a korát, azért csak öreg. A testét elnyűvő éveknek nagyobb a hatalma mindenféle akarásnál. Megsimogatná, de nem mozdítja a kezét. Egy-két pillanat, és érezni, ahogy az idő újra felhígul. A lánya félrenéz. Mindketten megkönnyebbülnek: végül is nem történt most semmi, és már nem is történhet.

– Gyere haza – kéri búcsúzáskor. Megöleli, ahogy korábban eltervezte.

A lánya keserűen elmosolyodik.

– Az lesz a vége.

Önkéntelenül megborzong, mikor újra rácsodálkozik: mennyi mindent tart össze az anyja. Hogy bírja?

Ezen tehát túlvan. Nincs mit megértetni és megérteni. Ha hazamegy, el kell viselnie a régi gondoskodást – meg a szánalmat. Próbálják kerülni, de mégiscsak egymást vizslató tekintetük elől bujkálnak.

kép | Georges Braque festményei