EGY RÍMTELEN SZONETT TÉTJE

Vadon tenyésző hangok légvételét
képzelem (vagy hallom is) a hegytetőn;
buborékok, kotyvasztatlan dallamok,
levegőre rajzolt ház, már láttalak

egyszer régen, talán télen, az égen,
nyári felhők alján; madárszárnysurrogás
emlékeztet, levél-zajgás, már őszült;
most a mohó tavasz közönye dajkál,

képzeleghetek szabadon, rímtelen
szonettemnek ma már semmi tétje nincs;
mikor volt vagy lehetett volna, miért

nincs, ha van; így nyüstölöm sorról sorra
magam; lehetőségeim tárháza
nyitva, jönnek velem hű konkrétjaim.

kép | Giusi Barbiani, flickr.com