KÖZTES VILÁG

Ami a szavak között lappang, ami körülöttük cikázik, ami betűformát nem öltött, de ott él a szövegben – a köztesek világa akkor nyílt meg előttem, amikor tizenkét esztendős gyerekként megérintett Jászai Mari hangja… Voinovich Gézáék budai villájának makulátlan ízléssel berendezett fogadótermében Jászai nem elszavalta vagy előadta – kitörölhetetlenül belém véste a Vörös Rébéket.

szinte barátságosan

Előbb a hallgatóságról! Az előkelő (nem hivalkodó) villa, valamint a dunántúli nagybirtok tulajdonosa, Arany László egykori özvegye, Szalay Gizella húsz (fullánkos megjegyzések szerint legalább húsz) évvel volt idősebb az alapos irodalomtörténész és csüggesztően gyönge drámaíró férjénél. Voinovich az Arany-életművel kötött házasságot, felesége a fiatalsággal és mindazzal, amit életnek képzelt – mondta évekkel később Hevesi András. S az is jó néhány év múlva történt, hogy a valahányadik Lajos stílusú szalon cirádás karosszékében ülve kérdezett valamit az arra haladó háziasszonytól, Voinovichné, Gizi néni pedig – a keze picit fölfelé emelkedett – ezt mondta: Ha egy dámához szól, aki történetesen áll, akkor maga, a férfi nem maradhat ülve. Szinte barátságosan mondta, s a dühkitöréseiről elhíresült Hevesi András – a Párizsi esőt még nem írta meg, de novellái és kritikái alapján az új magyar próza ígéretes tehetségének tartották – Hevesi Bandi kolosszus teste, mintha az a néhány szinte barátságos szó és a kissé felemelt kéz drótkötélen rántaná, felemelkedett, ott állt a dáma előtt, arcán torz mosollyal. Úgy rémlik nekem, ő nem volt ott, amikor a Vörös Rébék elhangzott, de a szüleire emlékszem. Mihelyt a végső „Hess madár” végigbúgott a szalonban, Hevesi Sándor elsőként lépett Jászaihoz, és anyám mellett valaki azt mondta: – Úgy hírlik, Hevesi megkapja végre a Nemzetit.

Ott ültem anyám oldalán, zavartan a sok ismeretlen felnőtt között, és sértődötten is, mert Gizi néni az uzsonnaasztalnál megjegyezte: – A gesztenyésből is az édesszájú kislánynak.

Jászai Mari felállt, és néhány lassú lépés után szembefordult velünk. Az arca öreg volt, valami furcsa, lehetetlen ruhát viselt, s én hallottam közben anyám unokanővérének kapkodó beszédét, mint nemrég otthon, a szomszéd szobából: – A fiatal szerelőnek azt mondta azon a mély, búgó hangján: Maga innen addig ki nem megy, amíg engem… – Olga, hagyd abba, kérlek – mondta anyám. – A Nemzet nagy tragikája! Egy szerelővel. – Ismétlem, hagyd abba! – kiáltott rá anyám.

– Egy Arany-ballada.

Jászai egy pillanatig hallgatott.

Puritán nevelésben részesültem. Nem fogtam fel, amit akkor otthon a szomszéd szobából hallottam, de a fiatal szerelő most ott állt Voinovichék szalonjában az öreg Jászai mellett, s ő azon a mély, búgó hangján:

– Vörös Rébék.

Én már olvastam a Toldit, az Estéjét is, a Szondi két apródját betéve tudtam. A Vörös Rébék nyilván az érettségi táján került volna sorra.

Vörös Rébék által ment a
Keskeny pallón, s elrepült

A fiatal szerelő eltűnt az öreg Jászai mellől. A Hang megsemmisítette. „Tollászkodni már mint varjú…” Mesélő hang, de ott lappang benne sejtetőn a tragédia.

Akinek azt mondja: kár!

Fenyegetés volt Jászai hangjában és fenyegetettség. A versszakonként – néha többször is – megismétlődő szó Jászai hangján varjúkárogás volt, a megcsalt férj keserűsége, dühe, Rébék alattomossága sűrűsödött benne, akárcsak a feleség, „a cifra asszony” vonakodó magakelletése, végül naprakész bánata.

Jászai hangjából eszméltem rá, hogy a tizenhárom strófás ballada világokat fog össze. Az indítás a falusi regélő világa, a csoda ott mindennapos, de már a második strófában elkezdődik a tragédiába torkolló házasságról szóló történet. Akár egy Móricz-regény, mondtam évek múltán. Hiú, felszínes feleség, felgyülemlő keserűséggel küszködő férj, veszekedések. A csábító, a kasznár az úri világhoz tartozik – igaz, az alsó rétegéhez. De az igazi csábító a gonoszságát élvező, mítosz és valóság között ingadozó Vörös Rébék, akit – úgy érzem, vélem, talán Jászai hangja nyomán – gyűlölettel átitatott torz szerelem köt áldozatához.

Libikókázunk a valóságból a mítoszba. Oda-vissza.

Híre terjed a helységben:
Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt,
S Rebi néni leesett.

És ismét a valóság: „Gyilkost a törvény nyomozza”.

Jászai hangja egyre mélyebbre csapott. Elérte, megszólaltatta az elhallgatásba burkolt szavakat. Arany János le nem írt szavait.

A bujdosásnak induló Pörge Dani szembetalálkozik a kasznárral.

Keskeny a palló kettőnek
Nem térhet ki a Dani

Nem térhet ki? … Hiszen félrefordulhatna a pallón, összehúzódzkodhatna. Nem teszi. Jászai hangjából kikerekedett előttem a kasznár arca, hetyke mosolya, összevont szemöldöke.

Lent a vízben nagyot csobban valami.

Olykor talán csak így lehet szólni a lényegről: ahogy Arany tette, elhallgatással, a szavak közteseivel, s ahogy Jászai hangja ezt megszólaltatta.

felső kép | nemzetikonyvtar.blog.hu