BE KELL VALLANI
2009 október
Boldog nemzetnek unalmasak az annalesei. Ilyen nemzetet közel s távol vajmi keveset ismerünk.
De vannak szerencsésen polgárosult, gondolkodásra és kritikára képes nemzetek, amelyek (egy marginális elmebeteg-rétegtől eltekintve) értik, hogy – a tudóssal szólva – „a történelem ‘célja’ nem a jelen igazolásában, hanem az ide vezető út ismerete révén a jelen jobb megértésében áll; a történelemben… egymástól különböző struktúrák vannak, nem pedig immanens fogalmak, közvetlenül ‘példaként’ szolgáló, érzelmileg lelkesítő kategóriák és analógiák.”1
És bár „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”, ezek a nemzetek ismerik magukat: nem vakította el őket történelmük „aranylapjainak” ragyogása, nem szaggatták ki ugyane könyvből a kevésbé fényes, netán mocskos lapokat. Önérzetük éppen attól egészséges, hogy múltjuk hibáit, vétkeit, bűneit bevallották, végiggondolták, tanultak belőlük. Ráadásul ezt az önismeretet megújuló szellemi munkával ébren tartják.
az önismeret munka eredménye
Félreértés ne essék: az önismeret nem szerencse, hanem munka eredménye. Ezt a munkát nem „a nemzet” végzi. Az iskolákban a tanárok az önismeret szellemében tanítanak (persze nem mind ugyanazt), és ezért senki nem jelenti föl őket semmilyen pártnál (senki nem akar bolondot csinálni magából). A kutatók a dokumentumokat vizsgálják, melyekhez korlátozás nélkül hozzáférnek. Az írók a nemzeti múlt keserves korszakairól, rossz döntéseiről is nyugodtan írnak, ha az ihlet arra sarkallja őket, sem nemzetféltő tiltakozástól, sem a téma miatti érdektelenségtől nem kell félniök. A családban-kocsmában beszélgető emberek, ha a múlt hibás döntései szóba kerülnek, nem hallgatnak el riadtan, mondják, ami eszükbe jut. A nemzet dolgait irányító hatalom pedig – bár természeténél fogva kedvel bizonyos véleményeket, melyeket támogatni is hajlamos, míg kevésbé kedvel másokat – megtartja magának a preferenciáit. No igen: az emlékezés-munkához szabadság kívántatik.2
Az ilyen szabadon, tehát értelmesen elvégzett emlékezés-munka friss példája egy naplókból, levelekből, emlékezésekből válogatott, kommentárokkal összefűzött angol szöveggyűjtemény: A Somme – ahogy a szemtanúk látták3. Ízelítőül néhány idézet:
1916. július 1-én a Somme-nál – Verduntől 450 kilométernyire nyugatra – megindult a brit hadsereg offenzívája, azzal a céllal, hogy a német védvonalat egy 19 kilométernyi szakaszon szétzúzva megnyissák, a résen át nagy erőkkel mélyen benyomulva gyakorlatilag megnyerjék a háborút.
Egy héttel előbb elkezdődött a tüzérségi előkészítés: másfélezer üteg 1 627 824 lövedéket lőtt ki a német állásokra. „A falvakkal, rétekkel, erdőkkel és szántókkal teli tájon egyetlen bokor, egyetlen pici fűszál nem maradt. Minden tenyérnyi földet újra meg újra felszaggattak a lövedékek; elegyengetődtek a dombok, a fák gyökerestől kifordultak helyükből, majd szilánkká aprítódtak; a házakból törmelék és por maradt.”
A brit csapatok harcos optimizmussal készültek a támadásra. „Sok tucatnyian, akik holnap rohamra indulnak, tegnap megáldoztak: én is. … Erős az előérzetem, hogy sértetlenül végigcsinálom, ám ha Isten szent akarata elszólít, készen állok;… ti pedig, drága Anyu és Apu, tudni fogjátok, hogy Istenem, hazám és királyom iránti kötelességemet teljesítve haltam meg. Arra kérlek, tekintsétek megtiszteltetésnek, hogy fiatokat adtátok a királyért és a hazáért.”
A hadparancsokat igazi harci szellem diktálta. „A tisztek félreérthetetlenül véssék az állomány eszébe, hogy a ‘visszavonulás’ szó a legszigorúbban tiltva van, ha elhangzik, csakis az ellenség fortélya lehet, és mint ilyen, hallatlanná teendő.”
Július 1-én, mikor „mindent áthatott a nyári reggel friss pompája… s az ég kékjéből biztosra vettük, hogy eszményi szép napunk lesz…”, százezer brit katona indult rohamra a német állások ellen. Dombnak föl kellett haladniuk, a németek többszáz méterről jól láthatták minden mozdulatukat. A kilőtt egymillió-hatszázezer-akárhány lövedék kétharmada srapnel volt, mely sem a föld alatti fedezékekben, sem a beton géppuska-állásokban, sőt néhol még a drótakadályokban sem tett kárt. Az angol, walesi, skót, ír, ausztrál, új-zélandi katonákat csaknem teljes német tűzerő fogadta.
„Lekaszált rendekben hevernek a halott, haldokló, sebesült brit katonák… Időről időre valaki feldobja a kezét és a földre rogy.” „Hallani lehetett, ahogy a golyó eltalálja az embert, hallani lehetett! Aztán a nyögést, a zuhanást.” „Szimpla mészárlás volt.”
teljes kudarc
Parancs szerint a negyedik hullám is rohamra indult, bár akkor már nyilvánvaló volt a teljes kudarc. „Fáradt, éhes, szomjas banda tart visszafelé. Ezek nem viccelnek. ‘A franc egye ki őket, ha egy percig is maradnak, szar az egész.’ Egy fiatal, sportos hadnagy terelné őket vissza. Félrelökik. Előrántja a revolverét, megfenyegeti őket. Rá sem hederítenek. Tüzel. Egy brit katona összerogy előtte. A hatás azonnali. Sarkon fordulnak, és szorongatott bajtársaik segítségére sietnek.”
Voltak sikeres szektorok is.
„Bevágtuk a gránátot a fedezékbe, aztán elindultunk az árok hosszában, mikor három szép szál német jött felénk futvást, feltartott kézzel. Húsz méterre se voltak. Mindketten tüzeltünk, kettő elesett. A haverom, mikor rájuk sütötte a fegyvert, azt mondta: ‘Ezt a bátyámért meg a Dardanellákért.’ Aztán, mikor megint tüzelt, s a harmadik német is elesett: ‘Ezt a lövészárokban töltött telemért.’ Odamentünk hozzájuk, s az egyik megmozdult. A haverom megrúgta, és belényomta a bajnétot. Akkor vége lett.”
Július 1. estére egy falut sikerült elfoglalni a déli szektorban. 19 240 brit katona elesett, 34 500 megsebesült, 2 160 eltűnt, 590 hadifogságba került.
Ezután koncentrált tüzérségi tűzzel előkészített kisebb támadások, olykor sikeres rész-offenzívák következtek egy-egy erődített falu vagy sűrű erdő ellen.
„Az ellenséges drótakadályon legalább annyi halott volt, mint előtte a földön. Akár a hálóban rekedt halak. Groteszk pózban lógtak. Némelyik mintha imádkoznék: amikor meghalt, térdre rogyott, s a háló nem engedte elesni.” „Külön heverő végtagok, csonkolt törzsek, itt-ott egy levágott fej, köröttük vörös foltok a lombok zöldjén, keresztre feszített ifjúságunk jelképeként pedig az egyik fán fennakadt egy láb, a leszakadt húscafatok a levélfüggöny díszeként…”
Szeptember közepén hadrendbe állt az első 36, óránként 1 kilométer haladásra képes tank. Októberben mérgesgázt is bevetett mindkét fél, a pusztítástól eltekintve különösebb eredmény nélkül. Az ismétlődő esők november végére állították le a hadműveleteket. A harcképes állomány maradt a lövészárokban télire, és eltöprengett a tanulságokon. „Hátravontak minket feltöltésig… A zászlóalj létszáma 250 fölött volt, pillanatnyilag hetven fő… Ha találkozunk, ne mondd ki előttem a „vezérkar” szót, mert elhányom magam. Ezért a munkáért valaki kötelet érdemelne… Gondolom, hadbíróság elé állíthatnak, amiért a fölöttes tisztikart bírálom, de nem érdekel, állítsanak…”
„hentesboltnak” becézett kórházsátor
A senkiföldjén rekedt sebesültek – ha kibírtak egy-két (néha négy-öt) napot, ha a rendszeresen géppuskázott szanitécek hátravitték őket (a reménytelennek látszó eseteket ott kellett hagyniok) – eljutottak az általánosan „hentesboltnak” becézett kórházsátorba. „Egyikünknek tartani kellett a kart, amíg a doktor levette. Nekem a pácienst kellett lefognom, a másik adogatta a műszereket, a harmadik nyomta az érzéstelenítést.”
Azután – ha a német tengeralattjárók nem torpedózták meg a kórházhajót – a sebesültek kikötöttek valamelyik otthoni kórházban, ahol a tervezett beteglétszám három-négyszeresét agyonterhelt orvosok és nővérek kezelték, jó esetben a gyógyulásig.
Negyvenöt faluért, nyolc kisebb-nagyobb erdőért, 4-8 kilométer előrenyomulásért 420 000 brit katonának4 kellett meghalnia.
Külön fejezetben olvashatók a vezérkar válogatott szövegei. Az offenzíva terveit a franciaországi brit erők hadsereg-főparancsnoka, Sir Douglas Haig (Haig első Earlje, 1861–1928) dolgozta ki. Mint annyi brit főtisztnek, Napóleon-komplexusa volt neki is: eltökélte, hogy egyetlen zseniális manőverétől az ellenség az első nap „összezavarodik, demoralizálódik és szétesik”, s a brit erőknek már csak a sikert kell kamatoztatniok. „A teljes veszteség pillanatnyilag 40 000 főre becsülhető. Ez nem tekintendő súlyosnak a küzdő erőket és a támadott front hosszát tekintve” – írta naplójába július 2-án.
A főtiszti kar egyetértett.
„A létező hatalmasságok kezdenek kissé nyugtalankodni a helyzet kapcsán. A veszteségek növekednek, s a miniszterek firtatják, milyen eséllyel kapunk értük megfelelő ellenértéket… Alapvetően annak valószínűsége háborgatja őket, hogy hamarosan 200 000-es illetve 300 000-es veszteségekről is szólhat a számla, melynek ellenében egyelőre nem túl nagy a nyereség” – tájékoztatta Haiget Sir William Robertson vezérkari főnök a Birodalmi Haditanács üléséről július végén.
Augusztusban aztán teljes – föltételes módú, jövő idejű, valamint erkölcsi – érvrendszer született a Haditanács számára.
„1. A Verdunre nehezedő (német) nyomás megszűnt.
2. Oroszország múlt havi sikerei nyilván kudarcba fordulnak, ha az ellenség szabadon csoportosíthatott volna át csapatokat a keleti hadszíntérre.
3. Annak bizonyítéka, hogy a Szövetségesek képesek energikus offenzívát indítani és folytatni, s az ellenség legjobb csapatait legerősebb állásaikból kivetni, megrendítette a németek – valamint barátaik és a kétkedő semlegesek – Németország legyőzhetetlenségébe vetett hitét. A világ elé tárult továbbá Anglia ereje és eltökéltsége, s a brit faj harcos ereje.
4. Súlyos veszteségeket okoztunk az ellenségnek. Még hat hét, és az ellenség kifogy az emberanyagból!
5. A szakadatlanul fenntartott nyomás végül az ellenség teljes bukásához vezet.”
Haig december 23-i napiparancsa pedig már valóságos győzelmi jelentés.
„Kétségkívül elégséges bizonyíték van rá, hogy az ellenség ember- és hadianyagban mért veszteségei jelentősen meghaladják a Szövetségesek veszteségeit. Erkölcsi szempontból pedig a mi oldalunkon mutatkozó előny még nagyobb. Új hadseregünk… a megvívott heves küzdelemben sok értékes, a jövőben is hasznosítható tapasztalatot szerzett.”
Hogy kell 420 000 saját halottat csinosan ad acta tenni, ha a létező hatalmasságok kissé nyugtalankodni kezdenének? Így.
Kitérő:
„1916. szeptember 15-én a Cavendish Hotelben holtan találták Edwin Thomas Falkner Sandys alezredest. Halálos fejsebét a kezében tartott revolverből származó golyó okozta. Az alezredes zászlóalja a július 1-i rohamban 540 embert vesztett (estére egyetlen tiszt és 28 közlegény vonult pihenőbe). Az alezredes, aki maga is megsebesült (a háború során ötödször), sebesült tiszttársához intézett búcsúlevelében a következőket írja: ‘Azért jöttem ma Londonba, hogy kioltsam az életemet, július 1. óta egyetlen pillanat lelki békém nincs.’ A halottkémi tárgyalás végzése: ‘Pillanatnyi elmezavarban elkövetett öngyilkosság’.”
csődbe ment spekulációk
Haig és tábornoktársai messze előremutató leckét adtak a kommunikáció című tantárgyból. Ma is így szokás elszámolni csődbe ment spekulációkkal, összeomlott nagyüzemekkel, házakkal, életekkel. Már csak ezért is érdemes a somme-i offenzívát itthon fölemlegetnem, túl azon, hogy pusztán önmagáért is föl kell emlegetni. (Aztán az ír-mániám miatt: jelentős ír5 és észak-ír (ulsteri) alakulatok harcoltak és pusztultak a Somme mellett, emlékeztek egész-ember voltukra a kórházakban6, viselték a háború nyomát életük végéig7; s az offenzíva évtizedekig része volt az észak-ír mitológiának8)
De mindenekfölött azért, hogy a gondosan elvégzett emlékezés-munkára felhívjam a figyelmet. Néhány adat (a szöveggyűjtemény jegyzeteiből, tehát csak a somme-i offenzívával kapcsolatos írások): a költő John Masefield már 1917-ben megjelentette A régi frontvonal9 című kötetét. Egy évre rá kijött egy gyalogos és egy tankista emlékirata. 1919-ben kiadták Sir Douglas Haig hadparancsait. 1920 és 1923 között öt egyéni, illetve kollektív emlékezés jelent meg (pl. A 18. hadosztály; A Viktória királynő lövészezred), a továbbiakat nem is sorolom. 1927-ben jelent meg Churchill történeti munkájának10 öt; 1933-ban Lloyd George emlékiratainak11 hat kötete. 1932-ben kiadták a franciaországi és belgiumi hadműveletek12 hivatalos történetének első, 1938-ban második kötetét. És folytatódott a publikációk sora évtizedeken át, voltaképpen napjainkig.
Erről a távolról sem fényes, jóindulattal pyrrhusi győzelemről csupa tárgyilagos – inkább önkritikus, sőt, Churchill esetében élesen kritikus, de semmiképp sem „deheroizáló” – munka. Ugyanakkor természetesen tömegével termett a giccs, az apologetikus, önfényező művecske, a diadalt ünneplő, a brit katona hősiessége előtt fejet hajtó mű. De az angol (walesi, skót, ír) nép mindebből – máig hatóan! – azt szűrte le, hogy az emberiség történetének az I. világháború volt az ősbűne. Emlékezés-munkájuk ennek az ősbűnnek a megvallását is jelenti.
A mi történelmünknek is ez az ősbűne, hisz a világháború összes vezérkarának félelmetesen azonos volt a logikája: a végső győzelmet két-három13-négy év után is egy döntő offenzíva fogja meghozni, tehát „friss emberanyag” százezreivel kell „feltölteni” a „hadigépezetet”.
Miért vagyunk hát ilyen restek a közös ősbűn megvallásában?14
Nem is restség ez: inkább kínos zavar, s a teljes kitörléssel azonos elhallgatás. A magyar közvélemény vagy tíz éve nem tud mit kezdeni az 1914 és 1920 közötti idővel. Pedig épp az utóbbi, gyakorlatilag konszenzussal szemlélt pont – Trianon – ügyében is perdöntő bizonyíték az a bizonyos vezérkari logika, melynek jegyében a Piavénál a Magyarország védelmében hadra fogható utolsó kétszázezer emberrel is feltöltötték a húsdarálót.
Ismét bekövetkezett, amitől Szűcs Jenő oly szomorúan óvta a magyarságot: „saját kategóriáink transzponálása régi századokba, modern kívánságlista benyújtása a történelemnek… A történelem mint érvtár és példatár teleologikus értelmezése, hogy a negatív hagyományokhoz ne is nyúljunk többé, a pozitívakból viszont szüntelenül erőt merítsünk. …A nemzeti történelem szemléletének afféle módja, mely egyfajta kálvária-dombot tervez meg, rajta a stációk sorrendszerűen előírt, állóképekben és csatajelenetekben ábrázolható fokozataival.”15
cseléd-mentalitás
És hozzá valami furcsa cseléd-mentalitás. Presser Gáborék remek dalában hangzik el az a sor: „Van, akit fölmentenek, s akad, aki ottmarad.” A dekkungban sturmra készülő baka keserűen gondol a szerencsés lógósra. Hogy miért nem szorong az is ott, mellette. Pedig tudhatná: a fölmentett soha nem kívánta, hogy ő ott szorongjon a dekkungban. Az adta parancsba, aki őt, ottmaradandót a frontra kivezényelte. A főméltóságú tábornok úr. Akinek a magasába ő, a cseléd-eszével, el se lát. Bátrabb logika szerint az ellentétpár tehát így állna fel: „Van, aki kivezényel, s akad, aki ottmarad.”
Az első világháborút utoljára a hadviseltek unokái tudták hitelesen (vagy egyáltalán) értelmezni, akik még a nagyapjuk szájából hallhatták, hogyan áradt vérrel a Piave. Azután rémlett egy darabig „az élősdi és rothadó kapitalista hatalmak rablóháborúja”-séma, talán derengett valami olasz–magyar megbékélési szertartás – azután? A molyette példatárból, a vedlett vakolatú csatajelenet-stációból „hős katonáink?” Dehát az olaszok, az oroszok (meg, mint láttuk, az angolok, a németek) is hős katonák voltak, a kivezényeltek fegyelmével egy emberként másztak elő a lövészárokból, bele a géppuska-tűzbe, ez a legszörnyűbb az egészben.
Ezt kellene meglett emberként bevallani: hogy több százezerszám sunyítottunk és követtük a parancsot a pusztulásig, tökéletesen értelmetlenül.
Teleologikusan értelmezett nemzeti történelmünk két, ezt követő mozzanatáról, ha gorombán fogalmazok, annyit tudunk mondani: „Tantónénikérem, neménvoltam.”
„A károlyimihály volt! A kunbéla volt!” Szinte hallom: megcsúfolták a demokrácia alapvető szabályait, nem tartották tiszteletben az emberi jogokat, lábbal tiporták az alkotmányosságot, otromba módon fogalmuk se volt a fejlett világ modern kategóriáiról.
Hát mi? Ott se voltunk?