A FÖLDÉRT ÉS AZ ERDŐÉRT TETTEM
2000 február
Hajnali 5 óra 24. Elpakolom a hálózsákot és a polifómot. Ez lesz a harmadik nap, melyet nyakig agyagba ágyazva, jobb karomat két rönk közé láncolva töltök. A rönkök abban az egymásra hányt kupacban helyezkednek el, ami az én gödrömet köti össze Graham Plattséval.
Az első két napon 8, illetve 10 órát töltöttünk a földbe temetkezve, buldózerek társaságában, miközben olyan beásási technikát igyekeztünk kidolgozni, amely minimálisra csökkenti a fájdalmat és a görcsöket. Aztán lassú ráeszmélés egy addig ismeretlen kapcsolatra. Kötelék fűz a földhöz. Pulzusa az enyém, és a külső váz, a testem kifejezőeszközévé lett.
Különös nyugalom töltött el. A várakozásban nem volt semmi félelmetes, inkább arra ébresztett, hogy helyesen cselekszem, tettem a földi törvények felett áll, helyesebben összhangban van a legmagasabb rendű törvényekkel. Kénytelenek voltunk ehhez az erőszakmentes akcióhoz folyamodni, ez volt az utolsó esélyünk, hogy megvédjük a Daintree esőerdőt a mohó és hatalomvágytól elvakult emberek irtóhadjáratától.
John Williamset tartóztatták le először, miután a töltésről a markológép tetejére ugrott, ahol aztán odaláncolta magát a kipufogócsőhöz. Fürge és bátor tett, de mint a legtöbb ilyen, rövid életű. A markoló egész délelőtt rendületlenül dolgozott, sorra ásta ki azokat, akik a lábuknál összeláncolva temették be magukat a gödrökbe. Egymás után letartóztatták őket.
a láncfűrészek bevetése
Kevéssel dél után, a rendőrség csavarvágókkal és láncfűrészekkel felszerelkezve vonult fel a védelem első vonala ellen. Gyorsan eltávolították azokat, akik kezüknél vagy lábuknál fogva láncolták magukat az óriási rönkkupacok első sorához. De a láncfűrészek bevetése nem járt sok sikerrel, mivel a rönköket előzőleg stabilan rögzítettük, hogy hátráltassuk, illetve megakadályozzuk ezeket a kísérleteket.
Úgy délután két óra felé a védelem utolsó vonala is felmorzsolódott. Csak Maria csücsült továbbra is egy mélyen földbe ágyazott pózna tetején keresztbe tett, odaláncolt lábbal — és a két Graham gödreikbe temetkezve az egymásra hányt rönkök alatt.
A markoló vezetője nekiállt eltávolítani a rönköket, amikor kiabálás hallatszott, mert az eseményeket figyelemmel kísérő környezetvédők észrevették, hogy életünk veszélybe kerülhet, ha a rönköket így távolítják el. Ha egy fát megmozdítanak az egyik oldalon, az láncreakciót indíthat el, és a többi, melyek közt kucorgunk, mind nekiindul. Megálljt parancsoltak, amíg a rendőrök a feltevés helyességét vizsgálták. Ez idő alatt a markoló vezetője úgy állt meg gépével, hogy szemkontaktust tudtam teremteni vele. Éppen erre vártam. Így rendeltetett. Beszélni kezdtem, szívemből jöttek a szavak — mégis úgy tűnt, mintha nem tőlem erednének. Mintha a természet költözött volna belém, hogy szót emeljen saját érdekében.
Figyelmemet a markoló vezetőjére összpontosítottam, szinte pszichikai kapcsolatot létesítettem vele, a hangom figyelmet parancsolt:
Uram! Ön megfosztja köpenyétől a földet és pusztulását okozza. El fog pusztulni, s ez olyan biztos, mint hogy a meztelen csecsemő is meghal, ha a tengerparton hagyják a tűző, déli napon. Lassú halál, de bizonyosan a mezítelenség okozza. Ha megfosztjuk köpenyétől a földet, és kitesszük a tűző nap szűretlen sugarainak, szép lassan kimerül, és a természet ereje és teljessége többé nem képes a teremtés csodájára.
Uram! Kérem, vegye észre, hogy minden, amit az ember hozott létre, romlásnak indul, és záros határidőn belül eltűnik. De a természet, ha hagyják, időről időre újrateremti önmagát, olyan gazdagsággal, melynek bősége határtalan.
Uram! Kérem, ne vigye véghez ezt az őrültséget, ne vegyen részt ebben az embertelenségben. Kérem, menjen el. Menjen haza becsületben. Mint egy hős, akinek bátorságáról szól majd mindenki. Ilyen döntést hozni nem szégyen, senki sem fogja megbélyegezni miatta. Tudom, hogy szíve mélyén ezt ön is tudja. Cselekedjen most, és távozzon hősként. Hallgasson a szívére. Látom, hogy tétovázik. Nincs helye tétovázásnak, mikor a szíve súgja, mit kell tennie.
Uram! Uram! Hall engem! Tudom, hogy eljutnak önhöz a szavaim, még ha látszólag süket fülekre is találnak. Hát cserbenhagynak minket a szavak? Ez hát az erdő szótlan vallomása? Ha a szavak, amelyeket használok, nem hatnak önre, ha olyannyira kiüresedtek, értelmetlenné váltak a túl gyakori használatban, akkor érezze az erdő energiáit. Az élet lüktetését, mely körülveszi.
Menjen haza, uram
Uram! Lehetetlen, hogy nem érzi. Be kell látnia, mielőtt túl késő lenne, hogy a föld tart el bennünket, időről időre újrateremti magát, hogy fenntartsa a felszínén élő fajok sokféleségét. Uram! Az emberiség és a természet nevében kérem, cselekedjen helyesen. Menjen haza, uram. Menjen haza. Ne engedje, hogy a szavak cserbenhagyják az emberiséget, hogy kevésnek bizonyuljanak egy ilyen órában, amikor a föld leggyengédebb érzéseit fejezhetnék ki. Engedje, hogy megérintsék szívét és felébresszék a jóindulatot, mely tudom, ott benn lakozik. Hősként menjen haza. Ne szégyenkezve. Uram! Nem vicces kedvemből vagyok itt. Sem hogy bolondot csináljak magamból az ön szórakoztatására. Nem ezért, vagy valami más játék kedvéért ástam be magam. A földért és az erdőért tettem. Kérem, értse meg. Olyan egyszerű. Ön megfosztja a földet köpenyétől. A palásttól, mely megvédi az élet egészével együtt. És ön megöli a földet. Ez már nyilvánvaló. Menjen haza, uram. Menjen haza …
Minden szó hiába. Ön elrabolja a földtől utolsó, élő maradványait és veszni hagyja. A szavak nem hoztak megoldást, és most már azt is tudom, hogy nem érintették meg. Nincs hátra más, mint hogy elnémuljak, mint a fák.
A százvalahány szemlélődő és résztvevő, a rendőrök csakúgy, mint a környezetvédők vagy az önkormányzat képviselői egy ideje teljes csöndbe burkolóztak, és úgy beszéltem, mintha egyetemi előadóban volnék. A feszültség nőtt. A markoló vezetője gyötrődött, arca eltorzult a kétségbeeséstől, amint bátorságot gyűjtött a visszavonuláshoz, de hiába. A rendőröket láthatóan érzékenyen érintette az ügy. Lábuk földbe gyökerezett, szinte hipnotizálták őket a szavaim. A feszültség túl nagy volt — egyértelműnek tűnt, hogy képtelenség folytatni a munkát és fenntartani a rendet, amit egy televíziós közvetítés megkövetel. A markoló vezetője meghátrált. A rendőrök kétórás ebédszünetre vonultak vissza.
Ebédszünet után a rendőrség és a markoló vezetője újfent támadásba lendültek, csakhogy ezúttal olyan elszántan, hogy szavakkal ezt lehetetlen volt megtörni. A rendőrök úgy nyüzsögtek körülöttünk, mint a hangyák, ellapátolták a szorosan testünk köré tapasztott földet, melyet a rönkök is védtek. Darut is kerítettek, hogy eltávolítsanak egy, a fejem fölött vészjóslón himbálódzó farönköt. A daru karját felemelték, így az a rönkkel együtt elimbolygott a helyszínről. Mivel nem volt elég hely a munka folytatásához, a rendőrök kénytelenek voltak a rönkök alatt ásni, hogy a csavarvágókkal hozzáférhessenek és kiszabadíthassák odaláncolt karomat. Amint a csavarvágókkal ráfogtak a már amúgy is szoros láncra, az úgy megfeszült, hogy azt hittem, összezúzza a jobb csuklómat. Rájuk kiabáltam, hagyják abba.
„Baromság! Csak tetteti” — állította két közelben tartózkodó rendőr. Újra munkához láttak. De ez alkalommal egy zsaru szemmel tartott.
„Állj, összeroncsolják a csuklóját!” — üvöltötte. Végül sikerült úgy manőverezniük a csavarvágóval, hogy a lánc se ne csavarodjon el, se ne feszüljön meg. Három nagydarab rendőr egymásba kapaszkodva működtette a csavarvágót. Csattanás. A lánc megadta magát. Most már elöl is áshattak, ott, ahol addig leláncolt karom akadályozta a munkálatokat. A rönköket egymás után leemelték, hogy helyet csináljanak a lapátoláshoz. Végül aztán kezükre kerültem.