Gárdos Bálint

ALULNÉZET

2010 január

ALULNÉZET

Kállay Géza Tragikus atmoszféra című elbeszélésében[1] a képzelet mozgósításával életre kel Shakespeare velencei kalmárja, és titokzatos módokon befolyásolja a jelenben élő szereplők sorsát. De hogyan léphet kapcsolatba a modern képzelet olyan darabbal, amely – legalábbis első pillantásra – a szörnyeteg zsidó archaikus és elfogadhatatlan képzetére épül?

mindig mást látunk

Először is komolyan kell venni, hogy drámáról van szó. A romantika egyik nagy felfedezése, hogy egyebek mellett ez azt jelenti: a műveket nem érdemes a jó és gonosz harcaként felfognunk. Sőt, nem érdemes a mű feletti (költői) igazságot keresni, amely vagy diadalmaskodik, vagy elbukik. Az igazán jó dráma (az angol romantikában ez a shakespeare-i szinonimája) arról ismerszik meg, hogy minden szereplő hordoz valamilyen igazságot, s a konfliktus a számtalan, saját szempontjából hiteles perspektíva, érdek, szenvedély összecsapásából születik. Nincs hát egyetlen olyan „kapu” sem, amelyen keresztül „megfelelőképpen” léphetnénk a mű világába. Bármelyik szereplő helyzetéből bepillanthatunk: mindig mást látunk, és (ha jól figyelünk) mindig igaz lehet, amit látunk.

Hazlitt mesterien talált új és szokatlan szempontokat a klasszikus darabok megközelítéséhez. Nézzük A vihart. Caliban szemszögéből, A velencei kalmárt Shylock felől, sőt – talán a legmerészebb ötlete –, gondoljuk újra a Szeget szeggelt Bernát, a „korhely rab” (ahogy Mészöly Dezső hívja) nézőpontjából, akinek mintha annyi volna a szerepe, hogy amikor az általános fejetlenségben egyszerre szükség lesz egy fejre, őt viszik hóhérhoz. Hazlitt szerint Shakespeare jobb drámaíró és bölcsebb ember ennél: többet ér neki egy szereplője élete. „Még Bernát mester sincs kiszolgáltatva annak, hogy a többiek mit gondolnak róla. Amikor színpadra lép, a maga nevében beszél, és olyan jól védelmezi a saját ügyét, mintha jogi képviselőt jelöltek volna ki mellé. Shakespeare bizonyos értelemben egyáltalán nem moralizált, más szempontból azonban ő volt a legnagyobb moralista. Ugyanabban az értelemben volt moralista, mint a természet.”[2] Shakespeare az ítélkezés bűvöletében élő moralista felett álló morállal megszólaltatja az emberi természetet a maga végtelen sokféleségében.

Hazlittet a darabok (hagyományos értelmezésekben) elnyomott, elnémított, peremre szorított szereplői felé fordítja finom érzékenysége. Azóta ez persze divattá vált. Az irodalomtudományban a hangjuktól megfosztott nők, a meghódított területek lakosai, a „Más”-ság mindenfajta képviselői – nagyon helyesen– éppúgy (újra) hangot kapnak, mint a szépirodalomban (a leghíresebb példa talán Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja, amelyben a mellékszereplők szemszögéből láthatjuk a Hamletet). Kétszáz éve azonban ez még igazi újdonságnak hatott. Valódi politikai súlya volt például annak, hogy Calibant Hazlitt nem szörnyként, hanem a sziget jogos uraként, vagyis a jogfosztott tömegek képviselőjeként festi le. Ráadásul Hazlitt 18l6-ban, a Napóleon bukása után pattanásig feszült légkörben írta Shakespeare drámai jellemei című könyvét, amelyből az alábbi esszé származik. Shakespeare átpolitizált új ráolvasása kétségbeesett kísérlet a francia forradalom szellemiségének átmentésére a mereven konzervatív korszakban.

Komoly alkotáspszichológiai súlya volt annak a felfedezésnek is, hogy a költői képzelet szó szerint nem ismer határokat: a legalázatosabb és a legalantasabb lényekkel is képes azonosulni. Hogy ez milyen felszabadítóan hatott, annak talán legszebb példáit Hazlitt nagy hívénél, John Keatsnél látjuk, aki egy 1817-es levelében ezt írta: „ha egy veréb jön ablakom alá, átlépek lényébe, s vele csipegetek a fövényen.”[3]

megvan a maga igazsága

Hazlittet nem az érdekli Shylock kapcsán, hogy jó-e vagy gonosz. Mindenekelőtt a drámai energiát érzékeli és érzékelteti: erős figura, tehát szükségszerűen megvan a maga igazsága. Ezt azonban a gyenge színpadi előadások könnyen kioltják. Gyakran mondják, hogy a romantikusok számára a színpadi előadás csupán árnyképe a drámai szöveg gazdagságának. Hazlitt ebből a szempontból is érdekes: azt is mondja, hogy „a színpad általában nem a legjobb hely szerzőnk jellemeinek tanulmányozására”, de azt is, hogy egy újító szellemű előadás segített megértenie a darab azelőtt rejtett komplexitását. Az állítás egyébként szó szerint igaz: a meghaladott álláspontot saját, úgy két évvel korábbi színikritikájából idézi.

Nem Hazlitt volt az egyetlen, aki felismerte Shylock „zsidó kaftán”-ja mögött az érző lényt. Charles Lamb, Hazlitt barátja, akinek már 1808-ban Shakespeare-könyvét ajánlotta, azt írta, hogy „Shylock barbár célja ellenére ember. Késztetéseiben, érzéseiben, dühében van valami emberi.”[4] De van még két egyszerű ok, ami miatt Hazlitt felismerhette Shylock emberi mivoltát. Először is nem volt antiszemita. Ez akkoriban nem számított magától értetődőnek. Gyerekkorában (Amerikában) együtt játszott a szomszédos zsidó család gyerekeivel, élete egyik utolsó cikkét pedig a zsidó emancipáció mielőbbi szükségességéről írta. Ráadásul disszenter (vagyis nem az anglikán egyházhoz tartozó protestáns) család fiaként jól tudta, mit jelent kiszorítottnak lenni a mainstream egyetemi oktatásból és az értelmiségi állások javából. Tudta azt is, hogy közönségének jelentős része is ugyanebbe a körbe tartozik: a hátrányos megkülönböztetés és a keserűség vagy akár harag ezért mindennapi élményük.

William Hazlitt: A velencei kalmár

Ez a darab a szokások és az előítéletek változásai ellenére ma is vitathatatlanul uralja a színpadot.[5] Shakespeare rosszindulatú zsidója túlélte Cumberland úr jóindulatú zsidóját.[6] Ahogy Shylock egyre kevésbé számít népszerű mumusnak, akit a „csőcselék szitka” etet,[7] úgy lesz egyre kedvesebb a filozofikusabb gondolkodású nézők számára, akik hajlandóak elfogadni, hogy a zsidó bosszú is ér annyit, mint a keresztény sérelmek. Shylock jó gyűlölő; „oly ember, ki ellen mások többet vétkezének, mint mások ellen ő.”[8] Még ha túl messzire is megy a bosszúállásban, minden oka megvan a „megrögzött undorra és gyűlöletre”,[9] amellyel Antoniót üldözi, s amelyet éppoly ékesszólóan, mint amennyire logikusan magyaráz meg. Úgy tűnik, benne gyűlt össze a népében felhalmozódott bosszúvágy, és bár a nap mint nap elszenvedett sértések és bántalmak felett töprengve a rendíthetetlen embergyűlölet kérge vonta be kedélyét, és érzéketlenné formálta az emberek megvetésével szemben, ez nem teszi sokkal elfogadhatóbbá ellenségei végül győzedelmeskedő célkitűzéseit. A jogosság erőteljes, éles és mélyreható érzete keveredik haragjának epés keserűségével. A szüntelen félelem az élve megégettetéstől, a kifosztástól, a száműzetéstől, a gyalázattól és a megaláztatástól bizonyára még a legtürelmesebb jellemet is megkeseríti, és még a „jóság tejével”[10] kapcsolatban is kételyeket támaszt, amellyel üldözői elnézték megszégyenítését. A bosszúvágy szinte elválaszthatatlan a méltatlan szenvedés tudatától, és lehetetlen nem együtt érezni a büszke lélekkel, amely a „zsidó kaftán”[11] mögött rejtőzik, s amelyet őrületig tüzelnek az egyre ismétlődő, meg nem érdemelt sértések; egyszeri „törvényes” bosszúval[12] kívánja kétségbeesetten levetni a saját magát és egész népét terhelő közmegvetést és elnyomást. A konok kegyetlenség, ahogy kitart célja mellett, idővel ellene fordítja érzéseinket.

egyenlőként bánni a zsidóval

Ám a legvégén, amikor megfosztják az oly igen remélt véres bosszútól, méghozzá éppen a törvény betűje, amelynek betartásához érzéketlenül ragaszkodott, szolgáltatja ki a koldussorsnak és a megvetésnek, akkor újra megszánjuk, és úgy véljük, túl szigorúan bántak vele bírái. Minden válaszában és minden visszavágásában jobban érvel, mint ellenfelei, és jobban is megérti a kérdést, pedig az ő elveik és gyakorlatuk alapján kell okoskodnia. Azok mindvégig nem hajlandóak egyenlőként bánni a zsidóval, vagy legalább elfogadni, hogy ugyanaz az igazság vonatkozik rá, s ugyanúgy ember ő is. Amikor szívességet kérnek tőle, és Shylock felidézi, hogy „te pénteken leköptél, / Máskor megrúgtál, volt, mikor kutyának / Mondtál s e kedvességért cserébe / Én kölcsön adjak neked ennyi pénzt?”,[13] akkor Antonio, régi ellensége, ahelyett, hogy elismerné: a tiltakozás (amely egy tiszteletreméltó katolikus kalmár részéről elképzelhetetlen lett volna akkoriban) találó és jogos, ugyanannak a bánásmódnak a megismétlésével fenyegeti.

Kutya vagy – mondanám most is örömmel
S megrúgnálak, leköpnélek megint.[14]

Ezután úgy kérni kegyelmet a zsidótól, mintha a felek között mégis érvényes volna a helyes és a helytelen valamilyen közös mércéje, a legkirívóbb álszentség és a legelvakultabb előítélet. A zsidó válasza pedig, amikor Antonio egyik barátja megkérdezi, mire jó neki az az egy fontnyi zálogként lefoglalt hús, ellenállhatatlan erejű.

Halat fogni vele. Ha mást nem hizlal, hizlalja a bosszúmat. Lepocskondiázott, és elütött egy félmilliótól. Nevetett, ha vesztettem; csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet, megakadályozta az üzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet – és miért? Mert zsidó vagyok. Hát a zsidónak nincs szeme? a zsidónak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha mindenben hasonlítunk rátok, ebben is hasonlítani fogunk. Ha egy zsidó megsért egy keresztényt, hol az alázatossága? A bosszúban. Ha egy keresztény megsért egy zsidót, hogyan tűrje keresztény példa szerint? Csak bosszúval. Azt az aljasságot művelem, amire ti tanítottatok, és alighanem még hozzá is teszek ahhoz, amit tanultam.[15]

A bírósági jelent elejétől végéig – Portia érkezte előtt, és azután is – drámaírói mestermű. A jogászi körmönfontság, a szenvedélyes szónoklatok, a jogtudomány jól bevált tételei, az egészet belengő szellemesség és irónia, az egyes személyek hullámzó reményei és félelmei, és a tökéletes és váratlanul tragikus kifejlet – mindez felülmúlhatatlan. Shylock, aki saját maga ügyvédje, jól védekezik, és minden általános kérdésben, amelyet szembeszegeznek vele, ő kerekedik felül, s végül csak egy jogi kiskapu miatt bukik el. Vegyük a következő példát.

Shylock

Mitől féljek, ha törvényt nem szegek?
Birtokotokban sok rabszolga van
S élnek mint öszvérek, kutyák, nehéz
Rabéletet, mert megvettétek őket.
No, engedjétek őket szabadon,
Hadd üljenek nászt gyermekeitekkel!
Miért izzadnak teher alatt? Ágyuk
Legyen oly lágy, mint a tiétek; ínyük
Oly válogatós. Azt mondjátok erre:
„A mi rabjaink”; ezt felelem én is.
A font húst, amelyet belőle kérek,
Drágán vettem meg: enyém, akarom.
Ha nem adjátok, fuj törvényetekre!
Akkor nem ér Velence joga semmit,
Ítéletet várok: megkaphatom?[16]

Szenvedélyes bosszúja egész lelkét életre kelti, s rendíthetetlen buzgalommal és önuralommal győz le mindent, ami akadályozza célja elérésében, legyen az derűs vagy komoly, származzon szellemességből vagy érvelésből. Jelleme a darab más, kevésbé szembeötlő részeiben is éppilyen élesen rajzolódik ki, és elszórt mondatokból megismerhetjük az élettörténetét: őseit és származását, takarékosságát és megfontolt gazdálkodását, ragaszkodását a lányához, akit ugyanannyira szeret, mint a vagyonát, s hogy miképpen udvarolt első feleségének, Leának, és mivel ajándékozta meg. „Egy egész őserdőnyi majomért sem adtam volna oda” (mármint a gyűrűt, amellyel kedveskedett neki).[17] Micsoda pompás hebraizmus ez a kifejezés!

affektáltság és pedantéria

Portia nem áll közel a szívünkhöz, és Nerissába, a szolgálólányába sem szerettünk bele. Portiában van valami affektáltság és pedantéria, ami nagyon szokatlan Shakespeare nőalakjainál, de talán szükség volt erre, hogy sikeresen kitervelje és megvalósítsa a „jogtudós”[18] szerepét. A kegyelemről szóló beszéde kiváló,[19] de számos jobbat találni Shakespeare-nél. Nem vagyunk lenyűgözve a ládikók jelenetétől, Marokkó fekete hercegének alakját pedig egyáltalán nem fogadjuk el. Jessicát jobban kedvelnénk, ha nem téveszti meg, és nem rabolja ki az apját, és Lorenzót is, ha nem vett volna el zsidó lányt, miközben azt hiszi, szabad megsértenie egy zsidó jogait. E fiatal házaspár beszélgetése a holdfényben – amely úgy kezdődik, hogy „ilyen éjszakán”[20] – a klasszikus elegancia egész gyűjteménye. Lanzelo, a zsidó szolgája derék fickó. Parádés humorral adja elő dilemmáját, hogy lelkiismerete vagy az ördög szavát kövesse.[21]

Gratiano nagyszerű kisebb szerep. Ő a darab tréfacsinálója. Van mégis egy monológja, a saját védőbeszéde, amely egész könyvtárnyi bölcsességet tartalmaz.

Antonio

A világ nekem nem több mint világ,
Színpad, melyen eljátsszuk szerepünket,
S én a búsat játszom.

Gratiano

Én meg a bolondot:
És röhögéstől nőnek ráncaim,
S inkább hevítse májamat a bor,
Mint hűtse szívemet sanyarú sóhaj.
Akinek vére még meleg, csak üljön,
Mint síremléken márvány nagypapája?
Aludjon ébren s essék sárgaságba
A bútól? Hallgass rám, Antonio –
Szeretlek s szeretetből mondom ezt:
Vannak olyan emberek, kiknek arcán
Hínár húzódik, mint állóvizen,
S szándékos hallgatásba burkolóznak,
Hogy súlyos, mély, bölcs szellemek hírét
Nyerjék el s mindig ezt hirdeti arcuk:
„Én Sir Orákulum vagyok, s ha szóra
Nyitom ki szám, ne zümmögjön a légy sem!”
Ó Antonióm, az ilyet azért
Tartják bölcsnek, mert sohasem beszél.
Ha megszólalna, gyehenna tüzére
Juttatná azt, ki szava hallatán
Atyjafiát bolondnak mondaná.
Erről majd mást is elmondok neked:
De ne horgászd e bolond látszatot
Eféle melankolikus horoggal.[22]

Gratiano beszéde a szerelem filozófiájáról, és arról, hogy a szokás miképpen gyengíti meg a szenvedélyt nemcsak szellemes, hanem igen bölcs is.[23] A darab finom elvarrása az ötödik felvonásban, miután a tragikus cselekmény lezárult, az egyik legjobb példa, milyen alaposan ismerte Shakespeare a drámaírás elveit. Nem a Portia, Narissa és férjeik közötti álvitára gondolunk, bár az is szórakoztató, hanem arra a beszélgetésre, amely közvetlen Portia hazaérkezése előtt és után zajlik. Azzal a sorral kezdődik, hogy „Lágyan szunnyad a holdsugár e halmon”, s így ér véget: „Hé, csitt! a hold Endymionnal alszik / S nem akar még felébredni!”[24] Számtalan gyönyörű gondolat, sűrűn, de igen természetes átvezetésekkel összefűzve.

lenyűgöző rugalmasság

Amikor először mentünk el megnézni Kean[25] urat Shylock szerepében, arra számítottunk, hogy ugyanazt látjuk majd, mint korábban mindig: egy kortól görnyedt, szelleme torzságától rút, roskatag öregembert, aki gyilkos rosszindulattal vigyorog, s arckifejezése is szívének megszilárdult mérge – mogorva, morózus, egyetlen gondolaton töpreng: a gyűlöleten, és egyetlen megváltoztathatatlan cél élteti: a bosszú. Csalódás ért minket, ugyanis különböző színészektől származott a várakozásunk, nem pedig a darabból. Abban csak egyetlen sor jelzi, hogy Shylock öreg: „Antonio és vén Shylock, lépjetek ki!”,[26] ami egyáltalán nem jelenti, hogy erőtlen aggastyánról volna szó. A tény, hogy házasulandó korú lánya van, szintén nem bizonyít semmit. Azt pedig igazán túlzás elvárni, hogy a teste azért görbe és torz, hogy az elméjét tükrözze, amelyet meghajlítottak és görbévé tettek az előítéletek és a szenvedélyek. Hogy csupán egyetlen gondolata van, nem igaz: több van neki, mint bárki másnak a darabban. Elszánt és rendíthetetlen célja elérése érdekében, és lenyűgöző rugalmassággal, erővel, lélekjelenléttel küzd is érte. De olyan erős gyökeret vert bennünk a megszokott elképzelés a szerepről, amelynek addig csupán karikatúráit láthattuk, hogy csak a darab alapos áttanulmányozása után láttuk be a tévedésünket. A színpad általában nem a legjobb hely szerzőnk jellemeinek tanulmányozására. Túl gyakran hagyományos, közhelyes elképzelések irányítják a szerepek megformálását, amelyek apáról fiúra öröklődnek, és jól illeszkednek a kis és a nagy átlagemberek ízléséhez.[27] „Gyomos kert, mely tenyész, hogy magva hulljon; dudva és üszög kövér tanyája.”[28] Ha pedig (koronként egyszer) előbukkan egy zseni, hogy kigyomlálja a kertet, és újra termővé tegye, azt kiáltják: „Nem jó iskola ez. Lehet, hogy követi a természetet, lehet, hogy követi Shakespeare-t is, de nem követi a mi ízlésünket.”[29] Nagyszerű kritikusok!

  1. Kállay Géza: Tragikus atmoszféra. Liget, 2009/7–8.
  2. P. P. Howe (szerk ): The Complete Works of William Hazlitt. Condon: J. M. Dent, 1930–34. 21 kötet. IV. 347.
  3. Péter Ágnes (vál., ford., szerk.): Keats levelei. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999.32.
  4. E. V, Lucas (szerk.): The Works of Charles and Mary Lamb. London: Methuen, 1903–5. 7 kötet. IV. 26.
  5. A fordítás Hazlitt műveinek standard összkiadása alapján készült, a szerkesztő kommentárjainak felhasználásával. Howe IV. 320–324.
  6. Richard Cumberland (1732–1811) A zsidó (The Jew) című darabját 1795-ben mutatták be.
  7. Macbeth. V. 7. Szabó Lőrinc fordítása.
  8. Lear király. III. 2. Vörösmarty Mihály fordítása.
  9. A velencei kalmár. IV. 1. Vas István fordítása.
  10. Macbeth. I. 5.
  11. A velencei kalmár. I. 3.
  12. Hazlitt valószínűleg a tárgyalási jelenetre gondol (IV. 1).
  13. I. 3.
  14. Uo.
  15. III. 1.
  16. IV. 1.
  17. III. 1. Hazlitt egyébként rosszul emlékszik: Lea adta a gyűrűt Shylocknak.
  18. V. 1.
  19. IV. 1.
  20. V. 1.
  21. II. 2.
  22. I. 1.
  23. Il. 6.
  24. V. 1.
  25. Edmund Kean (1787–1833) angol színész, kora legnagyobb tragikusának tartják. Hozzá kötik a londoni színház romantikus fordulatát: a stilizált, szoborszerű gesztusnyelv helyébe lépő beleélésen alapuló, expresszív színjátszást. Az áttörést éppen 1814-es Shylock-alakítása hozta.
  26. IV. 1.
  27. Hazlitt itt Abraham Cowley (1618–1667) angol költő és esszéista egy ódájára utal.
  28. Hamlet. I. 2. Arany János fordítása.
  29. Hazlitt itt valószínűleg még mindig az Edmund Kean által hozott újítást védelmezi.
kép | Hélène de Beauvoir művei, wikiart.org