Lipp Tamás

KÁNKÁNIA – ÖSSZEESKÜVŐK

1997 március

KÁNKÁNIA – ÖSSZEESKÜVŐK

A század utolsó esztendejében, egy meleg, augusztusi éjszaka Mikszáth Kálmán a Kálvin téren, a Báthory kávéház teraszán néhány „belvárosi úr”, közöttük egy országgyűlési képviselő társaságában üldögélt. Amikor meglátta az arra sétáló Krúdy Gyulát, a Magyarország fiatal újságíróját, odaintette. Mikszáth az idő tájt a Pesti Hírlap fölkérésére regényt akart írni Krúdy Gyula nagybátyjáról, Krúdy Kálmánról; talán azért ültette akkor maga mellé a nyíri rokont. „Tudjátok — mondta Mikszáth, miközben fázósan fölgyűrte felöltője gallérját —, a hatvanas évek színészkedő világáról fogok írni. Hiszen akkoriban mindenki színész volt, mégpedig rossz színész. A nemzet beleunt már az elnyomatási kor sivárságába, unalmába, egyhangúságába. Szomjasak voltak az elmék és a szívek egy jobb kor után, a politika után…, és ezt senki sem merte bevallani, mert komédiások voltunk. Ugyan ki merészelt volna honfibú nélkül mutatkozni az utcán vagy társaságban? Pedig már a manónak sem kellett a honfibú… A fű benőtte a sírhalmokat. Az isaszegi fákon beforradtak a sebek, amelyéket puskagolyók ütöttek rajtuk. Özvegyek letették a fátyolt, árva gyerekek megemberesedtek. A nemzet pedig még mindig azzal hitegette magát, hogy a bánattól, keserűségtől, fájdalomtól nem szabad életre kelnie. És néma megadással tűrte ál-Petőfik, bujdosó ál- honvédek és ál-hazafiak seftelését, akik eleinte bankókra, később már csak aprópénzre váltották fel a nemzeti fájdalmat. A szemek könnybe borultak Komárom, Kufstein, Olmütz említésekor. De már nem égettek azok a könnyek. Hiszen a börtönök félig-meddig már üresek voltak. Könnyeztünk, mert hazafias kötelesség volt a könnyezés. Ezt a színészkedő kort akarom én megírni. A rossz komédiások korát.” És Mikszáth megírta Krúdy Kálmán csínytevéseit, és Krúdy, aki a fenti beszélgetést lejegyezte, maga is megírta az 1848—49-es forradalmat és szabadságharcot követő évek regényes és színpadias történeteit. Ebben a korban „játszódik” az utolsó Habsburg-ellenes összeesküvés is, amelynek — tekintettel a máig tisztázatlan, bonyolult cselekményre és a teátrális gesztusokból szövődő, felcserélhető szerepekre — mintha szintén írók írták volna a forgatókönyvét.

Két kedélyes patvarista

A fiatal Eötvös Károly 1863-ban joggyakornokként szolgált Veszprémben. Miként A nagy év című könyvében leírja, egy decemberi éjszaka váratlanul beállított hozzá barátja.

„Körülnéz a szobában, s bezárja kulcsra az ajtót.

– Magunk vagyunk?

Mosolyogtam e nagy óvatosságom Barátom elővesz egy csomó nyomtatványt, s átad nekem vagy tíz darabot.

– Ez a forradalmi kormány kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad, személyesen, alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne csípjen.

Nézem a kiáltványt. Szép papír, szép nyomás. Rövid, velős, komoly tartalom. Előkelő író fogalmazta. A pecsét helyén az ország címere.

– Kitől kaptad ezeket?
– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad továbbadnod, hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek úgy határoztak, hogy két embernél többnek nem szabad tudnia. Akitől kapja a kiáltványt: az egyik, s akinek átadja: az a másik. Az árulás így lehetetlen.

Még az éjszaka folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik barátomnak, kiben feltétlenül megbíztam. Öt darabot kiragasztottam magam. Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém városában.

Két nap múlva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az volt a parancsolat, hogy délelőtt 11 órakor ott legyek a Közteleken. Amint sokkal később rájöttem, a harc kitörésének idejét s módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A székesfehérvári vasútállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. Kérdezi tőlem:

– Hová mész?
– Valami dolgom van ott.
– Hol és miféle dolgod?
– A Közteleken, déli 11 órakor.

Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Együtt mentünk a Kálvin tér felé. Megáll az Üllői út elején, s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyítja.

– Itt menjünk a józsefvárosi oldalon!

A Köztelek a ferencvárosi oldalon van. El sem tudtam gondolni, miért menjünk mi a józsefvárosi oldalon. Miért ne mehetnénk egyenes úton?

Odaértünk a Köztelekhez. Lassan ballagtunk, Pepsa éles, fürkésző szemmel nézi a járókelőket. Elérjük a Köztelek kapuját. Pepsa barátom nem áll meg, továbbballag. Én megállók, s azt kérdem:

– No, nem fordulunk be?
– Csak gyere! –

A híres Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt mondja:

– Megyünk haza, pajtás. Négy titkosrendőrt láttam a Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked se tanácsolom.

Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Pepsát pedig okos embernek ismeri mindenki. Igaza is volt. A lapok később megírták, hogy a titkos összeesküvésre rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebes Emilt pedig menekülés közben az Orczy-kertben agyonlőtték.”

Eötvös Károlyt is beidézték a császári kivételes haditörvényszék elé. Hogy miről faggatták, arról nem ír, csak annyit árul el, hogy barátai segítségével gyorsan szabadon engedték. Majd így fejezi be a történetet: „Részletesen ma sincs megírva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ír róla Irataim című munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e írva. Sok nagy és jó hazafi vett részt benne, aki később miniszter lett, király embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szívesen ezt a múltat, s ha maradt nyoma írásokban, azt a nyomot is szívesen eltüntették.”

Almásy Pál gróf, dka.oszk.hu

Almásy Pál gróf, dka.oszk.hu

Öncsonkítók

Almásy Pál gróf az 1860-as évek egyik legnépszerűbb politikusa.

Karrierje meredeken ívelt fölfelé.

1844-ben, 26 éves korában az ellenzéki párt egyhangúlag őt jelölte Heves vármegye országgyűlési képviselőjének. Az 1848—49-es forradalmi országgyűlés pedig alelnöknek választja. Ő is ott van Debrecenben, mikor kimondják a Habsburg-ház trónfosztását. Bár a végveszély napjaiban lemond tisztségéről, a forradalom bukása után halálra ítélik.

Még idejében külföldre menekül.

Az emigrációban főként Teleki Lászlóval köt szoros barátságot.
szemet szúr
1859-ben tér haza. Míg távol volt, felesége egy osztrák tiszt szeretője lett, lánya is császári katonatiszthez ment feleségül, fia pedig hátat fordított apjának, belépett az osztrák hadseregbe. (Igaz, később megbánta tettét és öngyilkosságot követett el.) Almásy elhatározza, hogy mindenáron visszaszerzi elkobzott Arad megyei birtokait. Jó kapcsolatot tart fenn Telekivel, s a hazai titkos szervezettel, de járatos a bécsi udvar kegyeit kereső „neokonzervatív” körökben is. Különösen Szőgyény László alkancellár támogatja feltűnő készséggel Almásy követelését. Ez szemet szúr Kossuthnak is, s 1860. november 7-i levelében azt kérdezi Telekitől: „Mondd meg nekem kedves barátom, bizasz Te, de tökéletesen bizasz A(lmásy) Paliban, mint forradalmi vezérben?” Teleki válasza megnyugtató, így a „bizalmatlansági kérdés” egyelőre lekerült a napirendről, s ezután Almásy már úgy szerepel az emigráció levelezésében mint a hazai titkos mozgalom vezetője.

Amikor 1861-ben — tizenkét évi szünet után — újra összeülhetett az ország- gyűlés, Almásy — bár képviselőséget nem vállalt — a háttérben fontos szerepet töltött be. Teleki öngyilkossága után a határozati pártban tovább erősödött a befolyása. Népszerűségét nemcsak a föld alatti ellenzékben betöltött vezető szerepének köszönheti, hanem Telekihez fűződő baráti kapcsolatának is. Politikai „programját” egy Jósika Miklóshoz küldött levélben így összegzi: „A haza a múltban megadta a támogatást a Kossuth vezette emigrációnak. Most is megadja minden pillanatban, de azért — nézetem szerint — jól teszi (a haza), hogy a másik kilátást sem löki el magától. Két húron kell hegedülni. Felülni senkinek sem akarunk, se jobbra, se balra. Tizenkét évi szenvedés után a nemzet sokkal eszélyesebb és higgadtabb lön, minthogy csak egy chancera tenné egész jövendőjét. Minden chancet kellő figyelembe kell venni.”

Országgyűlési képviselők 1861, wikimedia.com

Országgyűlési képviselők 1861, wikimedia.com

A Tisza vezette határozati párt többséget élvezett a parlamentben. Teleki halála után a párt vezetői azonban hátat fordítanak az általa kezdeményezett radikális javaslatnak, s a Deák irányította mérsékeltebb, békülékenyebb felirati párthoz közelednek. Az egyezkedés a színfalak mögött zajlik. Minden valószínűség szerint Almásytól származik a „nagy ötlet”: a határozati párt szavazza le önmagát… Almásy így érvelt egyik barátjának, Kálóczy Lajos képviselőnek: „Teleki önfeláldozásának logikai következménye az volna, hogy a felirati párt jusson többségre.” Kálóczy szerint Almásy „valódi beteges szenvedéllyel érdeklődött az ügy iránt”, tárgyalt Andrássyval és Podmaniczkyval is; elhatározzák, „a szavazásnak olyan irányt fognak adni, hogy a felirati indítvány fogadtassák el 2-3 szavazati többséggel.” Almásy azonban nem vállal közvetlen szerepet a szervezésben, hanem Kálóczyt bízza meg az önleszavazás előkészítésével. Kálóczy panaszkodik, hogy a képviselők közül „sokan ingadoznak, nem tudni, hányadán áll velük az ember.” Végül a szavazás napján, korán reggel Almásy fölkeresi Kálóczyt, álmatlanságra hivatkozik, fejét fájlalja, s kijelenti, hajlandó lenne visszavonni a megbízást. Talán az lenne a legjobb, mondja, ha az egész ügyet ejtenék, hogy mégiscsak ők, a határozatiak szerezhessenek néhány szavazat többséget. Kálóczy, aki már semmit sem ért az egészből, azt javasolja, ha nem akarnak elkésni az ülésről, induljanak…

Kérdés, Almásy vajon miért szorgalmazta az önleszavazását — vagy miként a határozati párt radikális balszárnya nevezte: az öncsonkítást? Halála után egy kortárs azzal mentegeti őt, hogy ezzel „a vészbe rohanók útjába akart állni.” Nem állt útjába senkinek, viszont a furcsa választási komédia végleg lejáratta a határozati pártot. Almásy az előcsarnokból bénultan, sápadtan figyelte a manővert. Szárnysegédje, Kálóczy az utolsó pillanatban még hazaterelgetett öt váratlanul fölbukkanó határozati képviselőt, közöttük két román papot. így aztán „155 szóval, 152 ellenében, 1 tartózkodás mellett, 13 képviselő távollétében győzött a felirat.” Eötvös Károly szerint a szavazás idején Deák is ott szivarozott az előcsarnokban, s amikor az eredmény ismeretében Hajnik Pál, egy renegát „határozati” odament hozzá gratulálni, a „Vastag” fölmordult: „kurvák vagytok, nem férfiak”. Deák később azt állította, hogy a szavazás idején már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem boldogulnak se a felirattal, se a határozattal. „Az országgyűlés méltóságát tehát jobban emelte volna, ha a határozati többség nem hátrál meg önmagától.”
önleszavazási akció
A határozati párt önleszavazási akciója nem maradt titokban. Először a temesvári Delejtű című lap szellőzteti meg a választási komédiát. A párt vezetősége, hogy visszanyerje tekintélyét, „keményít”. Deák felirati javaslatának részletes vitájában — a még mindig meglévő parlamenti többségét kihasználva — a felirat szövegében „radikális” módosításokat fogadtat el. Tiszáék kierőszakolják, hogy az eredeti „Fölséges Császár és Király” megszólítást „Fölséges Úr”-ra változtassák. Az uralkodó természetesen a címzésre hivatkozva nem veszi át a feliratot. Ezután újabb hosszas vita következik, végül Deák eredeti szövegét küldik fel megint Bécsbe. Közben Kossuth gyorsfutár útján azt üzeni, hogy „még formalitásokban se engedjetek.” Almásy viszont kijelenti: „Midőn a felirat a cím miatt visszautasíttatott, bár Kossuthtól az az utasítás érkezett, hogy a képviselőház ezen kérdésben változtatást ne tegyen, a címkérdés megoldást nyert.” Tény, hogy az emigráció a felirati pártiak győzelmével teret veszített. Az olasz kormány például a pesti hírek hallatán így nyilatkozott: „Magyarország kibékülésre törekszik Ausztriával, és erre az első lépést a válaszfelirat megváltoztatásával megtette.” Kossuth nyilvánosan igyekszik „taktikai” lépésnek feltüntetni azt, amit korábban maga is elítélt. Titokban magyarázatot kér a hazai ellenállás vezetőitől. Almásy levelet ír Jósikának: „Azt akarjátok, hogy mindenáron törjön a nemzet és ok nélkül és biztos kilátás nélkül elpazarolja erejét; vérbe borítson mindent, hogy ti aztán azt mondhassátok: lám, minő forradalmi ez a magyar nép.”

A forradalmár

Nedeczky István Zala megyei birtokos hosszú életet élt. 1848—49-ben honvéd huszárszázados, 1869—78 között országgyűlési képviselő, majd az Országos Honvédsegélyező Egylet irodafőnöke. Tudjuk, hogy Világos után másfél évig kényszerbesorozással közlegényként szolgált az osztrák hadseregben. Miként Almásy, ő is elveszítette birtokait. Az ötvenes évek végén kivándorol Magyarországról. Először Párizsba megy, majd Torinóba, ahol felvételét kéri a magyar légióba.
a bécsi udvar pénzelte
A katonás természetű, elszánt, kissé naiv, könnyen hevülő huszárkapitány megtetszik Kossuthnak; őt tartja alkalmasnak, hogy együtt újraélesszék a hazai titkos szervezetet, s ezzel visszaszerezzék a magyar emigrációnak a hatvanas évek elején megrendült nemzetközi tekintélyét. Nagyszabású konspirációba kezdenek. Az emigráció kiterjedt, szerteágazó levelezéséből tudjuk, hogy az olasz szekciót is súlyos ellentétek szabdalták. Kossuth sérelmesnek tartotta, hogy Klapka — az ő megkérdezése nélkül — szorgalmazta az otthoni honvédegyesületek létrejöttét. Vita bontakozott ki közöttük a Dunai Szövetség ügyében is. Tény, hogy Klapka írta a terv első változatát, ehhez fűzött később Kossuth kiegészítéseket. Am az is igaz, hogy a Szövetségben megfogalmazott nemzetiségi alapelveket Kossuth már sokkal korábban meghirdette. Klapka — jó érzékkel — nemigen kardoskodott a szerzőségért, így Kossuthé lehetett az elsőbbség — s a később kirobbant botrányban a főszerep. A Dunai Szövetség tervének megjelenése után valóságos szitokhadjárat indult Kossuth lejáratására. A sajtókampányt főként a bécsi udvar pénzelte, ami érthető, hiszen ha a birodalom nemzetiségei Kossuth szövetségi gondolata jegyében összefognak, az a Monarchia számára életveszélyes lett volna. Az udvar első számú magyarországi szócsöve, a Sürgöny Kossuthot „idétlen, cosmopolita elvekkel kacérkodó kalandornak” nevezte, aki „most végre lelepleződött, hogy kész feláldozni a haza integritását”.

De a határozati párt vezéralakjai — elsősorban Tisza, Podmaniczky és Almásy, akik nemcsak az udvar kegyeire, hanem az ellenzék felhajtóerejére is számítottak — szintén elhatárolták magukat Kossuth tervétől. Igaz, a Dunai Szövetség elleni tiltakozás inkább csak ürügy az eltávolodásra, mintsem határozott, elvi álláspont. Mindenesetre Kossuth tekintélye itthon és külföldön is jócskán megcsappant. Ezért határozta el magát a gyors cselekvésre.

Kossuth dolgozószobája Torinóban, dka.oszk.hu

Kossuth dolgozószobája Torinóban, dka.oszk.hu

Kossuth Torinóban Nedeczkyvel megalapítja az Országos Függetlenségi Bizottmányt. A tervek szerint Nedeczky hamarosan visszatér Magyarországra, s ott kezébe veszi a hazai titkos szervezet vezetését. Ehhez azonban pénz kell. Ezért Nedeczky beadvánnyal fordul Minghetti olasz miniszterelnökhöz, amelyben tagadja, hogy otthon a kibékülés szelleme előretört, s azt is, hogy Kossuth befolyása csökkent volna. Sőt, azt állítja hogy „Magyarországon a társadalom széles rétegei készek a fegyveres felkelésre”. Nedeczky, hogy a beadványt hitelesebbé tegye, a neve után azt is odaírta: „Deák unokaöccse”. Nem valószínű, hogy az olasz miniszterelnök ettől különösebben meghatódott, mindenesetre a beadvány válasz nélkül maradt. Ekkor Kossuth, hogy az összeesküvésnek új lendületet adjon, az Országos Függetlenségi Bizottmány nevében proklamációt fogalmaz, amelyet a milánói L’Allenza című lap nyomdájában ki is nyomtat. Ezután ő is levelet ír az olasz kormánynak, arra kéri Visconti-Venosta külügyminisztert, hogy haladéktalanul támogassa a Magyarországon alakult új titkos szervezetet. Bizonyítékul elküldi a maga fogalmazta, s Milánóban nyomtatott proklamáció egy példányát, amely „Kossuth Kormányzó rendeletéből szól a nemzethez, kelt Buda-Pesten (!), November 24-kén, 1863.” Ebből a miniszternek látnia kellett’, hogy milyen komoly ügyről van szó. De nem látta — talán más forrásból is tájékozódott? —, mert erre a beadványra sem érkezett válasz. Közben Nedeczky, a tettek embere, türelmetlenül számolgatja Torinóban a napokat, mielőbb indulna haza. Szándékáról értesíti a többi között Kiss Miklóst is, aki viszont Klapka bizalmas emberei közé tartozott. így Klapka a Nedeczky-akció minden részletéről idejében értesült, Kossuth tehát nem tudta eltitkolni Klapka elől a főként vele rivalizáló összeesküvés tervét.
fölfigyeltek rá
Nedeczky 1863 december elején tér haza Magyarországra a kinyomtatott proklamációkkal és némi pénzzel. Kossuthtól azt az utasítást kapja, hogy december 17-én az egész országban ki legyen ragasztva az Országos Függetlenségi Bizottmány felhívása. A forradalmár Románián keresztül utazott, s valószínűleg már a román hatóságok fölfigyeltek rá, mert a bukaresti főkonzul jelenti érkezését Rechberg osztrák külügyminiszternek. Az is lehet, hogy a konzul jelentése Buda Sándor őrnagy, bukaresti szárd katonai attasé (és nyilvántartott „konfidens”) információin alapult, aki nemcsak a román és az osztrák hatóságoknak dolgozott, hanem Kossuthnak és Türrnek is. Tény, hogy az osztrák kormány már december 13-án tudott a 17-én kiragasztandó proklamációról, s azonnal értesítette a magyar hatóságokat is.

Kossuth első számú forradalmi megbízottja, Nedeczky István arcképéhez tartozik, hogy gyors leleplezése, elítélése és szabadlábra helyezése után jelentős fordulat következett politikai nézeteiben. Rajongó természete nem, csak a szereplők változtak, 1876-ban nagyra becsült unokabátyjáról, a haza bölcséről, Deák Ferencről írt könyvet.

Ebben a többi között ezt olvashatjuk:

„Deák közjogi műve — Isten és Ő Felsége után az Önök műve; kik akkor is támogatták igyekezetét, midőn vérmes remény vagy külföldi hiú számítások’

Önöket tévútra vezethették volna.

Tántoríthatatlan hűségök jele ez az uralkodó iránt, ki teljesen át volt hatva a népképviseleti alkotmány szellemétől és jövendő sikerétől. E tekintetben csak a nagy Orániai (III. Vilmos) hasonlítható hozzá, ki akkor is tudott engedni mikor fejedelmi jogaira nézve ez neki a legnehezebben eshetett.”

Az áruló

Asbóth Lajos tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián fejezte be. Az 1848—49-es szabadságharcban Görgey mellett harcolt, főként Buda visszafoglalásánál jeleskedett, ezért tábornokká nevezték ki. A szabadságharc bukása után halálra ítélték, majd az ítéletet 18 évi várfogságra változtatták. 1857-ben szabadult, de 1861. február 14-én újra elfogták. Ezúttal azt rótták fel bűnéül, hogy egy fogadáson forradalmi kitüntetésekkel ékített honvédtiszti egyenruhában jelent meg. Öt hónapig tartották fogva, szabadulásának körülményei homályosak. Tény, hogy egy év sem telt bele, mikor gróf Pálffy Móric helytartónak levelet írt, melyben közölte, az országban forradalom készül, az összeesküvés széles kiterjedésű, s az összeesküvők neki ajánlották fel a vezérséget, amit azonban nem fogadott el, pedig ezreket kínáltak mellé. A helytartó jelentést tett Forgách Antal kancellárnak, aki azzal a megjegyzéssel továbbította az ügyet Mecséry rendőrminiszternek, hogy valószínűleg az egész csak „mistificatio”. A rendőrfőnök azonban másként vélekedett, szakmai tapasztalata azt súgta, hogy a volt negyvennyolcas honvédtábornok „konfidensnek” ajánlkozik, s azonnal havi 100 forint „subventio”-t utaltatott ki számára. Asbóth 1863 májusában két Kos- suth-levelet küldött Pálffynak (egyiket neki címezték), mindkettőben szó volt egy titkos összeesküvésről. Asbóth ajánlkozott, kiutazik Torinóba és fölkeresi Kossuthot, hogy közelebbről is kifürkészhesse a forradalmi készülődést. Pálffy támogatta, a rendőrminiszter viszont ellenezte a tervet, valószínűleg félt, hogy Asbóth kisiklik a kezük közül.

Ferraris Artúr: Történelmi tarokkparti 1894 . mek.oszk.hu

Ferraris Artúr: Történelmi tarokkparti 1894 . mek.oszk.hu

Amikor december 17-én Budapesten és néhány vidéki városban, így Veszprémben is megjelentek az Országos Függetlenségi Bizottmány falragaszai, Asbóth úgy látja, elkövetkezett az ő ideje. Ez már igazi összeesküvés! (Itt kell megjegyeznünk, hogy Budapesten összesen öt darab proklamációt ragasztottak ki.) A tábornok azonnal táviratot küld Pálffynak, amelyben beszámol az eseményről, majd egy hosszú levélben ajánlkozik, hogy az egész mozgalmat leleplezi. Asbóth ebben a levélben azt állítja, üzenetet kapott Klapkától, hogy közel van már Magyarország felszabadulásának ideje, mert Victor Emmánuel és a forradalmi pártok Franciaországra támaszkodva megtámadják Ausztriát. Márpedig ebben a harcban ő, Asbóth Lajos is fontos feladatot kap majd, melyről természetesen a továbbiakban is szívesen tudósítja a helytartótanácsot. Szolgálataiért azonban azt kéri, folytatódik a levél, hogy 1848-ban birtokán elszenvedett mintegy 6000 forint kárát térítsék meg. Ezenkívül még 20 ezer forintra is igényt tart, mivel 1849-ben ekkora értékű Kossuth-bankót vettek el tőle. Továbbá kéri, hogy két sokat szenvedett lánya kapjon fejenként 10-10 ezer forintot. Havi szubvencióját pedig emeljék kétszeresére. Hivatkozik Károlyi és Esterházy példájára, akik a forradalom után nagy uradalmakat kaptak. Az ő kérése szerény, pedig szolgálataival milliókat takarít meg az államnak, a császárnak pedig megmenti legszebb országát. Pálffy előterjeszti a tábornok igényeit Mecséry rendőrminiszternek, ő azonban azokat túlságosan magasnak tartja, mert „konfidens eddig érdemleges információt nem szolgáltatott.”
készenlétben
Nyilvánvaló, hogy Asbóth szinte semmi konkrétumot nem tud, de érzi, ha emelni akarja szolgálatai értékét, akkor jelentéseiben fokoznia kell az összeesküvés súlyát, növelni veszélyességének látszatát. Ezért a továbbiakban főként a katonai előkészületekre helyezi a hangsúlyt. Asbóth a többi között jelenti, hogy Beniczky Lajos volt honvédezredes szervezi a gerillákat Felső- Magyarországon: a Mátrában már 80 ezer fegyveres (!) és két üteg áll készenlétben. Tizenötezer felsővidéki és hasonló számú délvidéki szabadcsapattal, valamint 50 ezer fős reguláris hadsereggel lehet számolni. Asbóth jelenti továbbá, hogy Almásy levelet kapott Klapkától, melyet Victor Emmánuel olasz király és Visconti-Venosta külügyminiszter is aláírt. Ebben az áll, hogy a magyarországi felkelésre szükség van, s e célból mintegy kétmillió frankot (?) biztosítanak. (Tudjuk, hogy a valóságban az olasz kormány válaszra sem méltatta az emigráció beadványait.)

Mecséry rendőrminiszter valószínűleg átlát Asbóth eléggé amatőr mesterkedésein, de azt is tudja, hogy részleteiben azért használhatók ezek a jelentések. Ezért azt írja Pálffy helytartónak, hogy ellentmondásokat talált a konfidens információiban, hiszen míg korábban csak szervezkedésről beszélt, most meg egy katonailag is előkészített felkelésről. Jó lenne megtudni, honnan szerezte adatait, mert egy esetleges törvényes eljárás során írásos bizonyítékokra lesz szükség. Mecséry, némi gúnnyal, azt is megjegyzi, hogy véleménye szerint nemcsak a bíróság előtt, de a besúgáshoz is szükségeltetik a bizonyító anyag. E kérdések tisztázására és a további tennivalók megbeszélésére elküldi Pálffyhoz a rendőrminisztérium elnöki osztályának vezetőjét, Weber lovagot. Továbbá mellékel Asbóth részére 500 forintot (!).

Március 4-én Pálffy irodájában találkozik Weber miniszteri tanácsos és Coronini tábornok, Budapest katonai parancsnoka, hogy értékelje az Asbóth jelentéseiből kibontakozó helyzetet. Pálffy azonnali letartóztatásokat javasol, mert egyébként mint helytartó, nem tudja garantálni a város biztonságát.

Weber aggályoskodik, szerinte kevés kilátás van arra, hogy a gyanúsítottaknál az esetleges házkutatások során elegendő bizonyító anyagot találjanak.

A miniszteri tanácsos, aki — úgy látszik — jól ismerte a konfidensek lélekrajzát, jelenti főnökének, hogy a Pálffy által javasolt letartóztatásokat nem tartja indokoltnak. Főnöke, Mecséry rendőrminiszter viszont talán arra gondolt, ha valakit ártatlanul lefognak, abból még sohasem származott nagyobb baj, de abból igen, ha a rebellis magyarok szabadon szervezkednek.
gerilla-csapatok
Levelet írt tehát Pálffynak, hogy rendelje el a letartóztatásokat, de Asbóth is közöttük legyen, „így fedjék el áruló mivoltát”. Pálffy tehát utasítja Budapest rendőrfőnökét: haladéktalanul kezdje meg a letartóztatásokat. Worafka azonban, aki saját ügynökeivel már régóta figyeltette Almásyt, tudta, hogy az első számú gyanúsított külföldön tartózkodik és csak március 15-én érkezik haza, ezért akkorra halasztja az akciót. Ha előbb kezdenék, véli, Almásy esetleg gyanút fogna és kint maradna. Ezért március 16-án reggel négy órakor tartóztatják le a három fővádlottat: Almásyt, Nedeczkyt és Beniczkyt, s őrizetbe veszik hét társukat is. Asbóthra március 21-én kerül sor. A letartóztatásokkal együtt a rendőrség házkutatásokat is tart, de ezek úgyszólván semmi eredményt nem hoznak. Almásynál találnak ugyan egy levelet a függetlenségi bizottmánytól, ez azonban fenyegető hangnemben íródott, így egyáltalán nem bizonyítja az együttműködést. Asbóth íróasztalán a gerilla-csapatok szervezésére vonatkozó kérdőívet lelnek, amelyet azonban valószínűleg maga szerkesztett. A katonai összeesküvés legfőbb „bizonyítékát” Beniczkynél találják: egy térképet, amelyen a felsővidéki megyéket rejtélyes piros pontokkal jelölték meg. Coronini-Cronberg tábornok, a Budapesten állomásozó osztrák csapatok parancsnoka szerint azonban ez egy „vasúti térkép” is lehet. Úgy látszik, főnökével szemben végül Weber tanácsosnak lett igaza.

Beniczky Lajos , npt.hu

Beniczky Lajos , npt.hu

A letartóztatások híre nagy felháborodást keltett Magyarországon. Különösen a népszerű és fölöttébb óvatos politikus hírében álló Almásyról volt nehéz föltételezni, hogy vezető szerepet vállaljon egy osztrákellenes katonai összeesküvésben. Eötvös József és Kemény Zsigmond ünnepélyes nyilatkozatot tesz, mely szerint Almásy ártatlan. Jókai pedig azt írja, Kossuth és Almásy között olyan feszült volt a viszony, hogy már csak ezért is képtelen a vád. Mindenki azt találgatja, ki lehet az áruló. Először Almásy szolgáját gyanúsítják. Később, miután néhány év múlva a per vádlottjai kiszabadulnak a börtönből, s Beniczky Lajost rejtélyes körülmények között meggyilkolják (holttestét a Dunából fogták ki), az ő neve is fölkerült a gyanúsítottak listájára. Asbóth Lajosra, a 48-as honvédtábornokra, a feddhetetlen életű akadémikusra, aki a könyvében oly kemény szavakkal vádolta Görgeyt árulással, senki sem gondolt. A terhelő adatokat évekig senki sem bolygatta. Mígnem 1865-ben Pálffy helytartó „a küszöbön álló politikai változásokra való tekintettel” arra kéri Mecséryt, hogy Asbóth feljelentő leveleit semmisítse meg. Pálffy ezt Budán, a helytartósági irattárban meg is teszi, ám Bécsben, a rendőrminisztériumban — talán még szükség lehet rájuk — megőrizték azokat. így bukkant az Asbóth-dossziéra az 1920-as években Steier Lajos újságíró, aki a Magyar Történelmi Társulat megbízásából egészen más témában kutatott a bécsi levéltárakban. Ő írta meg azután Asbóth Lajos árulásának történetét.

A per

Az Almásy—Nedeczky per aktáit ma is a budai Várban székelő Hadtörténeti Levéltárban őrzik. A tetemes mennyiségű, mintegy 0,5 folyóméter iratanyag mind a mai napig nincs alaposan földolgozva. (Ebben meg, úgy látszik, Eötvös Károly- nak lett igaza.) Tudjuk, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvek a katonai törvényszéken készültek. A nyomozást Coronini-Cronberg táborszernagy vezette, aki március 26-án írta meg első jelentését Crenneville-nek, a császár főszárnysegédjének. Az osztrák tábornok nyíltan bevallja, hogy az addigi kihallgatások eredménytelenül jártak, a vádnak egyelőre semmiféle bizonyítéka nincsen. Valamennyi gyanúsított tagadta bűnösségét, igaz, Asbóthot még nem hallgatták ki.
főbe lőtte magát
Az előzetes vizsgálat június közepére fejeződött be. Coronini június 26-án terjeszti fel összefoglaló jelentését a főhadsegédnek. Ebből kitűnik, hogy „az összeesküvés két konspirációs szálból szövődött össze”. Az egyik mozgalom élén Nedeczky állt. Ő Kossuthtól kapta az utasítást a proklamáció terjesztésére és a gerilla-harc megszervezésére. Nedeczky munkáját Lángh Ignác pesti ügyvéd segítette, aki azonban a letartóztatások megkezdésekor főbe lőtte magát, mert sejtette, hogy árulás történt. Nedeczky azt vallotta, hogy a függetlenségi bizottmány nevében Lángh küldte a fenyegető leveleket Pálffynak, Almásynak (ezt a házkutatás során meg is találták) és Beniczkynek, valamint a békülékeny, a kiegyezésre hajlamos lapoknak. Nedeczky „bevallotta” azt is, hogy ő kérte föl Asbóthot a gerilla-szervezés terveinek kidolgozására, aki erre írásbeli megbízást kért. (Vajon miért? Talán így akarta növelni a rendőrminisztériumban szolgálatainak az értékét?) Az írásbeli megbízást Lángh, Kossuth nevében, meg is adta. (Hogy valóban így történt-e, azt Lángh halála miatt nem lehetett bizonyítani.)

A konspiráció másik szála Almásyhoz és Beniczkyhez vezetett. Coronini jelentésében közli, hogy Beniczky elmondta, 1862-ben fölkereste a határozati párt vezetőit, s kérte, vegyenek részt egy fegyveres felkelés előkészítésében. (Valószínűleg ezt Coronini maga sem gondolta komolyan.) A határozatiak azonban elvetették a javaslatot és a passzivitás mellett döntöttek. Beniczky szerint Almásy még 1863-ban is visszautasította, hogy egy „Ausztria-ellenes agitáció” szervezéséért 300 ezer forintot bocsássanak a rendelkezésére. Almásy azonban később mégis elhatározta, hogy kilép a passzivitásból, és Beniczkyt bízta meg a szervezéssel. Beniczky „bevallotta” még, hogy ő szervezte be Sebes Emil volt honvédőrnagyot, aki azonban a Nedeczky-féle frakciónak is tagja volt. így Asbóth, aki Sebessel közeli kapcsolatot tartott fenn, beférkőzött az Almásy—Beniczky szárnyba is. Asbóth azt vallotta, hogy többször találkozott Almásyval, aki óva intette őt Nedeczkytől, és saját mozgalma számára akarta megnyerni. Asbóth szerint Beniczky és Nedeczky többször tárgyaltak egymással a két frakció egyesülése érdekében, de mindannyiszor megállapították, hogy ennek legfőbb akadálya az, hogy „Almásy Kossuthtal szemben barátságtalan álláspontot foglal el”. Ennek ellenére azért leszögezték, így Asbóth, hogy mindkét frakció igényt tart az Olaszországból küldendő pénzre és fegyverre.

A perben elhangzott vallomásokat olvasva nehéz kibogozni, ki kivel tartott, kit szervezett be, és kit vélt árulónak. Mindenesetre az elég nyilvánvaló, hogy Almásy ellen szinte semmi terhelő bizonyítékot nem tudtak felmutatni. A bíróság tanácstalanságát bizonyítja, hogy őt először fel is mentették az összeesküvés vádja alól. Legfőbb terhelő adat Beniczky és Nedeczky ellen merült fel. Ezek azonban főként Asbóthtól származtak. Nehéz megállapítani, hogy Asbóth csupán regisztrálta-e az összeesküvést, vagy maga is inspirálta azt. Tény, hogy a bíróság előtt csak ő tett hosszú, kimerítő vallomást. Néhány hónap múlva szabadlábra is helyezték. Almásy mindvégig tagadott. Beniczky viselkedett a legellentmondásosabban. (Valószínűleg ezért terelődött később reá az árulás gyanúja.) Előbb tagadott, később Asbóth terhelő vallomása nyomán igyekezett magát tisztára mosni. Arra hivatkozott, hogy ő már 1860-ban memorandumot intézett Albrecht főherceghez, az akkori helytartóhoz, s ebben az osztrák—magyar kiegyezés szükségességét fejtegette. Valóban nyoma maradt, hogy a helytartó továbbította a memorandumot a rendőrminiszternek, aki viszont — szokása szerint — azt ajánlotta, hogy a szerzőt használják fel a pesti politikai összejövetelek kikémlelésére. (Asbóth is hasonlóan kezdte besúgói pályafutását.) Beniczky védekezését a bíróság nem nagyon méltányolta. (Talán éppen azért, mert ő megállt a félúton?)

lipp7

Karlsbad, delcampe.net

1864. február 6-án hirdettek ítéletet. Beniczkyt és Nedeczkyt kötél általi halálra ítélték, Almásyt húsz évi börtönre. Később a két halálos ítéletet is börtön- büntetésre változtatták. Az év végén a császár úgy döntött, hogy a „konspirátoroknak” nem kell fogházban letölteniük a büntetésüket, hanem internálja őket, ami azt jelentette, hogy nem hagyhatják el lakóhelyüket. Almásy esetében azonban kivételt tett, őt „becsületszó ellenében” elengedte Karlsbadba, hogy gyógykezeltesse magát. Végül 1867. február 7-én valamennyi elítéltnek megkegyelmezett. Worafka budapesti rendőrfőnök azonban továbbra is figyelemmel kísérte őket. Egy újabb konfidens — vajon ki lehetett? — jelentette, hogy „az amnesztiával szabadult összeesküvők hevesen panaszkodnak a dúsgazdag Almásyra, mert az minden pénzbeli támogatást megtagadott tőlük”.

Almásy 1882. november 1-én hunyt el Budapesten. Halálakor Heves vármegye ünnepélyes tanácsülésen emlékezett meg szülöttéről. Egy díszes memorandumot is kiadtak, amelyben a többi között ezt olvashatjuk: „Amikor kiszabadult a fogságból, teljesen visszavonult a közélettől, s csendes magányában, hol hű (!) neje virrasztott szenvedései fölött, végezte nemes, nagy eseményekkel átszőtt, s nagy viszontagságokkal terhes életét.”
menekülés közben agyonlőtt
Az összeesküvés bonyolult cselekménye, a teátrális gesztusokból szövődő, felcserélhető szerepek kavalkádja némiképp világosabb lesz, ha figyelembe vesszük a bécsi belpolitika erőviszonyait is. Tudjuk, hogy Forgách kancellár Asbóth „forradalmi híradásait” egyszerűen „misztifikációnak” tartotta. A per végeredménye őt igazolta, ám ennek bevallása bizonyos kormányköröknek egyáltalán nem állt érdekében. Schmerling miniszterelnök szerette volna egységesítő törekvései elől az utolsó akadályt is eltávolítani. Ez az akadály pedig szerinte a félig független magyar törvényhozás volt. Az Almásy—Nedeczky összeesküvés híre tehát kapóra jött a miniszterelnöknek. így érthető a miniszter felemás viselkedése is. Mecséry például — bár nyilván átlát a botcsinálta besúgó mesterkedésein — Asbóthot rendszeres, igaz, elég szerény szubvencióban részesíti, s megpróbálja rászorítani, hogy egyre súlyosabb terhelő bizonyítékokat szerezzen (vagy inkább kreáljon?). Schmerling a perrel is bizonyítani akarja a magyarok rebellis természetét, amellyel végképp eljátszották Őfelsége bizalmát és az önálló, alkotmányos kormányzásra való jogukat. De a császárnak sem volt éppen ellenére egy kis rebellió, így megint tanújelét adhatta kegyességének, hiszen a pernek az öngyilkos Lánghon és a menekülés közben agyonlőtt Sebesen kívül más halálos áldozata nem volt. Schmerling úgy gondolta, hogy a perrel egy csapásra két célt is elérhet: Pesten rövid időre megszabadulhat a legnépszerűbb ellenzéki politikusoktól, Bécsben pedig végre menesztheti Forgách kancellárt, akiben központosító törekvéseinek fő akadályát látta. A császár azonban, aki 1862 végén bízta meg Apponyit, hogy készítsen emlékiratot a kiegyezés lehetőségeiről, az utolsó pillanatig védte Forgáchot. Schmerling viszont bízott benne, hogy egy látványos perrel végül az uralkodót is jobb belátásra bírhatja. Nem tévedett. Amikor 1864 tavaszán Forgách megbetegedett, az uralkodó azt üzente neki, hogy mondjon le. Forgách cáfolta ugyan betegségének és távozási szándékának hírét, ez azonban már nem mentette meg. A császár április 22-én — igaz, rendkívül kíméletesen — „sikeres munkálkodásának elismerése mellett, ideiglenesen nyugalomba helyezte”. Utódjának pedig azt a gróf Zichy Hermann Vas megyei főispánt nevezte ki, akit néhány évvel korábban a helytartó mellett betöltendő elnökhelyettesi állásra sem tartott méltónak. így azután a kiegyezés előtti (egyébként utolsó) Habsburg-ellenes összeesküvés végső soron Schmerling központosító törekvéseit szolgálta.

felső  kép | Az idős Kossuth, beszed.blog.hu