A RÉGI SZEBÓ

– Emlékszel?

– Hm?

– Mikor együtt vertük a farkunk. Mi?

– Nem.

Lehúzták az ablakot, és kipöccintették cigarettáikat a töltés oldalára. A Budapesttől Nyíregyházáig közlekedő személyvonat lelassított, majd megállt. Gyuri kinézett az ablakon.

– Esni fog – mondta.

– És Móni? Rá sem emlékszel?

Gyuri tettetett csodálkozással vetette fel a fejét.

– Ja, a Móni! Dehogynem. A Móni.

– Micsoda dudák!

– Az. Micsoda!… Ugye, az a Móni, aki…

– Persze!

Felnevettek. Gyuri nem egészen őszintén, mintha nem is emlékezne igazán Mónira, vagy egy másik Mónira emlékezne, akin nem is tud nevetni, Szebó teli szájjal, egy nagyon nevetséges Mónira emlékezve.

Abbahagyták a nevetést. A vonat nagyokat zökkenve megint elindult. Házak tűntek fel, aztán egy felüljáró, amiről egy ember mászott le kötélen.

– Cegléd mutatott ki a lehúzott ablakon Gyuri.

– És te?

– Hogy? Ja: Szolnok. És te?

– Még nem tudom.

– Aha – bólintott Gyuri, de látszott, hogy nem érti. – Én Szolnok.

– Jó hely.

– Jó.

Megint elhallgattak. Szebó a fogai közt fütyörészett valamit a vonatzakatolás ritmusára. Gyuri szemügyre vette Szebót. Úgy érezte, nem hasonlít a régi Szebóra. A régi Szebónak mintha kék lett volna a szeme, ennek itt barna. Vagy a régi Szebónak is barna szeme volt? A régi Szebó kövérebb volt. Persze: lefogyhatott. A régi Szebó alacsonyabb is volt. Persze: megnőhetett. A régi Szebó volt az osztály bohóca. Ez itt egy megkeseredett Szebó. A régi Szebó a barátja volt.

Egyáltalán: ez itt Szebó?

– Te… Szebó.

– Hm?

Tehát mégiscsak Szebó.

– Te. Emlékszem.

– Mire? Ja! – válaszolt egykedvűen Szebó.

Gyuri elszégyellte magát. Ezt azért talán mégse kellett volna. A régi Szebó is mindig túljárt az eszén. Leégette.

Szebó cigarettát vett elő. Gyuri elővette az öngyújtóját és tüzet adott Szebónak.

– Az Ancsa. Emlékszel?

– Miféle Ancsa?

– Az a nagy, vörös csaj, tudod, az öltözőben.

Szebó értetlenül ráncolta a szemöldökét.

– Melyik öltözőben?

– Hogyhogy melyikben?

– Hát hogy melyik öltözőben.

– Az alagsorban, a bejárattól balra, nagy körablakokkal.

– És a körablakoknál? – kérdezte Szebó, mintha derengene már valami.

– Nem egészen. Kicsit beljebb, a padoknál.

– Balra.

– Igen… igen, balra.

– Akkor emlékszem.

De most Szebó nem nevetett, és ezért Gyuri sem nevetett.

Mégiscsak borzasztó – gondolta –, hogy ha Szebó nem nevet, én sem tudok nevetni.

A vonat begördült Ceglédre, és a peronra három törpe nyomakodott fel nagy csomagokkal.

– Törpék – mondta Szebó.

– Törpék – válaszolta Gyuri halkabban, nehogy a törpék meghallják.

– Mért lesz törpe egy ember? – kérdezte Szebó.

– Így születnek.

– Eleve?

– Azt hiszem.

– Fura.

Gyuri erre már nem válaszolta azt, amit akart, hogy „Tényleg fura.” Félt, nehogy Szebó, akárcsak a régi Szebó, belerángassa valami tréfába, és rajta csattanjon a poén.

Így is ismerkedtek össze. Az alacsony, kövér, villogó szemű fiú már régóta szimpatikus volt Gyurinak. Figyelte messziről, ahogy beszél, ahogy viccel, amilyen magabiztos. Igyekezett a közelébe kerülni. Megkedveltetni magát vele. Vonzotta Szebó. Meg a neve is: Szentkereszti Boldizsár. Micsoda név. Micsoda lendületes név.

Aztán egyszer Szebó szólította meg, meleg hangon, lelkesen.

– Gyurikám!

– Mi van?

– A segged kivan.

Megint cigarettára gyújtottak. Gyuri Szebó profilját nézte. Vékony, hajlott orr. Élénkpiros ajkak. Vastag szálú, dús fekete haj. Sűrű, fekete borosta. Fejedelmi kézmozdulatok. Bukhatnak rá a nők.

És mi lenne, ha visszaadná? Ha most visszaadná azt a „segged kivan”-t?

Vissza kell adni.

– Szebókám!

– Tessék.

– A se…

A szemét. Előre tudta. Ez előre tudta! Tudta, hogy mit akarok mondani neki! De hát ő meg akkor honnan tudta, hogy én azt fogom válaszolni: Mi van? Honnan a fenéből tudta? Honnan a büdös francból?

– Semmi.

Felnőtt ember vagyok. Huszonnyolc éves. Mindjárt huszonkilenc. Van tekintélyem. Tudok bánni a feleségemmel. Tudok bánni a gyerekeimmel. Mindenkivel tudok bánni. És akkor ez itt…

– Egyáltalán, mivel foglalkozol?

– Én? – nézett föl csodálkozva Szebó.

– Ja.

Vállat vont.

– Semmivel.

– És miből élsz?

– Ebből-abból. Mikor miből.

– Klassz lehet.

Te barom, mért mondtad, hogy klassz lehet? Már miért lenne klassz? Örülnél, ha ebből-abból, mikor miből élnél? Csak úgy bele a levegőbe?

– De azért nem lehet olyan jó.

– Hát nem olyan jó.

A vonat tempósan robogott Szolnok felé. Gyurinak igaza lett: szemerkélni kezdett az eső. Felhúzták az ablakot.

Szebó lassan, élvezettel dohányzott, hátravetett fejjel fújta ki a füstöt, aztán nézte. Gyuri gyorsan és szenvedélyesen dohányzott. Neki már teljesen leégett a cigarettája, Szebónak még megvolt a fele.

– Emlékszel? – kérdezte Szebó. – Filtol.

– Igen, de én csak később…

– Ja, tényleg! Csak mi a többiekkel. Gyurival…

– De hát…

– Ja, bocs, a Sanyival, meg a Bécivel…

– De hát ezek a cébe…

– Persze, a césekkel… bocs. Rég volt.

Lehet, hogy mégse Szebó? Lehet, hogy csak egy szélhámos? Hát persze: akkor mindenki Filtolt szívott, a mamák cigijét, mert az mentolos volt. A Fecskét, a papák cigijét nem szerette senki! Meg a nevemre sem emlékszik!

– Te, Gyuri.

– Tessék, Szebó.

– Hány éve is?

– Nem is tudom, úgy… hát…

Na most megfogom. Nem fogja tudni, hány éve. Most lebukik. Szélhámos.

– Tizennégy. Tizennégy év, két hónap.

– Ööö… pontosan. Honnan tudod?

– Hogy honnan? Kiszámoltam.

Katasztrófa. Ez mégiscsak a Szebó. De hát tudhattam volna. Ő az, csak hát tizennégy év… Megváltozott. Én is megváltoztam. Megismert. Én is megismertem. Megismertük egymást Szebóval.

– Szóval akkor emlékszel? – kérdezte Szebó.

– Mire? Ja. Igen.

– Fura, mi?

– Fura.

Gyuri elgondolkozott. Tényleg fura volt. Nem volt benne semmi különösebben homoerotikus, ő az egyik szobában, Szebó a másikban. Papírzsebkendők. Aztán beszámoltak az élményeikről. A kéj fokáról. A mennyiségről. A közben elképzelt nőkről.

– Te még most is szoktál? – kérdezte Szebó.

– Á, dehogy. Nős vagyok.

– Én szoktam.

Gyuri elvörösödött.

Miért mondtam, hogy nem, mikor szoktam? Miért vörösödtem el? A picsába ezzel a Szebóval!

A vonat lassított.

– Mindjárt Szolnok – mondta Szebó.

– Szóval, te majd később?

– Majd. Igen.

– Tényleg nem tudod, hol?

– Tényleg.

Miért furcsálkodom? Mi van abban, ha valaki nem tudja, hol szálljon le? Ha csak úgy vonatozik? Én is vonatozok, csak úgy, aztán leszállok. De azért közben vonatozom.

– Hát én most. Kell. Le kell szállni.

Nevetni próbált.

– Oké. Szállj le.

A vonat megállt. Esett az eső. Alkonyodott.

– Szevasz, Szebókám.

– Szevasz, Gyuri.

Gyuri leszállt, és még egyszer visszanézett a vonatra, ahol az ablakban Szebó újabb cigarettára gyújtott. Gyuri integetett. Szebó is integetett. Integettek egymásnak. Aztán Gyuri visszament, az ablak elé.

–Hé! Itt a névkártyám. Hívj fel, ha van kedved.

– Kösz, majd hívlak.

A vonat nagyokat döccenve elindult. Gyuri nem várta meg, amíg kigördül az állomásról.

Cikinek érezte, hogy integessen. Végül is nem örült annyira Szebónak. Lesietett az aluljáróba.

A vonat már gyorsan ment, mikor Szebó elolvasta a névkártyát: Kolomp György.

– Hogy ennek milyen hülye neve van, gondolta, és kipöccentette a kártyát az ablakon.

kép | shutterstock.com