Novotny Gergely

USZADÉK FÁK

1995 október

USZADÉK FÁK

Féltem a boszorkánytól, mégis közeledtem hozzá.

Ha elvonul az árvíz, a fiatal füzeknek újra el kell viselniük a taposást. Az ember pedig mások lábanyomában jár. Sem a balsejtelem, sem a félelem nem fogott vissza. Talán minden alap nélkül tartottam magam ilyen erősnek, vagy úgy gondoltam, a boszorkány mindenre kiterjedő gyűlölete engem kihagy, és így a közelébe tudok settenkedni.

,,Ítélet előtt” – tisztán hallottam. Utána mondtam, mert hallottam. De mit akartam ezzel vagy mit akart mondani a hang, aki előttem mondta? Egyszerű, világos, nem lehet félreérteni. Ítélet előtt állok, mint mindnyájan. Ítéletet mondanak fölöttünk, mint a növények fölött is, hogy melyiket kell ápolni és melyiket kiirtani.

már előre besorolták

Ha különlegesen magas a Duna, elönti a sziget partját és lerakja az iszapot, aztán visszavonul, és fűzfacsemeték bújnak ki az iszapból. Akkor már megszikkad, és nem is iszap, hanem talaj. Nő a csalán. Meg különféle virágok. Gazok Füvek. És bogarak szaladgálnak köztük. Ítélet előtt. Mert ilyenkor még nincs eldöntve, hogy gaz-e vagy fa, hasznos-e vagy káros, büdös-e vagy illatos, hogy a származása jó-e vagy rossz. A csecsemő sem tudja még, csak ordít és enni akar, és nem ruca, hogy már előre besorolták, már előre ítélkeztek felette; még nem tudja, miféle bélyeggel jött a világra. A füzek még mint kis botocskák bújnak ki az iszapból, fogalmuk sincs az ítéletről, csak kibújnak, ágat meresztenek, levelet hajtanak, ott állnak tíz centiméter magasan ezek a fűzfacsecsemők, és azt sem tudjak, mennyire kell utálni a csalánt, lenézni a füvet és egyéb gazt, fogalmuk sincs, csak nőnek és levelet eresztenek. Majd ott kell elmennem köztük az ítélet előtt.

Váratlanul megcsapott engem is a rettegés, pedig nem magamra gondoltam, csak a kis fűzfacsemetékre. Az ítélet előtt lepke száll, olyan könnyedén cikázik, hogy az ember nem tudja, valami cél felé halad-e, vagy csupán a szellő dobálja. Én meg finoman úgy igazítom a léptemet, hogy a legkevesebb növényt tapossam, inkább csak köztük, a szikkadt homokra lépjek. A hang mondta és én is utána mondtam, hogy ítélet előtt. Hülyeség. Ki beszélne itt a Dunától és az árvonal gazaitól elzárkózó, düledező, mégis szorosan egymásba fogódzó kerítések alatt? Elhessegetem a rettegést, nem követtem el semmit. Azt tettem, amit más. Betartottam a szabályokat. Köszöntem. A révésznél megvettem a jegyet. Fizettem.

Mark Robinson, flickr.com

De lehet, hogy előkeresnek valamit. Volt rá példa. Félhetek. És ezek a gazok is félhetnek. Ha tudnának félni. De ezek itt naiv bizalommal nőnek. Azt lehetne mondani, hogy szinte lelkesedéssel. A buta lelkesedést hívják balekségnek. Az a balek, aki nem tudja, mire megy ki a játék, és lelkesedik. Mint a gazok vagy a kis füzek az iszapban. Vagy én. Mit tudom én. Nem én döntöm el, milyen bélyeggel születtem. Erről nem tudnak sem a füzek, sem a csalánok. Velük lelkesedem. Vagyok. Lépek, ítélet előtt, a szárazon maradt magasparton, a fűzcsemeték között keresem és taposom az ösvényt, és nem veszek róla tudomást, hogy el is ítélhetnek.

Ahogy a révtől az odalátszó korhadt fűzfa felé mentem a Duna és a kerítések között, a lábnyomokat figyeltem, és csak időnként akadt meg a szemem egy-egy iszapszürke uszadék fán. Úgy követtem a lábnyomokat, mint egy nem túl rég történt gyilkosság bizonyítékait. Mert mind elpusztultak, akikhez akkoriban menekültem, és mégsem tudtam ellenállni a vonzásnak, hogy a nyomukban járjak, és miközben a füzeket figyeltem, és a fölöslegességüket nem ismerő virágokat, úgy tűnt, mintha körülöttem lebegnének, és semmivel sem lennének valószínűtlenebbek, mint én vagyok, mert hiszen az is érthetetlen, hogy megmaradtam.

a kavicsok harsognak

Kíméletesen követem a lábnyomokat, csak a kavicsok harsognak a talpam alatt, és hallom a hangot, miközben a boszorkány felé megyek, hallom Feri bácsi és Laci hangját, de vigyázok, hogy csak a letaposott ösvényre lépjek. Utat törnöm nem kell, emberi taposások csapásai barázdálják ezt a világot.

– A verés megváltoztatja az embert. Tanúsíthatom – így Feri bácsi.

– Marhaság – mondja Laci keményen, de csak suttogva, mert szellem, és hangja fűsusogásból és homokzizegésből szövődik.

– Láttam embert verés után. Soha többé nem tudta magát összeszedni. Mondom, hogy megváltozott.

– Hülyeség – sziszeg Laci megvetően. – A karakter nem változik. Adva van. Nem változtam meg.

Az apró füzek ilyenkor nyár elején, amikor még nem lepik el a fürdőzök a homokpartot, naiv, ezüstös bizakodásukkal eltakarják a konzervdobozt, a műanyag zacskót, a becstelen éjszakák elhajított sörösüvegeit, s nem is gondolnak védekezésre vagy rejtőzésre, csak a fény felé növekszenek, és összetévesztik a parancsot az ígérettel. Mert hogy növekedni kell, az parancs, de hogy sikerülni fog, azt nem ígérte meg senki.

A falu alattomosan hallgatott. A magaspart kerítései sötéten néztek a túlsó partra. A két part ősidők óta gyűlölte egymást, és itt a révészek sem jelentettek kapcsolatot vagy közeledést. A part és a szigeti falu lakói nem beszéltek egymással. A hegyek alatt köves és agyagos volt a part, a sértődött kis kápolna hátat fordított a folyónak, a kora délután már árnyékba boruló tölgyfák a meredek oldalon megvetéssel nézték a sziget lankás homokdombjait, és kárörvendve hallgatták a vöröstarka csorda rekedt kolompját. A szigetiek roskadt szénapadlásokat és perváta-tetőket mutattak a túlsó partnak, és a templomot mélyen a sziget belsejébe rejtették, mint titkolt magánügyüket. Még a madarak is másfélék voltak, a héják és sasok látogatóba sem jöttek át a szigetre, a vércsék és ölyvek pedig hatalmas figyelő nyárfákon laktak, a túlparton ismeretlen homok óriásain, és a fecskék egészen más hangon csiviteltek. A révészek a lehető legkevesebb ideig tartózkodtak a parton, ők a szigeten laktak és a szigethez tartoztak, csak akkor töltöttek el több időt, ha a kis révkikötőt a vízállás szerint följebb vagy lejjebb kellett helyezniük, de csizmájuk sem a csúszós vagy repedezett agyagot, sem a hangyákat nem tudta megtéveszteni. Mások voltak a temetők és mások a szellemek, és kísértetjárta éjszakákon, ha viharosan fújt a szél, a part testetlen lelkei a fák között és a szurdokban kerestek menedéket, de a szigetiek csapongtak, mint a viharmadarak, könnyedén szálltak a hullámokra.

Dries van den Elzen, flickr.com

Árvíz idején az uszadék fák a szigeti oldalt járták, mert a Duna kanyarulata arra sodorta őket, és időnként vagy fönnakadtak a homokon, vagy egy szigetlakó segített a fönnakadásban, ha elérte, megcsáklyázta, esetleg ki is kötötte. Hogy honnan jöttek, senki sem tudta, nem kutatta, ez a Duna ajándéka volt, mint a legömbölyített kavicsok, a homok és az elzárkózás. Az uszadék fák, ezek az utazó óriástetemek, nagy ritkán kérgesen vagy lombosan érkeztek, de leginkább lekopott róluk a kéreg, letörtek az ágaik, megszürkítette őket az iszap és a sorsuk; a parton, tűző napon már annyi élet sem maradt bennük, hogy megrepedjenek.

A boszorkány titkon dolgozik, mint a vírusok. Az áldozatok nem is tudnak róla. Talán nem is ismerik, vagy nem ismerik föl.

kóvályogsz körülöttem

– Lehet, hogy a gyilkos tetű, az áldozat pedig isten – mondom Lacinak a balekok lelkesedésével, mert őtőle vártam, hogy egyszer egyetértsen velem és helyeseljen nekem; és ahogy ott lépdeltem lassan a fűméretű fűzfák között, helyet kerestem a talpamnak, Laci iszonyú uralkodó lelke kóválygott körülöttem; zavartalanul folytathattam: – megbotlás egy hülye kőben, ez is végezhet a legnagyobb zsenivel, a legnagyobb szellemet is megölheti egy nyomorult szúnyog vagy egy részeg útonálló, az ölés győzelme nem adhat igazi magasabbrendűséget, rangot; érted, Lacikám? Mondj már valamit, az isten áldjon meg, tudom, hogy itt kóvályogsz körülöttem.

– Hülyeség. Az uralkodik, aki a másikat meg tudja ölni, aki kényszeríteni tudja a másikat arra, amire akarja. Tudod, mi vagy te? Egy nulla. Azért vagy nulla, mert nem tudsz uralkodni, nem tudod az akaratodat másokra kényszeríteni, még megvásárolni sem tudsz senkit, mert nincs semmid, mert nulla vagy, és a fecsegésed is nulla, mert nincs mögötte semmi, nincs mögötte sem hatalom, sem erő, sem vagyon.

Fájt, hogy észrevételeimet ilyen lesújtóan fogadja, de örültem, hogy ott van körülöttem, azért ez is valami; miközben taposom a homokot, a kavicsot, és lassan közeledem a boszorkányhoz, Laci mégis hozzám csapódik, rávall ugyan a válasza, mert mindig így szoktunk beszélgetni, mielőtt megölték az erdőszélen, és jöttek a darazsak a verőfényben, hogy kóstolgassák, lukat rágjanak bele; szép tőle, hogy megül ott a száz éve haldokló óriás fűzfa odvas törzsén, és a harmatos pókhálón keresztül villogtatja a szemüvegét.

– Tudom, hogy Magdi, a boszorkány, lassan mérgezett meg téged is; megmérgezett mindnyájunkat, de ő azért nem jelentős; azért, mert megöl bennünket egymás után, nem hatalmas, hanem egyszerű és primitív, nem tudja felfogni, hogy kit öl meg, miféle folyamatot szakít meg, ő csak szakácskodik, mérgez, kever, adagol, vegyít, abba a kis láboskájába beleönti a főzeteket, és gépies mozdulatokkal kavargatja. Gondoltál már arra, milyen primitív, ősi mozdulat a kavargatás, ahogy az anyukájától tanulta, meg a többi boszorkánytól, már évezredek óta kavargatnak, és ő is éppen úgy kavargat, mint az elődei, de bármilyen sikeresen csinálja, még nem nagyobb, mint akiket megöl, mert te is milyen hatalmas voltál, ahogy uralkodtál és gyűjtötted az aranyat, és sok aranyat és gyémántot gyűjtöttél, és jól elhelyezted, hogy védve legyen, és a tied volt és megszaporodott, és táncoltatni tudtad az embereket, ahogy te akartad, mert neked volt fantáziád, és erős voltál, de ő csak kavargatott, és a főzet gőze mégiscsak megmérgezett, pedig ő sokkal kezdetlegesebb, mint te voltál, vagy én voltam, vagy Feri bácsi volt. Feri bácsiról nem beszélek, mert ő átfogja ezt az egész szigetet, istenem, érzem, hogy itt lebeg fölöttünk, de Magdi, a boszorkány csak kavargatott, és talán a gyűlöleten kívül nem volt semmi tartalom benne, főzőcskézett, nem azért, mintha ő találta volna ki a receptet, mert ő soha nem talált ki semmit, csak megtanulta, hogyan kell kavargatni, mert csak ahhoz volt hajlama; nem vetted észre, hogy nálad jóval alacsonyabb rendű dolgok kínoznak és ölnek meg, és attól, hogy megölnek, még nem magasabb rendűek, mint te vagy?

Meg Nicol, flickr.com

És ahogy így motyogtam, azon kaptam magam, hogy állok a homokon a száz éve korhadó óriás fűzfa alatt; a szerencsétlen nem tud meghalni, még mindig kisarjad, még fiatal ágakat hajt, és a levelei olyanok, mint a kis idei csemetéké, ezüstösek; mintha féltékenyen őrizné azt az óriási mohos követ a lépcső tövében. Hogy kerülhetett ide az a kő, mikor és hogyan hozhatták ide azt a követ, erre a homokos és kiskavicsos folyófenékre, milyen varázslás emelte föl és rakta ide és mikor? Én meg itt állok alatta, és taposom a homokot, nedves a talpam alatt, mert a lombok nem engedték, hogy a nap felszárítsa a hajnali harmatot, és lázadozik bennem a boszorkányos pusztítások ostobasága, és a magasrendűség kiszolgáltatottsága, és én balek módon lelkesedtem, hogy milyen okosat találtam ki, és mondok el Lacinak, aki annyira okos, erős, gazdag, uralkodó és győztes volt – ameddig meg nem ölték –, és élvezem a saját észrevételemet, szomjazom a helyeslésre, de hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani. Ott álltam a száz éve haldokló fűzfa alatt, remegett a harmatos pókháló csillogása; Lacihoz tartozott a szemüveg, de nem úgy, mint valami fogyatékosság, hanem mint a tiara vagy korona, és hallottam a hangját, ahogy tapostam a nedves homokon, mert halála ötéves távlatában is ott volt szemüveges és kopasz pompájában, mint egy görögösen gonosz isten, mint Apolló, aki nevetett, mikor a húga, Artemisz lenyilazta Nióbe fiait és lányait; mohos kő, susogás, lélek, örökkévalóság, nemcsak a kő, a zümmögés örökkévalósága; lehet, hogy a végtelen kabócahangon beszél.

csak sajnált

Feri bácsi lelke fölöttünk lebegett, mint a festményei, mint azok a gyengéd, árnyalatos képek, melyek a mozdulat bensőségét és a közös kiúttalanságot mutatták; bajuszos, sovány arca felhőként húzott el fölöttünk; nem ítélt el, csak sajnált. Én meg törtem a fejem, hogy ekkora szelídség és türelem hogyan tud megfelelően védekezni, mért nem morzsolja össze a daráló, szórja szét a robbanás, mért olyan plasztikus és felbonthatatlan a maga három vagy mit tudom én hány dimenziójában, s miközben beleakadt a lábam a mohos kőbe, mert nagyobbat kellett volna lépnem, mint gondoltam, és a haldokló fűzfa odva olyan feketén ásított, mint az ismeretlen, ahova mind elvonultak, a kabócák meg kíméletlenül zenéltek, mintha a végzet muzsikusai lennének, pedig ez az egész időmérés, a megkergült körbeforgás végtelen sivársága, ketyegés, nappalok és éjszakák gondolattalansága; Feri bácsi bajszából az egyik szőrszál engedetlenül váratlan irányba mutatott – zivatar lesz –; nem mintha hozta volna a zivatart, csak jelezte; tegyétek csak gyerekek, ami rátok van szabva, ha mindent elveszítetek, ti is megtudjátok.

Ahogy fölkapaszkodtam a kőre és a kőről a lépcsőre, láttam, hogy nyitva a kapu, szabad az út. Bemehetek Magdihoz, a boszorkányhoz. A szellemjárta homokban színes és középkori páncél rajzolatú poloskák vonultak előre szakaszos mozgással, átlépve a mi apró törekvéseinken és csalódásainkon.

Gene Wilburng, flickr.com

– Csak a véletlen tud pontosan célozni – mondtam Lacinak, mert nem riasztott sem a hallgatása, sem a megvetése; újra és újra erőszakoltam, hogy megértessem magam és elnyerjem a helyeslését. Abban semmi öröm nincs, ha félénkek és engedelmesen helyeselnek, de meggyőzni az értetlenség óriásait, az igen; csak annyit mondjon, hogy igazam van, hogy találtam valamit, amire nem gondolt.

– Csak a véletlen talál bele halálpontosan, mert minden akarat és szándékosság mellétalál.

– Marhaság – vágott közbe Laci –, véletlen nincs, a végzet mindent pontosan meghatároz, te nem vagy más, mint a festék, mellyel a céltáblára rajzolták a karikákat.

Törtem a fejem, hogyan győzzem meg: minden csak utólag van pontosan a helyén, a tervek sohasem sikerülnek egészen, és törtem a fejem, ahogy Laci hangja a fűzlevelek közül sziszegett, hogy miért hatástalanok az okosságaim, és miért kell annyira csodálnom Laci ellenállhatatlan biztonságát.

– Arannyal nem szabad foglalkozni, mert az aranyért ölnek – mondta ekkor felhőmagasból higgadtan és derűsen Feri bácsi, és mögötte mint a bárányfelhők sorakoztak a fogságban elpusztult pékszázad szellemei, a szél és a bizalom most is összeterelte őket.

túlvilágon vonuló ezred

Ahogy beléptem a kertbe, a gyümölcsfák és a hatalmas mogyoróbokor eltakarták a házat és a boszorkánykonyhát. A sivatagi fű még kardszárazon is hívogatott, hogy ne siessek a vesztembe, várjak, feküdjek le kicsit. Ahogy a szögekkel kivert mezőre léptem – pázsitnak nem lehet nevezni, mert ez a homoki fű száraz és kemény –, magam alá terítettem a kabátom – fakir mégsem vagyok, hogy szögekre heveredjek, s ahogy ülök ott, és a túlparti másik világot nézem, körülzsonganak a vadméhek és a kísértetek; riadtan figyelem a jeleket és a szöcskeugrálásban rejlő figyelmeztetést. Ilyen alacsony szögből csak a hegyek teteje látszik, mert a haldokló fák és a fiatal bozótok sövényt alkotnak. Beszívtam a levegőt, de a szél nem a Duna felől fújt, pirított hagyma és káposzta szagát hozta felém, megszólalt a harang, de a túlvilágon vonuló ezred menetelését nem zavarta.

– Csönd legyen, elég volt a ciripelésből! – ez a nagymama hangja. – Mind elmennek egymás után ahelyett, hogy nyugton maradnának, vagy legalább meglapulnának. Ezen a földön mindenki gyanús, aki segíteni akar, megváltani vagy megszabadítani; már a nagyapátoknak megmondtam, hogy őrizkedjen a barátaitól, mert azok fogják kitekerni a nyakát.

– Jól van, mama! – szól Feri bácsi, és dárdaként meredő bajusza észak felé mutat. – A csapdában is szolidárisan kell együtt menetelnünk; a gyerekek bíznak bennem, és én nem hagyhatom el őket.

– Nem értem, miről beszélsz. Undorodom ettől a hősies meneteléstől a pusztulásba, ettől a züllesztő és tönkretevő barátkozástól; előre reszkethetsz, ha a barátod tanácsol valamit, vagy azt hallod, hogy becsület és igazság.

– Jól van, mama – suttogja Feri bácsi távolról, mégis kemény és világos hangon. – Mióta hazajöttem, le-lemegyek a partra és naphosszat lesem, mit hoz a víz. Újra és újra lefestem a roskadt pajtát, a keréknyom rajzát a homokon, de ha látom, hogy úszik a fatörzs a Dunán, leteszem a palettát meg az ecsetet, a pikát beledöföm a fába, kivontatom biztos helyre, mert nekem már nincs más feladatom.

– Ne bízz a barátokban, mert ők kérnek majd, hogy fogd be a lovakat, hogy gyűjtsél rőzsét, rakd meg a kemencét, repülj át értük az óceánon, és hozzál nekik moszatot, szivárványhalat, kagylót, árvalányhajat, ismeretlen vidékre vezess turistautat, és ülj be a hajóba, mikor életedben nem láttál még tengert.

– Mikor hazajöttem, nem tudtam elmondani, hogy ez mit jelent, hogy milyen a sorakozó a barakk előtt, a céltalan és értelmetlen szenvedés; hogy milyen romló anyagból van az ember, és milyen értékesek a percek, amelyekben nem vernek. Ültem a sámlin a konyhában, a feleségem undorodott a szagomtól, mert megváltozott a szagom, mióta megjöttem, a fiam pedig aranyat gyűjtött, úgy gondolta, hogy az a fontos. Az ember semmit sem tud átadni vagy mondani a fiainak. Egyáltalán, amit az ember tud, az nem használ másnak, mert mindenkinek magának kell megszereznie. A fatörzsek pedig jönnek a vízen. Valamikor kinn feküdtek a parton, aztán az árvíz felemelte és elhozta ide a fákat. Ezt a világot nem lehet megjavítani.

Laura Fournier, flickr.com

– Ha olyan jó barát akarsz lenni, azt csak arra használják mások, hogy kifosszanak.

– Festettem, néztem a vizet, hogy jobban lássam az úszó farönköket, de ahogy vártam az uszadék fákat, jobban megértettem a vizet is, s hogy a verés után már nem akarok semmit, nem mintha a verés megnevelt volna, hiszen értelmetlen volt, nem lehet még büntetésnek sem nevezni, legföljebb tévedésnek; ez volt a kiszolgáltatottság megismerése. Néztem a partról a hullámokat, a folyót, ahogy követi medrét a hegy és a nagyra nőtt homokzátonyok között.

– Gazdag voltam – sziszegett Laci hangja –, és táncoltattam a pincéreket, még a csirkefogók is féltek tőlem.

– A nagymama elrepült – súgták a tönkök, a kidőlt gyümölcsfák csonkjai –, a szeretője két évig haldoklott a hátsó szobában, mostanában a földön szállnak a hajnali köddel.

A fatönkök örültek, hogy végre kibeszélhetik magukat, a boszorkánykonyha gőzei pedig idehullámzottak, finom ételillat és illatos méreg. Tudtam, hogy ott csaponganak körülöttem, de már annyi erejük sincs, hogy megpöcköljenek egy szöcskét; sugdosásuk este épphogy meg tudja remegtetni a lángot, de azt nem tudom náluk sem elérni, hogy meghallgassanak, vagy ha kényszerűen meghallgatnak, igazat adjanak nekem.

– A kacsák párosával úsznak – próbálkoztam bizakodva.

– Marhaság. Valamikor az öreg kerülővel, Áron bácsival jártuk a homokot, és ha látott valahol egy állatot vagy madarat mozogni, lelőtte. Megkérdeztük, miért lövi le. Azt válaszolta: minek éljen. Mi kisgyerekek voltunk, Áron bácsi meg nagy volt a görbe puskájával, valamikor átment a csövén egy szekér, de a célt sosem tévesztette el. Minek éljen, azt mondta – és Laci cserépszaggató északi szelek hangján nevetett, ahogy csapongott körülöttem és élvezettel emlékezett, egész közelből súgta a fülembe, különben nem is hallottam volna, mert errefelé a szelek visszafelé fújják az üzeneteket.

szekrényben felejtett mesterhegedű

Szegény Laci, gondoltam, nem tudja abbahagyni. Szereti a vérengzést és szereti a vérengzés igazolását, és az esze is megvolt mindig hozzá, és a féktelen erőszakossága. Nem lehetett neki ellentmondani. Most is kíméletlen ritmusban percegett, mint a szekrényben felejtett mesterhegedűben a szú.

Kinek mondjam el? Talán Józsi bácsinak, aki hosszú nyarakat táborozott a szigetcsúcson, s csak képmutatásból nagybőgőzött, hogy ne ismerjék fel, különben valódi foglalkozása szerint indián törzsfőnök volt, halak varázslója és viharidéző, de neki sem mondhatom, mert felesége után kereng a parton, szólongatja, nincsen nyugta, a nappalokat figyelve tölti, kilyukasztott lapulevelek alatt.

Feri bácsinak sem tudom elmondani, mert nem válaszol, csak szánalommal néz rám, és értem, hogy valami hiba van bennem, valahol eltévesztettem, érzem magam is, csak nem tudom, hol, és emiatt sem a gondolataim, sem a szavaim nem többek, mint kikötéskor a csónak sikolya a kavicson.

– Miért jöttél ide? Mit keresel itt? – kérdezte Laci sziszegve, szemüvegét a levelek között átütő napfénnyel villogtatva. Nem feltételeztem róla, hogy szándékosan el akart vakítani, mert erőszakos volt ugyan, de minden alattomosság távol állt tőle.

– Magdit, a boszorkányt szeretném meglátogatni – választoltam —– és gyógyteát kérni tőle.

– Csak menjél, de ezt nem vártam. Tudtam mindig, hogy senki vagy, de hogy összepaktálsz Magdival! Kiraboltak, érted? Együtt raboltak ki, és amikor kikerültem a börtönből, úgy fogadott, mintha ő lett volna megbántva. Teával kínált. Engem. Azok után, amit ő tett. Azok után. Zsebében a zsákmánnyal. Teával. És semmi. Nem szólt. Csak letette a teát. Öt év után. Amikor kijöttem. Teával! – és Laci hangja sivított a karcoló száraz füvek között.

– Nem azért megyek, hogy szövetkezzem vele – mondtam Lacinak engesztelve –, hanem hogy megtudjam, kit és hogyan tett el az utóbbi időben láb alól.

– Undorodom Magdi alattomos módszereitől. Én az egyenes mészárlást szeretem. És ez tudta az öcsémet megbolondítani…

Elszállt. Fel az ágak közé. Az ágak ugyan a homokperzselte égbe nyúltak, de rést nyitottak a végtelenségnek. Ott majd elférünk mindnyájan, ha nincs kedvünk hazalátogatni.

Csend lett. Talán elállt a szél. Talán megsüketültem. A magány hajtott és a kényszer, hogy megtudjam, hová lettek. Követtem az ösvényt a boszorkánycserjék és a haldokló fák között. És hol van a gyönyörű zöldséges? Magdi mestere volt a veteményes kertészkedésnek. Mindenkit gyűlölt, de a paradicsomot, petrezselymet és a sárgarépát szerette. Azok meg buzgólkodva burjánzottak, és azt hitték, Magdi néni jó tündér.

– Na, te jöttél? – szólt a mézédes dallamos hang a bozótból; a málnásban guggolt a kis görbe boszorkány; őszes szőke haját pettyes kendő kötötte le, fuvolahangon szólított meg, a kapirgálást közben nem hagyta abba a málnásbozótban.

Lemsipmatt, flickr.com

Ahogy néztem görbe hátát és a nyak nélküli kendős fejét a rendezett, de burjánzó málnatövek között, arra gondoltam, milyen mézédes a hangja, és hogy talán várt engem, vagy tudta, hogy jövök; lehet, hogy figyelt, vagy figyeltetett, mert rögtön rám köszönt.

– Gyűlölöm ezt a homokot, pereg a lapátomról meg a kesztyűmről, nem fogja meg a vizet, és a gyökerek nem tudnak benne megkapaszkodni.

– De hiszen csodálatosak a növényeid, Magdikám!

– Ezek? Görbék. Mind görbe. És a levelek sem a megfelelő irányba mutatnak. Lehet, hogy rosszkor jöttem, gondoltam, de jókor jönni ide sosem lehet.

– Hiszen roskadásig van itt minden paradicsommal meg sárgarépával, málnával; látszik, hogy szereted a kertet és a növények is szeretnek téged.

– Mi köze ennek a szeretethez? Semmi. Én csak dühömben vagdosom ezt a homokot, és csak tűröm, hogy a növények körülfogjanak. Egész életemben így voltam. Állandóan nyúlkáltak felém, és nem tudtam őket lerázni.

– Gábor merre van? Nem jött ki veled?

– Mit tudom én! Mind meghalnak vagy megszöknek, ahelyett, hogy valamire mennének. Elegem van belőlük, meg belőled is.

– Feri bácsi meg Laci kísérgetett útközben, te nem találkoztál velük?

– Még csak az kéne. Kifüstölném őket. Kivágtam a fáikat. A kertet beültettem a saját növényeimmel. Itt már minden az enyém, nem üthetik bele az orrukat. Nem mernek idejönni, mert tudják, hogy járnak azok, akik engem megtámadnak. 

Jólesett, hogy Feri bácsi és Laci csak engem kísérgetett és Magdit nem; hiába vannak olyan távol, mégis ragaszkodnak hozzám; magamban apró mécsest gyújtottam az üdvösségükért.

– Megmondhatnád nekem, ezek hogy haltak meg, és a lányod, Elvira mért utazott olyan messze a föld túlsó oldalára, hogy ott főzze a paprikás csirkét a kóborló poliphalászoknak, hogy mi történt ezzel az elátkozott házzal?

– Mit tudom én! Nem én öltem meg őket. Nem mondom, elegem volt belőlük, de nem bántottam egyiket sem – furulyázta, és észrevettem, hogy az ágakra ereszkedett galambok és rigók félrefordították a fejüket. – Mind meghalnak vagy megszöknek, ledobják magukról a felelősséget, mindent rám hagynak, a kertet, a házat, az aranyat, az egész falut, hogy én kínlódjak egyedül, a kezem alatt meg minden növekszik, pedig megfojtani szeretném.

nem tudok fölemelkedni

Hirtelen elfogott a rémület. Jobb lesz menekülnöm. Még rám uszítja a csalánokat és a kardfüveket. És a lelkiismeretet. Mert képes rá. Mintha én követtem volna el. Az az igazi bűn, amit el sem kell követni. Azt uszítja rám. Érzem, hogy mindennek én vagyok az oka. Valamire ráléptem, valaminek nekimentem, vagy csak egyszerűen voltam, mint az eredendő bűn. Azt sem kell senkinek elkövetnie, mégis üldözi az embert, és amiatt üldözik az embert. Nehogy vad menekülésnek látsszék, kimért lépésekkel vonultam ki a kertből, szedtem a lábam, csak azt sajnáltam, hogy nem tudok fölemelkedni, mint a gémek.

A kertkapu nyitva volt, de ahogy kiléptem, még rá sem tapostam a haldokló fűzfa alatti mohos kőre, a rozsdás sarokvasak csikorogtak, és a kapu becsapódott mögöttem. Lihegve álltam a nyílt parton, ahol már csak a növendék araszos fűzsarjak hajladoztak, és szememmel mohón a kompot kerestem. Éppen indult a túlsó partról. Jókor jöttem, gondoltam, majd leülök a révnél a padra, ott várom meg az indulását. Tele voltam bűntudattal, saját silányságom érzésével. Én voltam a bűnös. Megmérgezett a boszorkány. Mehetek a többiek után.

– Feri bácsi még most is itt ül és a vizet nézi? – kérdeztem ekkor, mert észrevettem, hogy föntről figyel.

– Mit nézzek a vízen? Azt a nagy uszadék fát nézem, hogy hol fűrészeljek belőle szeleteket. Télen, ha elnéptelenedik a falu, mert mindenki fedél alá húzódik, felhordom a korongokat a ház elé, és felhasogatom. Akkor már kihalt a világ, és zavartalanul le tudom festeni, mit jelent a megszabadulás. Nem zavar senki a pillantásával és értetlenségével, csak a kandallóban sisteregnek a fadarabok. Egész nyáron a téli csöndet tervezem, és az utat a háztól a partig, a lépéseket, melyeket sem büntetni, sem letartóztatni nem lehet.

Mire Feri bácsi felszállt az égbe és szétterjedt, mint egy fátyolfelhő, az éhenveszejtett pékszázad röptét is meghallottam, a füzek fölött surrogtak. A komp most kötött ki a parton, tisztelettel néztem a futó felhők felé, és hiába kúszott utánam Magdi teájának gőze, csak annyit vállaltam az eredendő bűnből, amennyi jogosan rám esett; a süppedékes homokra érve a saját súlyomat éreztem.

felső kép | Shawn Rossi, flickr.com