Kiss Lajos András

MIGRÁCIÓ, MENEKÜLTVÁLSÁG, NÉPESSÉGCSERE, TERRORIZMUS – HOGYAN ÉLJÜNK APOKALIPSZIS IDEJÉN? 4.

Az iszlámkritikusok érvei

MIGRÁCIÓ, MENEKÜLTVÁLSÁG, NÉPESSÉGCSERE, TERRORIZMUS – HOGYAN ÉLJÜNK APOKALIPSZIS IDEJÉN? 4.

Siegfried Kohlhammer az Iszlám és tolerancia című könyve előszavában arról elmélkedik, hogy meglehetősen kínos helyzetbe kerülhet az ember, ha a világ szemében „önjelölt iszlámkritikus” szerepében tűnik fel.[1] Kohlhammer utánanézett a Google-keresőben a szókombinációnak (nyilván a német nyelvűben), s több mint húszezer találatot kapott.[2] Kohlhammer leleményes ötlete megerősít, hogy magyarázkodással kezdjem: nem vagyok szakértője az iszlámnak, és a Koránt is – a Bibliához hasonlóan – csak néha-néha veszem kézbe, szisztematikus vallástudományi ismereteim meg végképp nincsenek. Ugyanakkor a jelenkori migráció kérdéseit boncolgatva, nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az érzékeny szellemi területet. A magamnak teremtett kellemetlen helyzetből úgy igyekszem kiutat találni, hogy csak nagyon visszafogottan érintem az iszlám tisztán vallási/teológiai problematikáját, s inkább a társadalmi, szociológiai és kulturális aspektusaira figyelek. S még egy kiegészítés: az utóbbi néhány évben – nem kis részben az 2015-ös menekültválság nyomán – Nyugat-Európában gomba módra szaporodtak az iszlám vallással és az iszlám kultúrával foglalkozó könyvek. Csak a német és a francia nyelvterületen is több száz könyv jelent meg az utóbbi két esztendő során. Ezek a munkák persze különböző színvonalúak, a népszerűsítő/propagandisztikus irodalomtól a rendkívül alapos, komoly tanulmányokig szinte minden változatra találunk példát. Feltűnő, hogy a művek többsége egyértelmű pro vagy kontra álláspontot foglal el az iszlámmal kapcsolatban. A „józan középútra” szinte alig van példa. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy írásomat két részre bontom. Az első részben inkább a kritikus hangok lesznek túlsúlyban, a következő rész aztán az iszlám mellett kiálló szerzők álláspontjait mutatja be. Hogy következetes legyek a magamra osztott „laikus érdeklődő” szerepköréhez, lehetőség szerint nem foglalok állást sem az egyik, sem a másik szélsőséges álláspont mellett vagy ellen, inkább csak a bemutatott művek belső ellentmondásaira, inkoherens érveléseire hívom fel a figyelmet.

Az iszlámtól való indokolt (vagy éppen alaptalan) szorongás okait nyomozva nem árt emlékeztetni, hogy az úgynevezett nyugati világ a felvilágosodás óta eltelt közel háromszáz év alatt sohasem volt mentes a vallási és kulturális ellentétektől. Az ismert spanyol/amerikai vallástörténész, José Casanova egyik tanulmányában érdekes párhuzamokat mutat ki napjaink iszlám-ellenessége és a protestantizmus hajdani katolikus-ellenessége között.  

radikálisan más

Casanova is azzal a megállapítással kezdi írását, hogy „ami Európában a migráció kérdését igencsak kényes üggyé teszi, az elválaszthatatlan a ’török kérdéstől’, attól a ténytől, hogy Európában a migráció és az iszlám, legalábbis a legutóbbi időkig, egymás szinonimái voltak.”[3] A bevándorlók persze sok tekintetben különbözhetnek az európai őslakosoktól (etnikailag, nyelvileg, szociokulturálisan stb.), de az iszlám kitüntetett szerepet játszik az idegenség repertoárjában, mert valójában ez a vallás tölti be a „radikálisan más” funkcióját. Az iszlám nem csupán egyike a monoteista vallásoknak: a veszélyes és kiszámíthatatlan idegen szinonimájává vált. „A migránsok, az idegengyűlölő nativizmus, a keresztény kultúra és civilizáció konzervatív védelme, a szekuláris vallásellenes előítéletek, a muszlim-patriarchális fundamentalizmus fölött gyakorolt liberál-feminista kritika, a félelem az iszlám terrorszervezetektől – Európában mindez egységes muszlim-ellenes diskurzussá olvad össze, amely lehetetlenné teszi a bevándorló csoportok és a befogadó társadalmak egymás iránt tanúsított jóindulatának érvényesülését, enélkül pedig elképzelhetetlen sikeres integráció.”[4] Ugyanakkor azt is írja Casanova, hogy „Az iszlámról mint fundamentalista, demokrácia-ellenes és szexista vallásról folyó mai diskurzus feltűnően hasonló a katolicizmusról zajló tizenkilencedik/huszadik századi vitákhoz, amelyeknek elsődlegesen az angolszász protestáns társadalmak voltak a színterei – kiváltképpen az Egyesült Államok.”[5]

Mindkét diskurzus (a katolikus-ellenes és a muzulmán-ellenes is) a következő négy premisszára épül: A) Igenis lehetséges teológiai/politikai alapon megkülönböztetni egymástól „civilizált” és „barbár” vallásokat. A megkülönböztetés értelmében az egyik oldalra kerülnek azok a vallások, amelyek összhangba hozhatók a felvilágosodás elveivel és a demokratikus politikai berendezkedéssel, a másik oldalon azok a vallások találhatók, amelyek évezredes tradíciókban gyökereznek és ellenállnak mindenféle modernizációs törekvésnek. B) Az „őslakosoknak” a bevándorlókkal szembeni erős ellenszenve egyaránt megjelenik a katolikus-ellenességben és a muszlim-ellenességben. Mondván: a bevándorlókat lehetetlen asszimilálni, mert civilizálatlanok és szociokulturálisan alkalmatlanok az együttélésre. C) A bevándorlók bizonyos transznacionális kapcsolatokkal rendelkeznek, és ebből következően vagy egy abszolút vallási tekintélyhez (például a római pápához), vagy egy transznacionális vallási közösséghez (például az ummához) lojálisak. Márpedig az efféle, úgymond „idegen hatalmak” iránti elkötelezettségek összeegyeztethetetlenek a modern nemzetállamok céljaival. D) Végezetül: a katolicizmus és az iszlám is megveti a nőket, és kizárólag a patriarchális társadalom keretei között képzeli el a női identitás „kiteljesedését”. „Ez a négy premissza, mondja Casanova, a világtörténelem különböző korszakaiban eltérő intenzitással és különböző helyeken realizálódott. De éppen ennek a négy premisszának az összekapcsolhatósága tette lehetővé, hogy a katolikus-ellenesség és az iszlám-ellenesség is látszólag egységes diskurzusként jelenjen meg.”[6]

Nem nyomozom, hogy a katolikus-ellenességben és az iszlám-ellenességben olykor egymáshoz kísértetiesen hasonló érvek elegendő alapot szolgáltatnak-e, hogy egységes diskurzusnak tekintsük a „fóbia” két változatát. Ami itt és most fontos, abban az egyszerű megállapításban foglalható össze, hogy napjaink iszlám-ellenes irodalma jórészt a José Casanova által felvázolt forgatókönyvet követi.

Az egyik leggyakoribb vád az iszlámmal szemben, hogy megreformálhatatlan vallás, mert a Próféta szavából sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. A Koránban (6. szúra, 115. vers) a következőket találjuk: „Beteljesedett a te Urad szava a valóság és az igazság szerint. Nincs senki, aki megváltoztathatná az ő szavait. Ő az, aki (mindent) hall és tud.”[7]  Vagy egy másik helyen (10. szúra 15. vers) az áll, hogy „És amikor a mi verseink nyilvánvaló bizonyítékok gyanánt hirdettetnek nékik, akkor azok, akik nem félnek attól, hogy (majdan) találkoznak velünk, azt mondják: ’Hozz egy Koránt, ami más, mint ez, vagy változtasd meg!’ Mondd: „Lehetetlen, hogy saját magamtól megváltoztassam azt, ami nékem kinyilatkoztatott. Ha nem engedelmeskedem az Uramnak, egy rettenetes nap büntetésétől kell félnem.”

Hartmut Krauss Az iszlám mint az alapvető emberi jogokkal ellentétes világnézet című könyvében határozottan állítja, hogy a Korán nem tűr el semmilyen újítást. A Korán és a szunna olyan ortodox-dogmatikus tanrendszerek, amelyek minden változtatást eretnekségnek tekintenek.[8] Nehezen tudnám megítéli, vajon ez az érv minden tekintetben helytálló-e. Simon Róbert a Koránhoz fűzött magyarázatában ír a szent szöveg összeállításával kapcsolatos dilemmákról: „Az egyik oldalon ott állt az egyszeri, ám örökre szóló kinyilatkoztatás factum brutumja mint egyszer s mindenkorra szóló normatív szabályozás, a másik oldalon viszont el nem hallgathatóan lépett föl az állandóan változó társadalmi gyakorlat, amely, ha nem veszik tekintetbe – végső esetben – megkérdőjelezhette volna a nem változó theokratikus szabályozás legitimitását.”[9] 

interpretációs játéktér

Azt Krauss is elismeri, hogy az iszlám jogtudósok olykor tesznek némi engedményt, és elfogadják, hogy ha megváltoztatni nem is lehet a Korán szövegét, bizonyos versek esetében létezhet valamiféle „interpretációs játéktér”. Például vitatható, hogy a tolvajnak most a jobb kezét vagy a bal kezét kell-e levágni, vagy mégis jobb lenne inkább a csuklóját (esetleg a térdét) eltörni. Anélkül, hogy elviccelném a dolgot, könnyen belátható, hogy innen, Európából nézve, nem túl biztató kilátásokkal kecsegtetné a vádlottat az olyan jogi eljárás, ahol az „ügyvédje” csak annyit érhetne el védence érdekében, hogy ne a kezét, hanem a lábát törjék el. Nyilvánvalóan igaza van Hartmut Kraussnak, hogy itt nem interpretációs kérdésekről van szó, hanem egyszerűen hatályon kívül kell helyezni az efféle „paragrafusokat”. Kérdés persze, hogy elképzelhető-e egy „saríja nélküli iszlám”[10].

További vád az iszlámmal szemben, hogy az ortodox iszlám csak a kötelességeket ismeri, a jogokat nem. Az 51. szúra 56. verse azt mondja: „A dzsinneket és az embereket azért teremtettem, hogy engem szolgáljanak.” A feltétlen alávetettség az Istennek és az isteni akaratnak – ami az iszlám szó eredeti jelentésére utal – olyan részletes engedelmesség-katalógussal egészül ki, amely egy sor aprólékos előírást tartalmaz. Mindennek eredményeképpen, mondja Krauss, tömegével jönnek létre az olyan „tekintélyfixált” személyiségek, akikből hiányzik a képesség az autonóm ítéletalkotásra és a kritikus gondolkodásra. Továbbá, az ortodox iszlám „hatalomelméletének” egyik fontos láncszeme az is, hogy önmagát egyfajta természetes ősvallásnak tekinti. Egy lélegzetvétellel naturalizálja az istenfogalmat és iszlamizálja az emberi természetet. Vagyis minden ember eredendően muszlimnak született.  

A 30. szúra, 30. versében olvasható: „Fordítsd hát orcádat hanīf gyanánt az (igaz) vallás felé: Allah eredeti elrendezése szerint, amelyben elrendezte az embereket. Allah teremtését nem lehet megváltoztatni! Ez az igazi vallás! A legtöbb ember azonban nem tudja.” Az emberi természet és az iszlám eredendő egylényegűsége az erőszakos iszlamizáció legfontosabb ideológiai alapjául szolgál. A muzulmán és a „normális ember” egylényegűségének tételezéséből egyenesen következik, hogy a jogegyenlőség elve csak a muzulmánokra érvényes, mindenki más alacsonyabb státuszú jogi személy. Antoine Fattal A nem-muzulmán személyek jogi státusza az iszlám államban című könyvében azt írja, hogy az iszlámban az ellenség négy kategóriája létezik: a rabló, a lázadó, az aposztata és a hitetlen. Az a hitetlen, aki nem hajlandó alávetni magát az iszlámnak, per definitionem ellenség és a dar al-harbhoz tartozik.[11]

iszlámo-fasizmus

Kétségtelenül izgalmas kérdés a vallástörténészek és a teológusok számára, hogy a premodern világban született „szent szövegekben” mi található és mi nem található, de a mai nyugati világ „emberjogilag kondicionált” világnézetéből kiindulva méltánytalan lenne „politikailag inkorrektnek” tekintetni és szemrehányással illetni a miénktől eltérő kultúra értékrendszerét. Más a helyzet, ha nem diakron, hanem szinkron struktúrában vizsgáljuk ugyanezt a problémát. Hamed Abdel-Samad, az egyiptomi származású, de jórészt Németországban szocializálódott politológus Az iszlám fasizmus című könyvében napjaink iszlám fundamentalizmusát a totalitárius rendszerek közé sorolja, s az iszlamizmust „egylényegűnek” tekinti a sztálinizmussal és a nácizmussal. Abdel-Samad kőkemény iszlámkritikáját személyes affér is motiválja. Könyve bevezetőjében írja 2014-ben, hogy miután az iszlámo-fasizmust élesen elítélő előadást tartott Kairóban, számos iszlám jogtudós halálos ítélettel sújtotta, s az ítéletet a világhálón is közzétették. A kairói Al-Azhar-Egyetem egyik ismert professzora az azonnali kivégzés mellett foglalt állást, míg mások – mintegy utolsó esélyként – nyitva hagyták az utat a bűnbocsánat előtt, amennyiben Abdel-Samad visszavonja eretnek tanait. Könyvéből csak egy mozzanatot emelek ki, a hitetlenekkel szembeni gyűlölet továbbélését. Az iszlám államokban ma is használatban lévő, az általános iskolások számára írt „valláserkölcsi tankönyvekben” masszívan megjelenik ez a diszkrimináció. 2006 márciusában a Washington Post nagyító alá vett néhány ilyen – a szaúdi-arábiai iskolákban használt – tankönyvet, s igencsak meglepő eredményre jutott. Az első osztályosok számára írt tankönyvben a következő példa szerepelt: „Egészítsd ki a következő hiányos mondatokat a zárójelben lévő szavakkal (iszlám – pokol). Minden vallás a/z _____ kívül téves. Egyetlen muszlim sem fog a/z _____ kerülni.” Egy másik, egyébként az amerikai kormány ráhatására már „megreformált”, a negyedikesek számára írt tankönyvben olvasható: „Az igaz hit azt jelenti, hogy gyűlölnöd kell a hitetleneket és a politeistákat, s keményen kell velük bánnod.” A hatodik osztályban használatos tankönyvben pedig: „A zsidók majmok, a sabbat emberei, a disznók pedig keresztények, Jézus hitetlen követői.”[12]

Még riasztóbbá teszi ezt a diszkriminációs „pedagógiai” gyakorlatot, hogy ezeket a tankönyveket nemcsak a Közel-Keleten használják, hanem az európai iszlám közösségek iskoláiba is bőven jut belőlük. Nem nehéz elképzelni, milyen hatékonysággal folyhat a francia vagy a német iskolákban a multikulturális nevelés, amikor a saját közösségükben fordított értékrend szellemében tanulnak a muzulmán gyerekek.  

Újabb vádpont az iszlámmal szemben, hogy képtelen a premodern korokra jellemző patriarchátus felszámolására, s a nőket voltaképpen alacsonyabb rendű lényekként kezeli. A 4. szúra, 34. versében áll: „A férfiak fölötte állnak a nőknek, mivel Allah előnyben részesített egyeseket másokkal szemben, s amiatt, amit javaikból (a nőkre) költenek. A jóravaló asszonyok engedelmesek és vigyáznak arra, ami (a kívülállók számára) rejtve van, mivel Allah vigyáz (arra). Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket (a házastársi) ágyakban és lássátok el a bajukat!” 

nőgyűlölő vonások

Számos ehhez hasonló vers található a Koránban, csakhogy még ezen az érzékeny területen sem szabad az egyoldalúság hibájába esni, mondja a már idézett tanulmányában José Casanova. Akkor járunk el a leghelyesebben, ha Pierre Abélard sic et non (igen és nem) módszerét követjük, s elfogadjuk, hogy egy sor kétértelműséget, illetve ugyanazt és ugyanannak az ellenkezőjét is megtaláljuk a Szentírásban (és természetesen Koránban). Tagadhatatlan, mondja Casanova, hogy erőteljes nőgyűlölő vonásokat lehet dokumentálni a katolikus tradícióban is, és ezekre a feminista teológusok, illetve a vallástudományokkal foglalkozó női tudósok rendre rá is mutatnak. Csakhogy egy komoly tudós mégsem állíthatja, hogy közvetlen nőgyűlölő vonások mutathatók ki a názáreti Jézus tanításában, illetve képtelenség tagadni, hogy a korai kereszténység eredetileg éppen a patriarchális társadalommal szemben álló egalitárius ellenkultúraként jelent meg.[13] Tény persze, hogy a középkori boszorkányüldözésektől a korai modernitásig számos bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a kereszténység eszméit miként használták fel a nők elnyomásának igazolására. De ahogy az utóbbi évtizedek keresztény teológiája kétségbe vonta az evangéliumok állítólagosan eredendő „nőellenességét”, az iszlámban is megjelenhetnek a nemek eredendő egyenlősége mellett kiálló Korán-interpretációk. Igaz, ezzel az optimista jövővízióval szemben áll a jelen szomorú valósága, hogy napjaink Németországában az iszlám bevándorló közösségekben meglehetősen gyakori a kényszerházasság. „Az ilyen házasságok”, mondja Krauss, „a német alaptörvény 4. cikkelyének értelmében valójában semmisnek tekintendők. S ezért a Német Szövetségi Köztársaság szinte naponta követ el bűnrészességet, mivel szó nélkül tűri, hogy területén az elnyomásnak ezt a formáját gyakorolják. Mi több, a családi pótlék folyósításával még támogatja is az embertelen gyakorlatot.”[14] Még a jogi kérdésekben laikus emberek számára is nyilvánvaló, hogy az erőszakkal kicsikart szerződés érvénytelennek és semmisnek tekintendő – csak „visszautasíthatatlan ajánlat” ez, mint Don Corleone A keresztapa című filmben megfogalmazta.[15] 

Az ortodox iszlám világnézet további lényeges jegyét abban a kettős morálban ismerhetjük fel, amely egymástól teljesen eltérő magatartásformákat és viselkedési módokat ír elő a muzulmánok és a hitetlenek számára. Az iszlám hatalomkultúra protagonistái természetesnek tekintik, még el is várják környezetüktől, hogy saját kultúrájukkal és világnézetükkel szemben toleráns és megértő legyen, míg a muzulmánok önmagukra nézve korántsem érzik kötelezőnek a másokkal szembeni toleranciát. Ha az európai muzulmánok úgy látják, hogy nem kapják meg a „megfelelő elismerést” a nem muzulmán vallású embertársaiktól, rögtön „idegengyűlöletet, „rasszizmust” és „iszlamofóbiát” kiáltanak. „Míg a másik oldalról azt látjuk, már néhány Mohamed-karikatúra megjelenése is elég ahhoz, hogy muszlimok tömegei felháborodjanak, némelyek pedig egyesesen véres bosszúra szólítsanak fel.”[16] Ez a kettős mérce jól illeszkedik a hitetlenekkel szembeni kemény bánásmódhoz, a kifejezetten kegyetlenséget követelő Korán-passzusokhoz. Mint például a 8. szúra 55. verse: „Allah szemében a legrosszabb élőlények azok, kik hitetlenek és nem (is) akarnak hinni.” Hasonló szellemben szól a hitetlenekről a 9. szúra, 28. verse: „Ti hívők! A pogányok tisztátalanok! Ezért ne közelítsenek a Szent Mecsethez ez után az év után!”

Az iszlám sok esetben valóban embergyűlölőnek minősíthető torz kinövései nemcsak a Koránban és más „klasszikus szövegekben” fordulnak elő, de sajnálatos módon ezek a gondolatok újra és újra felbukkannak napjaink iszlám fundamentalizmusában is. Khomeiní ajatollah, az iráni síita-iszlám „isteni diktatúrájának” megteremtője, egyik beszédében mondta: „Tizenegy tisztátalan dolog létezik: vizelet, bélsár, ondó, kutyák, disznók, holttestek, a nem-muszlim férfiak vagy nem-muszlim nők, bor, sör és a tisztátalan dolgot evett teve lehelete. A nem-muzulmán ember egész teste tisztátalan: a haja, a körme és testének minden porcikája. Egy serdülő gyermek, akinek a szülei és a nagyszülei nem mohamedánok, úgyszintén tisztátalan.”[17] A hitetleneket a Korán számtalan versében generálisan diszkreditálja, és szörnyű büntetésekkel fenyegeti. Jól mutatja ezt a bizarr diszkriminációt a 23. szúra, 103. és a 104. verseiben olvasható figyelmeztetés: „Akiknek azonban könnyű lesz a mérlegserpenyőjük, azok önmagukat veszejtették el. Örökké a gyehennában fognak időzni.” „A tűz égeti orcájukat és fogukkal vicsorítanak abban.”

Napjaink másik ismert iszlám-kritikusa, Guillaume Faye, a francia új jobboldal egyik legismertebb teoretikusa.[18] Az ezerkilencszázhetvenes években Alain de Benoist munkatársaként a GRECE (Groupement de recherche et d’étude pour la civilisation européenne) keretein belül tevékenykedett. Később szakított a politikával, illetve az Alain Benoist vezette „Új Jobboldal” szellemiségével. Azóta rádiózásból és újságírásból él, s általában a francia szélsőjobboldal „magányos farkasaként” tartják számon.

totalitarizmus és dzsihád

Faye a 2015-ben megjelent Az iszlám lényege című könyve előszavában félreérthetetlenül rögzíti pozícióját: „Ha meg akarjuk érteni az iszlám lényegét, fel kell tárnunk kettős logikáját, illetve az iszlám évezredes dupla DNS-ét. Másképpen fogalmazva: a totalitarizmus és dzsihád egybefonódását, a csalással és erőszakkal működtetett, határt nem ismerő háborús logikáját. Az iszlámot megérteni először is azt jelenti, hogy az iszlám – a benne lévő gyilkos erejű belső megosztottság ellenére – egy nagy közös ellenségre koncentrál: a mi kultúránk és minden más kultúra megsemmisítésére. Az iszlámot helyesen érteni tehát azt jelenti: nem létezik semmilyen különbség az iszlám és az iszlámizmus között – legfeljebb taktikai.”[19] Máskor úgy fogalmaz, hogy az iszlám differenciálatlan blokk, azaz valódi belső különbségeket nélkülöző látszatvallás, amely lényegét tekintve totalitárius és kolonialista ideológia – vallási köntösbe öltöztetve. Az európai entellektüelek egyik legnagyobb tévedése, mondja Faye, hogy akár tudatlanságból, akár az ún. politikai korrektség imperatívuszának engedelmeskedve, de félreismerik az iszlám természetét, és alábecsülik a belőle származó fenyegetéseket.

A szerző tizenkét pontban gyűjti össze az „iszlám totalitarizmus” jellemzőit, amelyekből csak néhányat emelek ki: 1. A Hit és a Törvény konfúziója a Saríjában. 2. Az eretnekek és a más vallásra áttért muzulmánok kriminalizálása. 3. Az emberiség egészére kiterjedő erőszakos térítés (mint a trockisták esetében, akik világméretűvé tették volna a szocialista/kommunista rendet). 4. Minden – a Koránnak ellentmondó – megnyilatkozás, írásmű vagy kutatás szigorú tiltása (gondoljunk a szovjet kommunizmus „liszenkoizmusára”, illetve minden más, a rendszerrel szemben kritikus megnyilatkozás betiltására). Végezetül: 5. A Koránnak mint alapszövegnek a szakralizálása és idealizálása (hasonlóan Hitler Mein Kampfjához és Marx Tőkéjéhez). Sőt, Faye az iszlámot még a „kommunizmusnál” is rosszabb „politikai rendszernek” tekinti, mivel – Karl Popper fogalmával élve – cáfolhatatlan. Az egykori kelet-európai szocializmusok esetében világossá vált, hogy a tények látványosan megcáfolták azokat az „óvatlanul elkövetett” gazdasági és szociális predikciókat, hogy „majd ekkor meg akkor” utolérik és meghaladják a kapitalizmust. Az iszlámot nem fenyegetik effajta veszélyek. A Koránt, hasonlóan más vallási dogmákhoz, nem lehet megcáfolni, mivel egyáltalán nem érdeklik a tények.[20]

fából vaskarika

Faye annyit hajlandó elismerni, hogy az Európában élő muzulmán értelmiségiek között vannak, akik azt állítják, létezik „moderált”, „békés” és „demokratikus” iszlám is, amely visszautasítja a fundamentalizmust. Ezek egyike az író és filmrendező Mohamed Sifaoui, aki néhány más muzulmán értelmiségi társaságában hisz egy „demokratikus”, az európai demokráciákkal kompatibilis iszlám magvalósíthatóságában. Faye így kommentál: „Egy megreformált iszlám? Egy új iszlám? A probléma, hogy van létező iszlám, amelynek fő eszméi nagyon világosan megtalálhatók a Koránban, amely se nem demokratikus, se nem békés, se nem toleráns. Mohamed Sifaoui, hasonlóan néhány bátor muzulmánhoz, tragikus helyzetben vívják harcukat, mert olyan terepen küzdenek, amelyből nincs kiút. Ezek az emberek egy illúzió foglyai, álmodozó értelmiségiek.”[21] A moderált muzulmánok azokra a rejtőzködő kommunistákra emlékeztetnek, akik kalkulált hipokrízisből, esetleg őszintén hiszik, hogy demokratikus diktatúra is lehetséges. Csakhogy egy moderált, demokratikus és feminista iszlám ugyanolyan fából vaskarika, mint a filoszemita nácizmus, a nacionalista kozmopolitizmus vagy a marxista liberalizmus, mondja Faye.

Franciaország, illetve Európa iszlám meghódítását a „leopárdbőr” hasonlattal mutatja be. Azaz az iszlám közösségek „foltjai” egyre sűrűsödnek a kontinensen, illetve folyton nagyobbakra nőnek, míg végül az egész bőrfelület „iszlámszínűvé” válik. Faye idézi Haszan al-Banná (ő volt az ezerkilencszázhúszas években az iszlám testvériség megalapítója) szavait: „Először muzulmán egyéneket, aztán muzulmán családokat, majd muzulmán népet, ezt követően muzulmán kormányzatot, végül muzulmán nemzetet kell létrehoznunk.”[22] Haszan al-Banná unokája, aki a franciaországi iszlám fundamentalizmus egyik legismertebb képviselője, szintén az „intelligens szakaszolás” apostola. Eszerint Európa iszlamizációját három szakaszban kell végrehajtani. Az első szakaszt a „lehajtott fej” politikája jellemzi. Ekkor az iszlám még rendkívül diszkrétnek mutatkozik; leginkább a gazdagabb szunnita államok lobbi-erejét felhasználva az intézmények sokaságát igyekszik létrehozni. Ez a Dar al-Suhr, azaz a fegyverszünet időszaka, amikor az iszlám a mosolygós és szimpatikus arcát mutatja.[23]

A második szakasz a megerősödött iszlám időszaka, amikor bizonyos zónákban a muzulmán bevándorlók kerülnek többségbe. Ilyenkor rögvest tiltakoznak az iszlamofóbia és az állítólagosan őket sújtó megkülönböztetések ellen. Egyidejűleg megkezdődik a dzsihád időszaka, amelyben a terrorizmus és a nyílt erőszak kombinálódik a „rasszista európai kultúra” elleni vádaskodásokkal. Ez a Dar al-Harb, a háború és az uralom ideje, amely évről évre erősödő nyomást jelent a befogadó országok kultúrájára és intézményeire. A harmadik szakaszban egyértelműen bebizonyosodik az iszlám taktika eredményessége, vagyis a huszonegyedik század végére Európa végérvényesen behódol az iszlámnak – köszönhetően az európai entellektüelek gyávaságának, az emberjogi mitológiára fixált szűklátókörűségüknek, amit csak súlyosbít az európai országok „őslakosságának” egyelőre megállíthatatlan demográfiai hanyatlása. Faye-t elsősorban nem az iszlám terrorizmus riasztja, hanem a lassan, de biztosan eszkalálódó lakosságcsere, amely a huszonegyedik század végére – legalábbis a szerző számításai szerint – a törzsökös franciák kisebbségbe szorulását hozza saját hazájukban.

hasznos idióták

Faye úgy látja, hogy a francia értelmiséget két csoportra lehet osztani aszerint, hogy elősegítik vagy hátráltatják ezt a folyamatot. Vannak tehát a kollaboránsok és az ellenállók. A kollaboránsok első csoportját a baloldali oligarchák alkotják; idetartozik a médiaértelmiség döntő része, a különféle jogvédő és civil szervezetek, a párizsi trockisták stb. A második csoportot a neonáci és antiszemita nézeteket képviselők alkotják, akik úgymond az európai identitást védik (iszlám segítséggel!?) az „amerikai/cionista nyomulással” szemben. A harmadik csoportba azok a hasznos idióták tartoznak, akik általában a nagy „polgári humanista” eszmények nevében állnak ki az iszlám mellett. Továbbá azok a naiv katolikusok, akik felebaráti szeretettől túlfűtve legszívesebben még a gyilkosaikat is keblükre ölelnék.[24]  

Az iszlám kolonizációnak ellenálló erőket viszont már nem három, hanem négy, egymástól nagyon különböző csoportba sorolja. Az ellenállók első csoportjába az identitárius mozgalmak tagjai tartoznak. A második csoport azokból a baloldali gyökerű entellektüelekből áll, akiket autonóm vagy disszidens gondolkodóknak szokás nevezni. Ezek az entellektüelek nem hajlandók szolgai módon alávetni magukat az uralkodó PC ideológiának. Az ellenállók harmadik csoportja a francia zsidó közösségek (legalábbis ezek egy részének) tagjaiból kerül ki. Ők nagyon jól megértették, hogy távlataiban mekkora veszélyt jelent rájuk Franciaország és Európa fokozódó iszlamizációja, és bátran felvállalják a konfliktust a zsidó közösségek azon tagjaival, akik erről a veszélyről nem akarnak tudomást venni. Végül létezik egy negyedik csoportja is az ellenállóknak, mondja a szerző, amely jórészt a felvilágosult és az európai szellem iránt fogékony kis számú muzulmán értelmiségiekből rekrutálódott. Értelemszerűen sok nő van közöttük, hiszen leginkább ők szenvednek az iszlám diszkriminatív gyakorlatától.

Az ellenállásnak azonban nem jók az esélyei, mondja Faye. Egyrészt mert nagy hagyományai vannak egy „különös francia betegségnek”, amelyet kollaborációra való hajlamnak nevez a szerző.

Nem gondolom, hogy a francia jellemben lenne valamilyen rendkívüli, az átlagot meghaladó, szignifikáns kollaborációs hajlam. Inkább Faye pesszimizmusából fakad ennek feltételezése. Ezt csak megerősíti könyve zárófejezete, amelyben felettébb komor víziókat vázol fel arról, hogy miként alakul a következő húsz-harminc esztendő francia és európai történelme. Mindezt egy lehetséges harmadik világháború keretébe illeszti. Az események katalizátora az iszlám fundamentalizmus lesz, amely geopolitikai és etnikai konfliktusok sokaságát idézi elő a világban. Amíg Eric Zémmour optimista a jövőt illetően, s azt mondja, hogy a „végén a franciák úgyis győzni fognak”, Guillaume Faye lakonikus válasza így hangzik: „Aki megéri, majd meglátja.”   

[1] Kohlhammer, Siegfried: Islam und Toleranz. Von angenehmem Märchen und unangenehmen Tatsachen. zu Klampen Verlag, Berin, 2001. 7.
[2] Ellenben a szerző az „önjelölt atomerőmű-szakértő” címszó esetében mindössze húsz találatra lelt. I. m. 7. 
[3] Casanova, José: Europas Angst vor der Religion. Berlin University Press, Berlin, 2009. 27. Casanova „török kérdésen” azokat a vitákat érti, amelyek Törökország lehetséges EU-tagságával kapcsolatosak, és a Németországban élő hárommillió török származású német állampolgár integrációs nehézségeivel hozhatók összefüggésbe. 
[4] I. m. 27.
[5] I. m. 31.
[6] I. m 32.
[7] KoránA Korán világa. Helikon Kiadó, Budapest, 1994. Fordította és írta Simon Róbert.
[8] Krauss, Hartmut: Der Islam als grund- und menschenrechtswidrige Weltanschauung. Hintergrund Verlag, Osnabrück, 2013. 31. 
[9] Simon Róbert. i. m. 463.
[10] Krauss, i. m. 32.
[11]Fattal, Antoine: Le statut légal des non-musulmans en pays d’Islam. Beirut, 1958. Idézi Kohlhammer, i. m. 119. A dar al-harb jelentése: a háború háza, vagyis ellenséges terület. 
[12] Abdel-Samad, Hamed: Der islamische Faschismus. Eine Analyse. Droemer Verlag, Berlin, 2014.
[13] Casanova, i. m.  74–79.
[14] Krauss, i. m. 93.
[15] A szellemes hasonlatot Siegfried Kohlhammer könyvében találtam. I. m. 118.
[16] I. m. 93.
[17] Idézi Krauss, i. m. 95.
[18] Guillaume Faye álláspontját részletesebben is ismertetem A „nagy népességcsere” és az európai értelmiség című, a Századvég folyóiratban megjelenésre váró írásomban. 
[19] Faye, Guillaume: Comprendre l’islam. Éditions Tatamis, Paris, 2015. 9. Egyébként  Guillaume Faye a La Colonisation de l’Europe – Discours vrai sur l’immigration et l’islam címmel már 2000-ben is megjelentetett egy hasonló témájú könyvet (Éditions Æncre).
[20] Faye, i. m. 42. Faye könyvének utolsó fejezete egy glosszárium, amelyben a szerző tucatnyi – az utóbbi fél évezred európai gondolkodóinak és íróinak tollából származó – idézetet gyűjtött össze, amelyek mindegyike az iszlám „totalitárius” és „embertelen” jellegét hivatott bizonyítani. Idézi például Ernest Renant, aki szerint „az iszlám megveti a tudományt és elnyomja a civil társadalmat. Ez olyan elképesztő primitivizmus, amely beszűkíti az agyat, elzárja minden finom különbség felismerésnek lehetőségét, a racionális kutatást és a finomabb érzelmeket. Mindezt egy örök érvényű tautológia nevében teszi: az Isten az Isten”.  Idézi Faye, i. m. 318.   
[21] I. m. 62.
[22] Faye, i. m. 78–79. Az idézet utolsó eleme, hogy tudniillik „muzulmán nemzetet” kell létrehozni, meglehetősen problematikus. Hiszen például Roger Scruton, az ismert konzervatív brit filozófus, A nemzetek szükségességéről című könyvében éppen azt veti az iszlám vallás szemére, hogy – ellentétben a kereszténységgel – egyszerűen nem létezőnek tekinti a nemzeti identitást. Vö. Scruton, Roger A nemzetek szükségességéről. Helikon Kiadó, Budapest, 2005. 86–120.  
[23] Faye szerint az arab nyelvben igazából csak a „fegyverszünet/háború”, de nem a „béke/háború” oppozíciós fogalmak léteznek. Vagyis az iszlám számára csak addig a pillanatig van értelme a békének, amíg ellenfeleinél gyengébbnek érzi magát. Ha már megerősödött, vagy legalábbis erősnek érzi magát, rögvest a háború időszaka következik. (Hogy ez így van vagy sem, nemigen tudom megítélni.)
[24] Faye Alain Juppé-t és Nathalie Kosciusko Morizet-et említi név szerint. 
kép | Táblák Owen Jones 1853-as “The Grammar of Ornament” (Az ornamentika nyelvtana) című könyvéből, Eric Gjerde, flickr.com