Handi Péter

ELSŐ LÉPÉS A KAPITALIZMUSBA

2002 március

ELSŐ LÉPÉS A KAPITALIZMUSBA

Ausztráliába érkezésem után felvettek segédmunkásnak egy melbourne-i textilfestő üzembe. Gép mellé osztottak be és a munkavezető elmagyarázta, mi a feladatom. A „gép” két óriási spulniból állt, az egyikre két méter szélességben vagy ötszáz méter hosszúságú festetlen vászon volt felcsavarva, ami egy hajtómotor segítségével megindult és rácsavarodott a gép végén elhelyezett másik spulnira. A csigalassúsággal utazó anyagszalag áthaladt a gépezet közepén forgó két rézhenger között és így kivasalva csavarodott a másik spulnira. A vászontömeg százméterenként összevarrt részekből állt, s nekem az volt a munkám, hogy amikor egy ilyen varrás a hengerekhez ért, egy fogantyú lenyomásával a hengerek szétváljanak és vasalás nélkül átengedjék a varrást, majd önműködően ismét összezáródtak. A munkavezető felvilágosított a „munka” fontosságáról is: a hengerek finom ötvözetekből készültek, s keménységük ellenére annyira érzékenyek, hogy a varrások vonala beléjük nyomódna. Ebben az esetben új hengereket kellene beszerelni, tetemes költséggel.

A munkavezető biztató mosollyal vállon veregetett, és felültetett egy magas székre a fogantyú mellé. Csak nézzem a vásznat és figyeljek a varrásokra. That is all.

Az elején tetszett a dolog. Végül is üldögélnem kell csak és nézni, mindezt napi nyolc órán át heti tizennyolc font fizetésért. Akkoriban heti 7 fontból úgyszólván fejedelmien lehetett élni: enni, inni, lakni, szórakozni. Az ember a maradékot a bankba tette és az így könnyedén összespórolt pénzből rövid időn belül autót és házat vehetett. Érdemes volt hát ezért az üres vásznat ügyelni.

fizikai megterhelés

Mindössze a tempóval volt baj. Ugyanis a varrástól varrásig tartó száz méter közötti idő másfél óra volt. Kiszámítható, hogy ebben az iramban naponta egy spulni vásznát „termeltem”, s ez idő alatt fizikai megterhelésem kimerült ötszöri karemelésben a fogantyú felé. Már az első napon arra gondoltam, hogy ha egy közönséges csiga versenyre hívná a vászonhengert, kenterben győzne. Egy idő után ficánkolni kezdett bennem a türelmetlenség. Ebédidőben megszólítottam a munkavezetőt: – Muszáj ennek a gépnek ilyen lassan menni? Nem lehetne valamelyest felgyorsítani?

– Lehetni lehet – mondta –, de nem lehet.

Értetlenül néztem rá.

– A szakszervezet ellenzi – tette hozzá –, munkásvédelem…

Néhány napig igyekeztem lelkiismeretesen fixírozni a vásznat. Nem volt könnyű. Arra gondoltam, hogy a szakszervezet túlzásba viszi a dolgot. A munkakörülmények fizikai részét védelmezi, de figyelmen kívül hagyja a munkás elmeállapotára leselkedő veszélyeket. A kapitalizmus ördögi ravaszsággal kizsákmányolja és tönkreteszi a dolgozót anélkül, hogy fizikailag igénybe venné. A kizsákmányolás azonban nemigen fért bele hevenyészve összehozott konklúziómba. Végtére is a vasfüggöny másik oldalán tanított kapitalizmus-értelmezésben nemesett szó rövid időn belül megszerezhető házról és gépkocsiról, nem is szólva erős szakszervezetekről. Ugyanakkor arról sem volt szó, hogy mindkét rendszer hagyja a munkást megőrülni egy vászontekercs előtt.

A kényszer végül is újításra ingerelt. Rájöttem, hogy tulajdonképpen fölösleges állandóan az anyagra meredni, elég ha jobb tenyeremet a csigaként mászó vásznon tartom és érzem a varrás érkeztét. Eközben ugyanakkor ölemben tarthatok egy könyvet és olvashatok. Így is lőn. A hidraulikus fogantyú összezáródása utáni másfél órákban átengedtem magamon a hozzáférhető irodalom jó néhány gyöngyszemét. A munka kezdett érdekessé válni. Maugham, Van Loon, Krúdy, Camus kiigazították a szakszervezetek figyelmetlenségét. A munkavezető lépteit hallva igyekeztem eltakarni az ölemben lévő könyvet, úgy véltem azonban, hogy néha észrevette, de nem szólt. Valószínűleg attól tartott, hogy ha szóvá teszi, meggyűlik a baja a szakszervezettel.

Az anyag lassú vonulása közben mohón pótoltam azokat a szellemi párlatokat, melyektől elzártak az ötvenes évek magyarországi hatalmasai. Így a csigagép mellett tárult fel számomra Stefan Zweig világa, a Sakknovella, a Búcsú a tegnaptól, Magellan, a Három legenda. Egy alkalommal éppen a Stuart Máriavége felé jártam, igen belemerülve a reneszánsz angol történetbe, amikor a munkavezető vállamra tette a kezét. Felrezzentem.

– Hol tart? – érdeklődött.

– Stuart Mária lefejezésénél.

– Az anyagban hol tart… hány méter van hátra?

Még ebből sem lett baj. A későbbiekben azonban éreztem, hogy a munkavezető valahogy mégis értésemre adná enyhe rosszallását. Többször jött a gépemhez, kerülgetett, mérte az anyagot, s közben az ölemben fekvő irodalom felé sandított. Egyszer aztán azt mondta:

– Idefigyeljen… maga nőtlen, ugye? Az éjjeli műszakra kellene valaki egy géphez. A családosak nem vállalják. Érdekli a dolog? Több a pénz és ezenkívül tizenkét-órázhat…

Elvállaltam. A munkavezetőnek nagy kő eshetett le a szívéről: nem kellett egy szakszervezet által védett munkást elbocsátania, ugyanakkor megszabadult egy deviánstól, minthogy az éjjeli műszakban más volt a munkavezető.

működő masinák

Este hétkor álltam munkába, reggel hét óráig. Az a gép, amelyet kezelnem kellett, annyiban volt az előbbi folytatása, hogy az előbbin áteresztett spulnihengert ide tolták, egy nagy, téglalap alakú kemencébe, ahol az anyag számtalan kisebb hengerre csavarva ismét kijött a másik oldalon, már laza lapokban, egy kosárba esve. Eközben a kemencébe befújatott forró levegő által csontszárazzá vált – ez volt a tulajdonképpeni cél. Munkásságom abban merült ki, hogy a kemence oldalán található gombok megnyomásával az anyag vége felé a gépet leállítsam, s befűzzem az új anyaghengert, majd ismét megindítsam. Szerencsére a munkavégzés irama ezúttal tőlem függött: három különböző gombbal szabályozni lehetett a sebességet. Ezt kihasználva, felgyorsítottam a folyamatot. Az éjjeli műszak amolyan langyos fürdő, a gyár fél gőzzel dolgozik, az álló gépek körül kialudnak a fények, csak néhány munkás téblábol a működő masinák mellett. Az éjjeli munkavezető nagyrészt az egyik fal melletti üvegkalitkájában teázik és rádiót hallgat. Nagy néha inspekcióra indul, ilyenkor nagyokat nevetve adomázik a munkásokkal, a termelés láthatóan a legkevésbé érdekli, hiszen minden megy a maga lanyha módján. Első éjszakámon – mint „új” emberhez – odajött hozzám:

– Ron – a kezét nyújtotta. Én is megmondtam a nevem. – Mindegy – legyintett –, én Johnnynak hívlak. Ezzel hátba vágott és otthagyott.

Elhatározása nem okozott bennem személyiségváltozást. A leglassabbra állítottam a gépet és ugyanúgy belemerültem olvasmányaimba, mint a másik gépen. Amikor az anyaghenger a végéhez ért, újabb gombnyomással leállítottam a gépet és egy másik kosár árut fűztem be, üres kosarat helyezve a masina másik oldala elé. Néhány nap múlva egy este, amint munkába érkeztem, Ron hozzám sietett:

– Johnny… milyen sebességet használsz?

– A leglassúbbat.

Fejét csóválta: – Baj van. Az anyagod reggel csontszáraz volt, a műszak nem tudott dolgozni vele… Leküldtük újramosni. Ezentúl középsebességgel dolgozz, ha a hőmérő a vonal felett mutat, rákapcsolhatsz a maximum sebességre. Right?

– Right – feleltem – Hol az a hőmérő?

A munkavezető kézen fogott, mint egy gyereket és a gép másik oldalához vezetett. Az oldalfalból valóban kikandikált egy vastag üvegcső, piros higanyszállal és rovátkákkal. – Jártál már erre? – kérdezte, de ezúttal a hátbavágás elmaradt. Úgy tűnt, mintha rosszallaná tájékozatlanságomat.

társadalomváltoztatás

A munkahelyváltoztatás jelentős esemény az ember életében. Az országváltoztatás egy új és eladdig ismeretlen nyelvvel megspékelve még inkább az. De a társadalomváltoztatás egyenesen megrázó, olyasféle, mintha valaki beugrik a mélyvízbe, hiszen tud úszni, de a vízben kiderül, hogy az addig tanult tempók egyszerűen nem érvényesek erre a vízre, ebben a vízben máshogyan kell tempózni, hogy felszínen maradhasson az ember. A mögöttem hagyott szocialista társadalomban az volt a tapasztalat, hogy a munkát nem kell elvégezni, csak úgy kell dolgozni, hogy annak látszólag értelme legyen. Ez talán kimeríti a lógás fogalmát. A folyamatot szigorúan ellenőrző munkavezetők, normások, személyzetisek, párttitkárok, ellenőrök számára ugyancsak az volt a lényeg, hogy tevékenységükért hazavihessék azt a fizetést, ami valamivel több, mint azoké, akiket ellenőriznek, továbbá, hogy lojálisnak látszó párthűségükkel lehetőleg elkerüljék az internálótábort és az Államvédelmi Hatóság börtöneit. A munkás, azaz a „dolgozó” személyes érdeke az volt, hogy ebben a keretben enyhén szólva ne erőltesse túl magát. A munkahelyen töltött órákért kapott bérezés épphogy fedezte a létfenntartást. Jobban dolgozni ugyanazért a bérért, gondosnak és lelkiismeretesnek lenni, értelmesen termelni, igazán hasznosnak lenni, erre nem ösztönözte egyedeit az egypártállam szerkezeti felépítése. A munkaerkölcs mint olyan, a magánvállalkozások távoli ködéből derengett csak, soha el nem érhető délibábként, egy teljes generáció nőtt fel a munkahelyi lógás „etikáján”.

Ezt a viszonyt hoztam én is magammal, magamban. Az ember tudja, hogy aföldrajzi rendszerváltás után valódi lehetőségek nyílnak meg számára, de a kezdetekben még mindezt a régi beidegzéssel igyekszik magáévá tenni. A horizonton karnyújtásnyira ott az autó és családi ház, a fizetési boríték a többszörösen elszámolt túlórapénzzel, a bankbetét növekszik – én pedig úgy töltöm a munkaidőt, mint odahaza az Épületvilágításszerelő Vállalat raktárában. Valami nem stimmelt, de kellemes volt. Egyelőre.

Magánéletem azonban nem volt. Reggel hétkor befejeztem a munkát, otthon megreggeliztem, kilenckor ágyba mentem és átaludtam a napot. Délután ötkor felkelés, hétre már átléptem a gyárkaput. Gépem szolgaian asszisztált olvasásom ritmusához, az újonnan felfedezett hőmérő lelkiismeretesen jelentette a gép belsejében uralkodó állapotokat, minden tíz elolvasott oldal után megnéztem a hőmérőn, hogyan állunk, és visszatértem a következő tíz oldalhoz. Csakhogy lassan elfogytak az olvasnivalók, mivel egyszerűen nem volt időm könyvek után nézni. A lógásra nevelt ember leleménye azonban kisegített: következett a levélírás. Kis asztalkát kerítettem a gép mellé, táskámba tettem köteg levélpapírt, borítékot, golyóstollat, s éjszakánként megírtam átlagban négy-öt levelet a világ különböző tájaira szakadt és otthon élő barátoknak.

látható izgatottsággal

Egyik éjjel eddigelé számomra ismeretlen, elegánsan öltözött csokornyakkendős úr állt meg asztalkám előtt. Megérezve, hogy az illető nem lehet akárki, felemelkedtem, de a csokornyakkendős úr nyugalomra intett és gépemhez lépett. Egyenesen a hőmérő-csőhöz ment, aztán az egyenletes sebességgel kigördülő áruhoz, belemarkolt az anyaghalmazba, két tenyerével egymáshoz dörzsölt néhány leomló textíliát. Ekkor futólépésben, látható izgatottsággal odaérkezett a munkavezető is, mint aki nagy nehezen utolér egy pályaudvarról kifelé tolató személyvonatot. A két férfi az óriás anyagkosárra dőlve beszélgetett, időnként belemarkoltak a leszálló anyagba, mintát vettek, a fény felé tartották, széltében húzogatták, valószínűleg a rugalmasságát próbálgatták. Nem hallottam, mit beszélnek, mert gépem másik végében álltak. Aztán mintha barátok lennének, elsétáltak a géptől és eltűntek a biztonsági fényekkel gyéren megvilágított masinériák között.

Ennél a pontnál jobbnak láttam abbahagyni a levélírást. Úgy fél óra múltán Ron visszajött hozzám, arcán azzal a fáradt mosollyal, amely az éjszaka közepe utáni órákban ömlik el az ember ábrázatán, ha muszáj ébren lennie. Nagyot ásított: – A tulaj néha ide löki a pofáját, ha éjjel hazafele tart egy partiról… – magyarázta. – Rendes fickó… nahát! Azt mondta, hogy te remekül dolgozol.

– Én??

– Úgy ám! Hogy még jegyzed is a munkamenetet a gép kezelése mellett… A feldolgozott anyagod őszerinte elsőrendű. Azt akarja, hogy nappali műszakra menj… ahol a többiek láthatják, hogyan dolgozol.

Elámultam. A munkavezető észrevette ámulatomat és sietve hozzátette: – Nem most rögtön. Gondolkozz ezen. Csak ha beleegyezel…

– Mit tehetek én a nagyfőnök akaratával szemben…?

Ron nem válaszolt, csak barátságosan mellembe boxolt és eltávozott. Másnap este a műszak megkezdése után felkeresett gépemnél egy overallos, munkás külsejű férfi, aktatáskával hóna alatt. Kezet nyújtott, bemutatkozott.

– Ha nem akarod, nem kell elfogadnod az ajánlatot.

– Hogyhogy, nem elfogadni… a tulaj nem tett ajánlatot, hanem rendelkezett.

A férfi arca vörösbe váltott és aktatáskáját odacsapta kisasztalomra:

– A rohadt életbe…! Ez a pénzeszsák azt hiszi, hogy övé a gyár!… well, hogy kapitalista létére úgy mozgathatja a munkásokat, mint a sakkbábukat. Csakhogy mi a jogainkat nem hagyjuk! Mi az álláspontod?

A szituáció meglehetősen váratlanul ért. Először is a gyáros félreértelmezte irodalmi tevékenységemet. Eszébe sem jutott, hogy egy munkása az éjszakai műszak közepén esetleg magántermészetű dologgal foglalkozzék? Valóban azt hitte, hogy a munka csínját-bínját jegyzetelem a minőség érdekében? Naivitással vagy jóhiszeműséggel állok szemben? Avagy valami ravasz csapdával, módszerrel, melyen nem láthatok keresztül? Egyszerűen nem volt álláspontom. A szakszervezeti bizalmi ujjaival aktatáskáján dobolt. Elmondhattam volna, hogy rövid életem folyamán nem nekem kellett döntenem arról, hogy mit tegyek. Rendelkeztek velem. Semmi esetre sem kérdeztek. Az álláspont – tapasztalataim szerint – veszélyes dolog. Fegyelmihez, majd önkritikához vezet, és rákerül a káderlapra.

– Well?… – sürgetett a férfi.

– Nekem tulajdonképpen mindegy, melyik műszakban dolgozom… – szólaltam meg végre. A bizalmi néhány másodpercig mereven nézett, ujjai megálltak a dobolásban. Aztán közelhajolt arcomhoz: – Azért jöttem, hogy segítsek – mondta. – Ez egy eset. Most megmutathatjuk, mire képes a szakszervezet, érted?

–  Értem – hazudtam.

–  Szóval…?

Gyorsan mérlegeltem helyzetemet: végső fokon munkaviszonyom a gyártulajdonostól függ. Ha a szakszervezet „mellé állok”, ezzel hosszú távon magam alatt vágom a fát. A gyáros szemében afféle rendbontó, munkamegakasztó leszek, „felforgató elem”, akitől belátható időn belül valamilyen módon meg kell szabadulni. Ráadásul a főnök egyenesen elégedett volt munkámmal a munkavezető közlése szerint. Eszerint valóságos hálátlanság lenne visszaélni dicséretével és ebből eredő rendelkezésével.

– Hát… az a helyzet – köhécseltem zavarodottságomat elkendőzendő –, hogy nem ártana a nappali munka… Időm jutna szórakozásra… este a családdal…

Meglepetésemre a szakszervezetis kezemért nyúlt, férfiasan megrázta:

– All right, kamerád! A három nyolcasért évtizedekig folyt a harc. Megérdemled! De a nappali műszak nyolcórás, kevesebb pénzt viszel haza, mint most. Ez hogy tetszik?

Erre persze nem gondoltam. Újbóli töprengésbe fogtam. A férfi kis ideig főni hagyott a dilemma forró vizében, aztán nyugtatóan vállamra tette tenyerét:

– Ide figyelj, követelni fogjuk számodra a szombati túlórázást! A kapitalista megeszi, amit főzött. Jószerencsét! – ezzel otthagyott.

a gyáron kívüli élet

Az utolsó mondata nagyon is úgy tűnt, mintha Kelet-Európában hangzott volna el, még ha a bányászköszöntés nem is illett a végére. A szombati munkaalkalom nagy becsben állt: déli tizenkettőig tartott és az órabér háromszorosát fizette. Aki szombaton ledolgozhatta az öt órát, annak igen megemelkedett a fizetése. Egy héten belül visszakerültem a nappali műszakra. Sütőszerű gépem becsületesen teljesítette a normát, azaz folyamatosan annyi anyagot nyomott ki, amennyi a következő gép étvágyát kielégítette. A háromszorosan fizetett szombatok tették fel jólétemre a koronát: csakhamar megvásárolhattam egy használt autót és szabadidőmben a város felfedezésére indultam. Lassan feltárult számomra egy idegen világ ritmusa, tájainak – egyelőre – exotikuma, a gyáron kívüli élet. Ennek következtében azt éreztem, hogy a szabad idő meglehetősen kevés az új élmények befogadására. Különösen a tengerpartot kedveltem: elnyúlni a puha, fehér homokban a végeláthatatlan csillanó víztükör mellett, s odaadni magam a Nap döfködéseinek, a kék égnek és az el-elhúzó pelikánok szárnycsapásainak.

Egyik pénteken nem mentem dolgozni. Kivettem egy napot. Kiszámítottam, hogy a másnapi munka bérezése betömi majd a borítékban a hézagot. Remek napot töltöttem könyvvel a homokban, időnként fagylaltért mentem a kioszkba. A délután érkező dagály feltolta magát lábfejemig, hűsen nyalogatta ujjaimat, s megvártam, amíg a láng-korong elsüllyedt a remegő horizont mögött. Az este egy kínai vendéglőben ért, ízeivel rabul ejtve a Közép-Európából elszármazottat: a curry-szószban párolt zöldséges csirke pirított rizsen pótolta az otthoni aromákat.

Másnap reggel frissen érkeztem a munkába. Átöltöztem és gépem felé indultam. Már valaki más dolgozott rajta. Ahogy odaértem, a munkavezetőbe botlottam. – Mit keresel itt ma? – kérdezte.

– Dolgozni jöttem.

– Ma nem dolgozhatsz.

– Hogyhogy nem? Talán más műszakra tettek?…

A munkavezető arcán a vonások megkeményedtek. De lehet, hogy csak nekem tűnt úgy. A gyárkapu felé mutatott: – Menj haza. Hétfő reggel látlak.

Úgy állhattam ott, mint egy kérdőjel. A munkavezető gyengéden, de határozottan a kijárat felé nógatott. A kapunál jónak látta a magyarázatot:

– Aki pénteken szabadnapot vesz ki, az szombaton nem dolgozhat. Ez a rendelkezés. Good by! –

Keserű pirula volt, de lenyeltem. A kapitalizmus vastörvényei, úgy látszik, mégiscsak működnek, gondoltam. De mit szól ehhez a szakszervezet? Egyik nap ebédidőben a szakszervezeti megbízott mellé telepedtem. – Képzeld el – kezdtem –, két héttel ezelőtt szombaton nem engedtek a gépemhez.

– Áthelyeztek egy másikra?

– Dehogyis. Egyszerűen hazaküldtek.

– Beteg voltál?

– Semmi bajom nem volt. Hiszen dolgozni jöttem.

A szakszervezetis jegyzetblokkot vett elő. – Erről jegyzőkönyvet veszek fel – mondta. – A megállapodás szerint minden ilyen esetről egyeztetni kell a munkaadóval. Csak akkor jogos az eljárásuk – tette hozzá –, ha a munkás kihagyja a túlóranap előtti munkanapot és csak a túlórázásra jelenik meg a munkahelyen…

– Tudod mit… hagyjuk az egészet! – feleltem, némi hanyagságot erőltetve magamra. – Ahogy gondolod – mondta a férfi és lassan behajtotta a jegyzetfüzetet. Néhány nap múltán ő ült mellém az ebédlőben. Körülményeimről érdeklődött, meg hogy honnan is jöttem.

– Magyarországról – mondtam.

– Ide? – csodálkozott. – A szocializmusból?

– Úgy ám, úgy bizony! – somolyogtam. A szakszervezetis azonban komolyra váltott: – Nem értem – mondta. – Én Angliából jöttem Ausztráliába, ez érthető, mert itt jobbak az életkörülmények… De te hogy hagyhattad ott a munkahelyedet, ami ott már a tiéd?…A szocializmust?

Sajnálatosan itt most használnom kell egy olyan szófordulatot, melyet jobb szövegeket gyártó írástudók már kiselejteztek: „Hirtelen világosság gyúlt agyamban”: a proverbiális vasfüggöny eszerint a másik oldal felé ugyanúgy működik, mint mifelénk, odahaza. A valóság megismerésének zárlatát nyugatról keletre is biztosítja. – Majd legközelebb elmagyarázom – feleltem a láthatóan felháborodott férfinak, és felkeltem az asztal mellől. Ahogy gépem felé botorkáltam a kapitalizmusban, arra gondoltam, hogy de jó lesz hétvégén elterülni a sárgás-fehérre aszalt tengerparti homokban.

kép | Charlie Chaplin: Modern idők