C10H8

Szabó Lőrinc szeretőket tartott. Sokat; közülük az egyikkel negyedszázadon bujkált, szerelmeskedett és levelezett. Levelezésük nemrégiben megjelent. A könyv gondos és szép munkáról árulkodik; és az alábbiakban nem fogom se dicsérni, se árulásért kárhoztatni a gondos filológusokat, amiért magánleveleket közreadnak, mintegy áruba bocsátanak. Elmesélem inkább, hogy a megjelenés alkalmából volt felolvasás, ahol művelt és lelkes közönség előtt népszerű színészek – egy jóképű, polgári jellegű úr és egy csinos, hamvasan pajkos fiatal hölgy – részleteket olvastak föl Erzsébet és Lőrinc szövegeiből.

vágytól remegő kis dög

Szöveg, mondom, mert onnan, a színpadról már nem levelek hangzottak el, hanem mondatok, melyekkel ezeknek a profiknak kezdeni kellett valamit, és ők nemcsak kezdtek, de produkáltak is: poénokat. És munkájuk nyomán kiderült, hogy mennyire mulatságos volt ez a viszony, milyen kedves, vágytól remegő kis dög az Erzsébet, és micsoda egy remek, egy huncut pofa a Lőrinc.

Tartózkodnék attól, mert szerintem ilyesmitől lehetőleg tartózkodni kell, hogy állást foglaljak abban a kérdésben, milyen emberek voltak ők valójában, miféle volt a jellemük. Amiről beszélni szeretnék, nem erkölcsi, nem lélektani, sokkal inkább esztétikai jellegű dolog.

Hogy ha E. és L. valahogyan elgondolták és megfogalmazták magukat, az az elgondolás miképpen viszonyul ehhez a dögöcskéhez és a huncuthoz, akiket pedig, el ne felejtsem, a közönség szeretetteljesen, ám azért mégis kárörvendőn, mint aki épp rajtakapja kedves ismerőseit valami gyöngeségen, szóval hát boldog önfeledtséggel kiröhögött.

Erzsébet nem volt művész, Lőrinc viszont igen, és mint ilyennek, volt neki egy attitűdje, egy bizonyos kalibáni attitűd, az ősi és az erőteljes jegyében lázadni a kicsinyes, a szabályozott, a polgári életvitel ellen. Azon életvitel ellen, amelyet nem annyira a Márai-féle kassai polgárok fejeznek ki, hanem a bohózatok. A bohózatok, melyeknek színpadán mindig van férj meg van feleség, és mindig vannak csalások és csalatások, eltitkolt és kitudódott viszonyok.

A bohózatok teljességgel nélkülözik a kalibáni elemet, a hősök nem szörnyek és nem áldozatok. Éppenséggel az az egész dimenzió hiányzik belőlük, amelyben Prospero, a bölcs, vagy Miranda, a művelt szűz együtt helyezkedik el a vademberrel. A bohózat világa semmiképpen sem alacsonyabb rendű, vagy szűkösebb, hanem más. Mások a hősei. Olyasféle, kéjért remegő és lebukástól reszkető dögöcskék, meg huncut pofák, színlelni, érvelni, hazudozni mindig kész polgárok, mint amilyenné a közelmúltbeli, budapesti este két kitűnő művésze stilizálta, saját szövegeik felhasználásával, Erzsébetet és Lőrincet.

polgári erkölcs

Amikor azt mondom, bohózat, nem valami súlytalan termékre gondolok, ellenkezőleg! Azt hiszem, összevethető ez a műfaj a keresztény moralitásjátékokkal, melyekben Akárki lelki üdvössége a tét. A bohózatban a polgári család létrejötte vagy fennmaradása a tét, ugyanolyan súllyal. Polgári család alatt az értendő, hogy egybeesnek gazdasági, vagyoni kapcsolatok a vérségi, leszármazási kapcsolatokkal, illetve mindezek az érzelmekkel. Emberek egy kis közössége együtt él, vállalkozik, utódokat hoz világra, és mindezeken túl a tagok elvileg még szeretik is egymást. Ennek megvan a rendje: ez a polgári erkölcs.

A polgári erkölcs mintha nem venne tudomást arról, hogy az ember szerethet és kívánhat egyszerre, egy időben többet is, mint akihez törvényes kötelék fűzi. Illetve úgy vesz erről tudomást, hogy kriminalizálja a házasságon kívüli kapcsolatokat. Mert aki félrelép, az veszélyezteti a család egységét; a társadalomban elfoglalt pozícióját. Hiszen ha polgárról beszélünk, akkor mindig megidézzük a versenyt is: a jobb és több részvényért, a csinosabb, egyszersmind értékesebb hozományú hitvesért, az erényesebb, szendébb leánykáért, a huncutabb és vagányabb, életrevalóbb fiúgyermekért – mindenért.

A keresztény moralitásokból megtudhatjuk, hogy aki bűnbe esett, az nem feltétlenül kárhozott el. Nem kis szerepe volt már ott is a szerencsének meg a furfangnak. Kellő finesszel egy halálos bűnökkel terhelt lélek bizony előbb bejuthatott a Mennyek Országába, mint aki alapjában véve erényesen élt, akinél csak véletlenül csúszott be valami kis bűn. És nemcsak a moralitásokból, más forrásokból szintén tudni lehet, hogy a kereszténység alapjában véve nem idegenkedik a bűntől: számol vele, sőt, néha egyenesen elfogadja vagy támogatja.

Nem a polgári család találta föl az álszentséget, hanem csak átvette megelőző korok hagyományából, és (talán) végső tökélyre fejlesztette. A polgári család egyszerűen nem lehet meg a prostitúció intézménye nélkül egyfelől, és sok-sok színlelés meg hazugság nélkül másfelől.

De amikor azt mondom. hogy álszentség, azt nem elítélően mondom. Az álszentség – ez Heller Ágnes meglepően bölcs kijelentése – jó hatást gyakorol a mindenkori társadalomra, lévén, hogy amikor valaki arra törekszik, hogy jónak, példásnak látsszék az életvitele, már e színlelés által is (egy kicsivel, de tudjuk, a nüanszok milyen sokat számítanak) derekabb partnere embertársainak, mint lenne a megjátszott morál nélkül.

A polgári erkölcs az a hatalom, amely a leleplezéstől rettegő polgári szeretőt a ruhásszekrénybe űzi, ahol naftalinszag van. Naftalinra, e fojtó szagú, fehér, kristályos anyagra (C₁₀H₈) a szekrényben azért volt szükség, hogy a molyokat elriasszák a ruhák szövetének fölzabálásától. Szövet: ez volt a polgár reprezentatív öltözékének, az öltönynek a reprezentatív anyaga. Amikor tehát a bujkálni kényszerülő házasságtörő vagy csábító a szekrényben sínylődött, a polgári életforma meghatározó fixálószerének markáns szagát volt kénytelen elszenvedni.

létkérdések

Erzsébet és Lőrinc korában a színházakban meghatározó műfaj volt a bohózat, és persze zenés rokona, az operett úgyszintén. Mint tudjuk, ezek mellett játszottak mást is, de nem feledhető, hogy a kis cselédlányok inkább az ilyen könnyed színházművészeti produktumok megtekintése után ittak gyufát vagy lúgot, ami annak bizonysága, hogy a szóban forgó művekben a lehető legvalóságosabb létkérdések lettek bemutatva, roppant átélhető formában.

Tudható, voltak más, nagyon eltérő színházi törekvések ezek mellett. Hadd említsek egyetlenegyet, a belga író, Crommelynck Cocu-jének budapesti előadását, mely arról nevezetes, hogy itt fordult elő első esetben, mégpedig rendes, komoly, belvárosi színházban, hogy egy színésznő fedetlen kebellel játszott. A darabért olyan költők lelkesedtek, a szerzőt zseniként üdvözölve, mint Füst Milán és Kosztolányi Dezső, és a fordító sem volt kisebb személyiség: Karinthy Frigyes. Ez a mű éppen a polgári házasság és erkölcs abszurditásáról szól, kegyetlen humorral.

Tudható, voltak elképzelések arról, hogy a világ előrehaladtával lazítani lehet majd a kötelékeken, és akinek erre igénye van, szabadabban élhet. Azt gondoltam, erről fogok írni a Liget körkérdésére^[1] válaszként. A szexuális szabadságról, ami a lezárulóban lévő század egyik legnagyobb, legmélyebb törekvése volt. Persze ezen pontosítani kell; nem hiszem, hogy a századok olyanok, hogy törekednének ilyen meg olyan dolgokra, ez tehát nem jó alany… Még az se lenne megfelelő, hogy a század embere, vagy a társadalom – rossz fikciók ezek. De akkor ki lehet az alany?

Bizonyos, hogy minden egyes európai országban, Magyarországtól Belgiumig, és túl az óceánon, az Amerikai Egyesült Államokig az írók java része (úgy is igaz ez, hogy a többség, és úgy is, hogy a legtehetségesebbek szinte mind, szinte szükségszerűen) végig az egész század során olyan műveket írtak, melyekben megfogalmazódott az egyén minél teljesebb szexuális szabadságának igénye. Ahelyett, hogy sorolnám a felkínálkozó számos példát, hadd utaljak csak a század kiemelkedő magyar íróinak munkásságára, és arra, hogy tabukat sértő színműveik, verseik, novelláik miatt a konzervatívok valóságos hadjáratokat indítottak ellenük, hogy sorra-rendre perbe fogták őket! Az ádáz támadások, a kiközösítés szorgalmazása nemhogy nem érte el a célját, hanem még nagyobb érdeklődést keltett az olvasókban. Elmondható, hogy a művészek vágya a kevésbé korlátozott nemi élet után visszhangra talált a közönségnél, illetve hogy mindaz, amit ennek jegyében írtak, fölfogható úgy is, hogy költőink a kor emberének vágyát mutatták föl, dokumentálták. De mert alanyt kerestem, hát legyenek az írók, vagy legyenek, miért ne?, a magyar költők, Babits Mihálytól az említett Szabó Lőrincen át Weöres Sándorig az alany, mondjuk talán így: a század magyar költői a szexualitás minél teljesebb szabadságára áhítoztak – egyetértésben olvasóikkal, követőikkel.

„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt.”

Sajátságos módon a második világháború megrázkódtatása és a nyomában létrejövő szocialista társadalmi berendezkedés csakugyan szabadabbá tette az embert, legalábbis ebben a vonatkozásban. Pedig nem az individuum tiszteletéről volt híres az a rendszer, és nem volt tőle idegen a prüdéria sem. De sokat számított, hogy egyrészt alaposan vissza lettek szorítva az egyházak, másrészt, kiiktatódott a tőke – nemcsak azáltal, hogy elvették, államosították, hanem az ideológia, a „haladó” éthosz is a családi felhalmozás ellen fordult. A prostitúciót tiltották, ami ettől nem szűnt meg, ám az olyan polgári szokások, mondhatni rítusok, hogy például a maturált fiúgyereket az apja elviszi a bordélyba beavattatni, kétségtelenül folytathatatlanná váltak.

nehéz nem meglátni az összefüggést

Viszont a bordélyokat becsukták másutt, bizony még Párizsban is: az emberi testvériség eszméje nem egyeztethető össze azzal a gyakorlattal, hogy míg a polgári apa saját lányainak erényén őrködik, mások lányait az erénytelenség tárgyaiként használja, ráadásul nehéz nem meglátni az összefüggést aközött, ahogy a módos család szüntelen ügyeskedik, szerez és gazdagszik, és aközött, hogy más, kevésbé ügyes vagy szerencsés családok viszont szegények, és épp az előbbiek tevékenysége nyomán tovább szegényednek, és ez rákényszeríti leányaikat arra, hogy más áru híján, magukat adják el…

Amennyiben a századot három egységre bontjuk, persze tudva, hogy milyen durva és önkényes ez a gesztus, de annak reményében, hogy szemléletesek lehetünk, nos tehát ebben az esetben tekinthetjük úgy, hogy az első harmad a szabadságtörekvéseké, melyeket vad ellenszenv és retorzió követ, ám a középső harmad sok mindent megad – köszönhetően nemcsak a szellemi irányzatoknak és a történelmi eseményeknek, hanem a tudománynak és az iparnak, jelesül mindenekelőtt a fogamzásgátlás különféle lehetőségeinek –, míg az utolsó harmadban „a birodalom visszavág”, mostanra, a század utolsó hónapjaira válik kétségtelenné, hogy a szabadság évtizedek óta világszerte defenzívába került.

A középső harmad a jazz, majd a rock kora, a hippik kora Amerikában; nemcsak a szesztilalmat oldották fel, belátva annak értelmetlenségét, de tömegek fedezhették föl a marihuána örömeit, összefüggésben a nemi érintkezés örömeivel. Ami korábban korlát volt, mind ledőlt, vagy hátrébb szorult. És még a nemi úton terjedő betegségek se látszottak olyan ijesztőnek néhány évtizedig, mert minden addig ismert fertőzés kezelhetőnek mutatkozott. És késve, enyhébb formában, de az amerikai irányzatok átjutottak a vasfüggönyön.

A Fairy Springet publikáló Weöres Sándor még kavart egy kis felzúdulást Magyarországon, de jelentős retorziók nem érték a mestert. Ötven évvel azelőtt alighanem börtönbe csukják miatta.

kivel fekszik össze

A bordélyházakat nem hiányolja a legtöbb férfi, amennyiben van módja és alkalma olyan szexuális kapcsolatra, mely különösebb veszélyek nélkül azért jön létre, mert a nő hasonlóképpen igényli azt, vagyis ha mindkét fél egész egyszerűen az örömöt keresi. Magyarországon a nagy házibulik farmernadrágos résztvevője számára vagyoni szempontból mindegy volt, kivel fekszik össze: nem számíthatott rá, hogy akit éjjel fölszedett, arról másnap kiderül, milliárdos szülők gyermeke, és nagy vagyon örököse, viszont a szegénységnek se voltak olyan reménytelen dinasztiái, mint a század első harmadában, vagy mint most, attól se kellett tehát tartani, hogy az ember magával a csórósággal kerül közvetlen kapcsolatba. Amerikában és a Nyugat más államaiban azok az évtizedek a tőke szellemi leértékelődésének jegyében teltek, egy ideig ott se az előmenetel volt a legfontosabb, hanem a szeretet és a szerelem.

Mondom, mostanra kezd összeállni a kép, hogy Amerika yuppie-jai, a reaganizmus, az abortuszklinikák elleni fegyveres támadások pontosan ugyanabba az irányba hatnak, mint a magyarországi kis- és nagyegyházak erőszakos térfoglalása, a yuppie-k hazai kis öccseinek és húgainak nyomulása.

Mára a vászonnadrág ciki. A közgazdászhallgatók, medikusok nem kisebb lenézéssel emlegetik a farmeres filoszokat, a fekete ruhás bölcsészlányokat, mint a cigányokat. Feljött megint a szövet, és hódít az öltöny. A legnagyobb hőségben mellényes, vastag szövetöltönyben feszítő újkonzervatív politikusok és üzletemberek már megválogatják, kivel fekszenek össze, nagyon is figyelnek rá, társuk honnan jön. Az AIDS-től se tartanak annyira, mint a rossz származástól.

Egyre több színház műsorában lett uralkodó mára megint a bohózat, az operett. Korunk paradigmatikus „teátrumi sikerszériája” A miniszter félrelép.

Mostanra, a birodalom újrarendeződése idején válik világossá, hogy tőke, egyházak, naftalin, szövetöltöny, konzervatív politika, bordélyház, hazugság és bohózat egyazon rendszer részei, és ennek a rendszernek nélkülözhetetlen alkatrésze a polgári házasság.

Azt a szót, hogy rendszer, húsz esztendővel ezelőtt nem vettem volna a számra, úgy össze volt nőve a „szocialista” szóval. És most itt a millenniumon azon veszem észre magam, hogy használni vagyok kénytelen. Lám, az idők változnak, és nemcsak mi változunk bennük, hanem a szókészletünk is.

eljár a kurvákhoz

Nemzedékem írói és költői között kérdezősködtem, kinek volt dolga prostituálttal – az az eredmény, bármilyen hihetetlen, hogy nem volt senkinek sem. Magyarázatul kínálkozik, hogy mi, a kor eszméit és példaképeinket követve, életünket „a szerelemre alapoztuk”. De arról már van tudomásom, hogy a legifjabb, vagyis most pályakezdő alkotók némelyike, amúgy már családos fiatalember, eljár a kurvákhoz. Persze egy írónak, költőnek nem telik rá, hogy előkelő bordélyban tehessen rendszeres látogatást. Azok egyenesen a politikusok, üzletemberek számára lettek létrehozva, és az úri kliensek számára védelmet kínálnak a kíváncsi pillantások, meg az AIDS ellenében. Nemi betegnek lenni a 21. században – legalábbis belátható részében – mindenekelőtt vagyoni helyzet kérdése lesz.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy amikor egy polgár bordélyba látogat, nemcsak nemi vágyát vezeti le, hanem a hatalmát is élvezi. Olyan szolgáltatást tud vásárolni, amit mások nem – hát ezért érdemes polgárnak lenni.

Hogyha tehát Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet szövege színpadról elhangozva napjainkban bohózatként hat az úri közönség előtt, az nem véletlen. Két emberi lény egymás iránti vágyai, közeledése megint abban a rendszerben értelmezhető igazán.

féktelen vágyakozás

Egyébként nemcsak a színpad deszkáinak közelében van ez így; a most harmincas költők munkásságában feltétlenül uralkodó szólammá lett a családi líra, vagyis – úgy tűnik – szakítanak a század magyar költészetének a kötetlen kapcsolatok iránti, olykor féktelen vágyakozásával.

És jóllehet Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet valószínűleg azt hitte, szerelem és lázadás, amiben részesek, sőt: sors, a századvég polgári színésze és publikuma tévedhetetlen ízléssel helyezi el „ügyüket” a mulatságos félrekúrások között.

1. Ami a 20. századból kimaradt című összeállításhoz ↑

kép | vecteezy.com