FEGYELMEZETTEN
[VISZONTLÁTÁS]

Simon Balázs: Anyaság című verséhez
Nem számolom a lépcsőket, nem tudom számolni sem, a második emelet nagyon magasan van. Mire felérek, nem vagyok már, nincs lépcsőház, nincs korlát, mégis elkanyarodom balra, az intenzív felé.
A második ajtó mögött a gyerekem gépre kapcsolva, csövek lógnak belőle, egyik palackban vér, másikban infúzió. Lélegeztetik, két napja gégemetszése volt, köhögne, de nem tud köhögni, jön az ápolónő, nyárs van a kezében, vagy mi, azzal nyúl be a kanülön, forgatja a gyerekemben, külön rángatózik a fej, mellkas, kéz és a láb.
foghatom a kezét
Várom, hogy a nővér befejezze a műveletet, nem zavarom meg, a világért sem. A fegyelmezett szülőket beengedik. Fél óra, egy óra, foghatom a kezét, hatodik hete nagyon fegyelmezetten.
Dolgozni is megyek. Minden reggel. Tárgyalások, egyik a másik után, mert a kivitelező, a beruházó, alkalmatlan anyaggal, szakszerűtlenül, két szakértő és szakvélemények, számítások, helyszíni szemle, fegyelmezetten. Az orvosokkal is.
Mondták, ne várjunk a vakációig, essünk túl a műtéten, jó, essünk, egyszerű eset, azt állították.
Hat hét múlva mégis letakarták az ágyat fehér lepedővel.
Az orvos most hozzám beszél, éppen közli velem, boncolják majd a gyerekemet, átviszik a kórbonctanra.
Ne, ne tegyék, nem kell, nem akarom.
Ezt majd a kórboncnok professzornál, holnap kell szóba hozni.
Másnap elutasítás, mert harminc éve nem volt rá példa, hogy aki a klinikán, azt boncolás nélkül. Ugye, érti, kérdik tőlem.
Hát hogyne érteném.
De ha a klinikán írásba adják, hogy nem kérik a boncolást, mert egyértelmű az ok, a halál oka, akkor lehet róla szó. De ez reménytelen, ne is próbálják.
nem kérik
Mi mégiscsak visszabotorkálunk a gyerekklinikára, és rövid beszélgetés után a kezünkben az írás, hogy nem kérik a boncolást. Azzal valahogyan elvánszorgunk a kórbonctanra.
Rendben, bólint a tanársegéd. Már nem is a professzor tárgyal velünk. De akkor szíveskedjenek közölni azt, hogy. Mi csak állunk, és nézünk, mit kellene most mondanunk.
Hát a halál okát. Csak akkor adhatunk a temetésre engedélyt, mondja a doktornő.
Én mondjam meg, hogy miben halt meg a gyerekem?
Az orvosnő tehetetlen. Segíteni szeretne.
Szepszis jó lesz, kérdi kínlódva.
Hullaszag leng, mélyen letüdőzöm, mögöttünk a boncterem ajtaja szélesre tárva, bádogasztalokon halottak. Próbálom fölfogni a kérdést, és mintha bádognyakam lenne, úgy fordítom a fejem. Valahol itt van a gyerekem, hátha láthatom.
A hangom bádoghang, amikor megszólalok.
Jó lesz a szepszis, igen.