Balassa Péter

AZ EMBEREK

Mérték és mértéktelenség Vörösmarty költői világában [2000 szeptember]

AZ EMBEREK

Mérték és mértéktelenség felől nézve Vörösmarty Mihály költői világát, néhány közmegegyezéses, irodalomtörténeti megállapításból indulnék ki, amely az újabb kutatásban polgárjogot nyert. Az egyik: a Gyulai Páltól eredeztetett úgynevezett kiegyensúlyozott Vörösmartyról alkotott kép tarthatatlansága (az tehát, hogy a fiatal költő döntően különbözne a 40-es évekbelitől és a Világos utánitól). A másik: előbbit felváltja, lényegében Babits 1911-es és 1935-ös tanulmányaitól kezdődően, nagy megszakításokkal és nehezen elfogadtatva az, amit például Martinkó András (1971) és Szegedy-Maszák Mihály (1979) Vörösmarty-képe fejt ki meggyőzően: kimutatják az alkati folytonosságot, kiemelve a metafizikus dimenzió, a nemzeti és egyéni lét kozmikus távlatba helyezésének állandó jelenlétét.
az utolsó pillanatig
Ezen értelmezési hagyomány szerint a kései nagy romlásversekben, mint pl. Az emberekben, illetve az Előszóban költőnk a Kölcsey, Széchenyi, majd később Arany által megfogalmazott belső hanyatláshoz és a Szózat magasztos megsemmisüléséhez képest a nemzethalál harmadik változatát vizionálta magas poétikai szinten, amennyiben a nem katartikus hatású pusztulást jelenítette meg. Hozzáteszem, hogy ennek a vonulatnak a jelenléte kimutatható a legkorábbi versek, illetve a Csongor és Tünde semmi- és pusztulásképeiben (pl. A zivatar, 1822., illetve Börzsönyben Oct. 10. 1825, s még jó néhány példa adódhatna), vagy a Tudós mindkét monológjában, az Éj-monológban és Csongornak a drámai költeményen végigvonuló alvás/álom-problematizálásában, illetve a reményvesztés végletességében szinte az utolsó pillanatig (A vén cigány). Kiemelik az alkat kezdettől meglévő kétkedő, szorongó vonásait. Már Kemény Zsigmond úgy látta, hogy nagy nemzeti buzdító verseiben „a biztatások hasonlítottak a csüggedéshez” (Vörösmarty emlékezete, 1864).

William Blake: A halál háza, tate.org.uk

William Blake: A halál háza, tate.org.uk

Szegedy-Maszák Mihály írja Előszó-elemzésében, amely egyúttal pályaképet is tartalmaz: „kétkető lelki alkatú volt, költészetében nem lehet olyan pozitív értéket találni, melyben következetesen mindig feltétlenül hinni tudott volna. Ezért gyötörte erősebben a semmi élménye, mint XIX. századi irodalmunk többi nagy alkotóját.” Martinkó András pedig 1971-es tanulmányában azt az értelmezést igazolja a Szózattal kapcsolatban, hogy „Vörösmarty a „nagyszerű halál-on a nagy, országos méretű, az egész magyarságot sírba döntő nemzethalált érti”, „s így „a Szózat az egyik legkétségbeesettebb magyar vers”. Egyébként egy hírlapi cikkének tanúsága szerint már Széchenyi így olvasta a költeményt. Továbbá rámutatnak a keresztény apokalipszis, a megváltás-tan, illetve a bűnbeesés, a testvérgyűlölség és az ezekkel összefüggő teodicea-probléma (istenigazolás és a rossz tapasztalata közötti feszültség) erőteljes, habár laicizált vagy szekularizált jelenlétére. Ebből a szempontból valószínűleg a következő biblikus helyek jöhetnek szóba, mint referenciális olvasmányok, amelyek nyelvi-motivikus nyomai kimutathatók Vörösmarty költői nyelvében és vizionált történelem-szerkesztményeiben: Genezis 1–9, különösen 4. és 6., illetve a Prédikátor könyve hét, ún. hiábavalóság-mondása, esetleg a Jelenések könyve.

Végül a modern értelmezéshagyomány nyilvánvalóan érvényes szegmensei közül kiemelem azt a költészettörténeti szempontból fontos megállapítást, hogy: „ez a viszonylag önmagát teremtő nyelv (…) rendkívül eredeti volt a Vörösmartyt megelőző időszakhoz képest, és lényegében különbözött a népies Petőfi és főként Arany nyelvtisztító, halott trópusokat felújító nyelvétől (…) Óhatatlanul is arra gondolunk, hogy irodalmunk kihagyott egy lehetőséget, amikor túlságosan is eltávolította magától a nyelvteremtő Vörösmartyt.” (Szegedy-Maszák említett Előszó-elemzésének egyik konklúziója: 219.) Martinkó András pedig szintén az Előszót elemezve, így fogalmaz (Miért szép? 1975. 359.): „Petőfi és Arany nagy nyelvi forradalmat hajtott végre a magyar költészetben, de ilyenkor látjuk, hogy a forradalommal valami csodálatos érték, lehetőség is kiveszett.” Mielőtt felmerülhetne az egymással szembeni kijátszás szemrehányása, hadd keressek magyarázatot arra, hogy miért is ez az „eltávolítás”, s hogy a költészeti hagyománynak ez a sajátos működése miképpen függ össze azzal, amit Vörösmarty világa mond/mondott nekünk, ami miatt ugyanis el kellett távolítani/téríteni bizonyos mértékig, hogy azután éppen a végsőkig fenntartani igyekezett normák feladását követően, ha szakaszosan is, de Babitstól máig éppen Vörösmartynak ez az önteremtő nyelvi ereje és értékvilágának megdöbbentően disszemináló jellege szólaljon meg számunkra eleven erővel.
eretnek gondolat
Dávidházi Péter Hunyt mesterünk című, kiváló könyvében, amely Arany kritikusi örökségét méri fel (A „kiengesztelődés” poétikája, világnézeti normák című fejezet), Erdélyivel szembeni elméleti vitáját és Tompa-kritikáját elemezve, a költőnek Madáchot a Kisfaludy Társaságba bevezető szövegét idézi: „a pesszimista irányú költő megszűnik-e csupán ez által költő lenni, hisz úgy pl. Byron, nem volna az. Óhajtandó ugyan, hogy a költői lélek teljes harmóniában legyen a világgal: de ha nincs, ki tehet róla. A művészet harmóniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind.” Arany itt nemcsak a világgal való meghasonlás lélektani igazságát ismeri el, hanem a művészet harmóniájával megférő előfordulásának a világnézeti és esztétikai konszenzushoz képest akkor (1862) eretnek gondolatát is kimondja. Mondhatnánk, malgré lui, amennyiben általános meggyőződése, amit főleg a Tompa-bírálat jelenít meg, éppen az, hogy a nagyon sötét gondolatokat hordozó költészet esetén oly mélység fölött lebegünk, ahol féltjük az embert. „Állítson a költő keresztet az ily örvény fölé, s óvakodjék ott járni.” A klasszicizáló pszichológia és irodalomszemlélet, amely a magyar és a világirodalmon a 20. század közepéig átível (Eliot: Mit jelent az, hogy klasszikus? végkövetkeztetése: „A mérték szabadságunk ára.” ill. Uö: Tradition and the Individual Talent) Arany gondolkodásmódját tekintve erre a neoklasszicizmusra emlékeztet, amely a költőben megkülönböztette a szenvedő embert az alkotó elmétől, s a költészetet a személyestől menekülés lehetőségének tartotta. Arany egyensúly-tartása, amely sok évtizeden át mintegy mértékadó, normaképző és hagyomány-szelektáló erővel bírt, abban áll, hogy amikor a pesszimista világképet elítélő norma erőszakkal kirekesztené az ember igaz fájdalmát, akkor ő e fájdalom mellett áll ki, amikor viszont a fájdalom pusztulással fenyegeti az embert, akkor a norma elfogadásának támaszához pártol: Dávidházi szerint ez a látszólagos ingadozás magasabb következetesség. Szerinte a kereszt-állítás az örvény helye fölé nem tiltás, hanem emlékeztetés, az „óvakodjék ott járni” pedig a kiengesztelődés esélyére utal.

William Blake: Jób könyve, commons.wikimedia.org

William Blake: Jób könyve, commons.wikimedia.org

Mindez talán kitérőnek tűnhet a témához képest. Azért volt rá szükség, mert legalább jelezni akartam, hogy az egyensúly – habár igen óvatos és rugalmas formában történő – fenntartásának irodalmi-eszmei normája jóval Vörösmarty után is a magyar irodalomszemlélet evidenciái között foglal helyet. Jó okkal és nem csak irodalmi okokból. Az irodalmi modernizáció sajátos és nagy értékeket is képző késleltetése, amely Vörösmartyt egyszeri tüneményként, voltaképpen megújító hagyományt nem konstituáló jelenségként kezeli, irodalmon kívüli okokkal is összefügg: egyrészt a társadalmi, politikai modernizációhoz fűződő, mélységesen és sokáig szintén racionális okokból ambivalens viszonnyal, a jogos félelemmel a katasztrófától, a nemzethaláltól, ami jósló szorongásnak bizonyult, az elfojtással történő visszatartás vagy hárítás árát is megfizetve.
összecsúszó törekvések
Másrészt a romantika poétikájának és filozófiájának valódi radikalitásával, mélységeivel való szembenézés elodázásáról van szó, amennyiben a szembenézés a személyiség vélt egységét veszélyeztette, mert szétfeszítette volna. Az elodázás mint az identitás-féltésre adott sajátos válasz viszont éppen arról beszélt, amiről mindenki tudott már (hogy  alighanem mégiscsak elkerülhetetlen), de senki nem hitt a megfogalmazhatóságában, vagyis a megértésében, felfoghatóságában, netán elviselhetőségének igényében vagy próbájában. A mértékvesztés, a mértéktelenség reálisan létező állapotának, a történelem és az emberi lélek mint káosznak a sajátos, új mérték szerinti poétizálhatóságában nem hitt és nem is hihetett a Vörösmarty utáni, több mint fél század irodalomszemlélete. Így viszont a romantika valódi radikális jelenségeinek és poétikai következményeinek feldolgozása csaknem egybeesett a Nyugat első nemzedékének és a továbbiaknak az irodalmi modernizációra irányuló, időben sajátosan és nem következmények nélkül összecsúszó törekvéseivel. Így történhetett az a rejtélyes, és persze igen gazdagító együttállás, hogy lényegében egy évtizeden belül jelentkezik Ady, Babits, Kassák, Füst és Kosztolányi egymástól egészen eltérő poétikai alapítása.

E jelenségegyüttes mélyén talán éppen a mértékvesztés lassabb költészeti feldolgozásának sajátos elszalasztása is lappang, amennyiben a 19. századi három nagy alapítás, Vörösmartyé, Petőfié és Aranyé közül tulajdonképpen csak a második és a harmadik épül tovább. Hangsúlyoznám, hogy itt sorsszerű elhalasztódásról van szó, nem pedig a történetben résztvevő személyek választásairól, esetleges mulasztásairól (a legkevésbé éppen Aranyról, aki kritikai szövegeinek tanúsága szerint pontosan tisztában volt elődje nagyságrendjével és a radikális romantika kihívásával). Éppen annak a sorsnak az elkerülő stratégiájáról is volt szó a Vörösmarty utáni fél század magyar mentalitástörténetében és poétikai diskurzusában, amely sorsról éppen ő beszélt a végletes és végzetes tragikum, a megsemmisülés és a semmi-szorongás hangján. Valamivel szembetalálkozott, amiről sokan úgy gondolták, a továbbiakban nem lehet szembenézni, ám ennek, vagyis tudatosítás és elfojtás ugyanazon dimenzióban felerősödő ambivalenciájának ára volt: az önbeteljesítő előszorongás felemás tabuvá tétele éppenséggel a nem kívántnak a bekövetkezését siettette.

A probléma igazából az, hogy Vörösmarty egyedülálló módon meg tudta mérni a mértékvesztett létezést, vagyis kora európai romantikájával, tehát a történelem, a lélektan és a teológia „emberére” vonatkozó, általános, gátakat szakító megdöbbenéssel és az ennek nyomán támadó esztétikai konfliktusokkal szinkronban mozgott. Éppen ez az, amit –bizonyos értelemben – a magyar irodalomban el kellett fojtani, mert összekapcsolódott a nemzethalál félelmének és a megtartás nemkülönben nemes, és belülről nagyon is sürgető kötelességének feszültségével, noha emez elfojtás tényéről legalább a derengés vagy ébredés fázisában szinte minden komolyabb elme s szív tudott. Szakmailag, hogy úgy mondjam, éppen az a bökkenő, hogy képes volt valamire, amire oly kevesen, hogy hitelesen bemutassa: a mértéktelenség, a megsemmisülés és a történelmi, egyéni, végső értelemvesztés megformálhatóvá tehető és éppen ezáltal legalább mérlegelését, mondhatóságát hozza létre, a számolást vele (a számvetés értelmében) éppúgy, mint például német kortársai, illetve angol elődei (William Blake, Byron, vagy Novalis nemzedéke, Friedrich Schlegel, a jénaiak), ha másként nem is, de az üres ég színe előtt.

William Blake: A halál sápadt lovon, commons.wikimedia.org

William Blake: A halál sápadt lovon, commons.wikimedia.org

Ezek után szeretnék Az emberek című költemény vázlatos értelmezésével valamit mondani a mérték és mértéktelenség problémájáról, majd röviden kitérni arra, hogy miféle okai lehetnek Vörösmarty látomásos, önteremtő nyelvi világával és a mérték-kérdéssel összefüggésben az irodalomtörténeti hely-meghatározás említett, hosszan elhúzódó bizonytalanságának. Vázlatos elemzésemben Babits Mihály, Martinkó András, Szegedy-Maszák Mihály és Orosz László a verssel kapcsolatos megállapításaira támaszkodom.
itt van, elénk áll
A szöveg keletkezési körülményei közismertek: 1844 tavasza, galíciai nemesi felkelés, amit Bécs bujtogatására a helyi parasztok szörnyű módon levernek, a magyar liberális közvélemény megrendülése, az érdekegyesítés gondolatának megizmosodása, Vörösmarty nemzethalál-szorongásának egy évtizede erősödő belső hangja, a történelem mint káosz és/vagy mint apokalipszis felismerésének félelmetes költői igénye és kényszere. Jellegzetesen jelentékeny költői műegészre vall azonban, hogy ha az említetteket leszámítva eltekintünk és bízvást, könnyedén eltekinthetünk az értelmező befogadás folyamatában ettől az eredeti, közvetlenül aktuális kontextustól, akkor szólal meg a jelenben igazán és rejtélyesen a szöveg szemantikája, ritmikája és szóválasztásainak összefüggés-rendszere. Bekövetkezik a honi irodalomelmélet művelői körében ma már közhely számba menő hermeneutikai történés: a művészet mint cselekvő ergon (energiaegység) a jelen pillanat olvasatában, saját kontextusa nélkül, ám az olvasás jelen aktivitásával párosulva felfüggeszti a történeti-időbeli távolságot, és roppant erővel itt van, elénk áll. Ahogyan az alkotottságról és teremtettségről az Éj mondja a tündérdrámai költeményben: „A Mind előállt.” Valóban: Az emberek is – előállítás, de a mesterség fel nem adásával, azt mégis kockára téve, a kimondhatatlanság-élmény tétje által. Valamiképpen ez reprodukálódhat az olvasásban.

A kétszeres bevezetés („Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél”, illetve a második szakasz elején: „Hallátok a mesét”): felszólítás és a beszélő helyzet és szerep meghatározása. Mindkettő az erőteljességet és a jelentőségteliséget előlegezi. Aki beszél, nagy erővel, teljes indulati-érzelmi megragadottsággal teszi a kinyilvánítás dolgát, s akiknek mondja: közösség, vagy legalábbis sokaság (ha biblikusan értjük, akkor Izrael mint nép és gyülekezet a figyelmeztető, felhívó beszéd címzettje, ha korabeli módon, s nyilván ez mondható adekvátabbnak, akkor a magyarság, ezen belül a felvilágosult, liberális nemesi nemzet mint gyülekezet, kitekintéssel a beemelendő póri gyülekezetre vagy sokaságra is.) Csakhogy aki a dal elhallgattatására felszólít, azt mondja, hogy most a világ beszél: ez nem a beszélő szubjektum abnormális felnövesztését jelenti, hanem ellenkezőleg, a kinyilvánítás kinyilatkoztatását: a világ mondja magát, hogy így és így, ilyen és ilyen, talán „általam” mint médium által.

A beszélő szó szoros értelemben csak médium – a világ mondja magát, ő nem tesz hozzá semmit, ebben a műben a világ semmiképpen nem a beszélő alany diasztolés kinagyítása. Ennyiben a vers szó szerint apokaliptika, azaz kinyilvánítása a dolgok igazságának: leleplezés. A mérték problémája tehát eleve elénk áll: a próféta vagy az apokaliptikus beszélő az egész világgal azonosítja az itt következő beszédet, amit azonban instrumentálisan, eszközszerűen ő mond ki. Ez arra, az egész életműben fontos és nem mindig méltatott mozzanatra hívja fel a figyelmet, hogy a par excellence romantikus költőnek nem feltétlen attribútuma az énesség, a költői ego állandó retorikai helyzetbe hozása. Vörösmarty ebben a versében éppúgy, mint számos más szövegében, szinte eltünteti az én-alakzatot és nyelvileg sajátos, objektivizált látomásosságot alkot. Ez a sajátossága mindjárt egyszerivé teszi sokszor túl erősnek vélt romantikáját és indulat-kiáradásos poézisét, hiszen éppen a mértékvétel, a visszavontság dimenzióját nyitja meg az általános romantikus inventáriumon belül. Egyébként Izrael iménti emlegetése azért nem távoli, önkényes asszociáció, mert közismert, hogy az értelmező szakirodalmi hagyomány prófétai beszédhelyzetnek tekinti az idézett felütéseket, az egész vers tónusát pedig kinyilatkoztatásszerűnek, szemben például az Előszóval, melyet inkább megjelenítőnek-ábrázolásszerűnek vél, miközben a szóban forgó költeményt a Világos utáni vízió közvetlen előzményének tekinti, meggyőzően.

A látnoki természetű próféta tehát úgynevezett néma lírai alanya a versnek, amennyiben önmagára vonatkozó szövegrészek nincsenek. Az erősen retorikus kérdő és felkiáltó mondatok, valamint a nyelvi önteremtésre és a belső referenciaképződésre mutató alakzatok és figurák sűrűsége fennhangon mondott, kántáló, nyilvános beszédre utal. Miként is beszélhetne az – úgymond – világ, mint nyilvánosan? Ami a belső, ószövetségi és távolról, hipotetikusan megkockáztatható referenciát illeti, először is: apokaliptika és prófétaság összefügg, noha a közvetlenül prófétai könyvekben kevés ún. apokalipszis található (főként Dánielnél, illetve Ésaiás 24–27, Zakariás éjjeli látomásai 1–8, 12–14, az ún. Trito-Ésaiás néhány részlete (66), Ezékiel 38–39 és Joel 2–4.) Az apokaliptika és a prófétaság tárgya közötti különbség időbeli: a prófétaság tárgya mindig a jelen, a múlt és a jövő egyidejűleg, az apokaliptikáé főként a jövő.

William Blake: Elohim megteremti Ádámot, commons.wikimedia.org

William Blake: Elohim megteremti Ádámot, commons.wikimedia.org

A prófétaság, ha jövőbeli eseményt hirdet meg, például szabadulást a fogságból, akkor a jelen, amely a hirdetményt hallgatja és a meghirdetett jövő egyaránt a történelemhez tartozik. Az apokaliptika nem hirdet meg jövőbeli eseményt, hanem képet fest a jövőről (az apokaliptikus-látnok) amennyiben az apokalipszis nem az idők végezete, hanem a történelem vagy valamely történelem vége, illetve kinyilvánítása az igazságnak, a dolgok igazi arcának, továbbá leleplezés (szó szerinti értelme ez utóbbi). A prófétaság a néptörténet horizontján vonul végig, az apokaliptika az emberiség és a kozmosz történetének horizontján mozog. Az apokaliptika egy ponton egyezik az őstörténettel (ez utóbbira a versben fontos utalás történik, a testvér-gyűlölési átok, vagyis a Káin-történet), ez pedig az (amennyiben az apokaliptikus nem a történelemről beszél, hanem arról, hogy miként is volnának, lesznek a dolgok ítélet és könyörület szerint), hogy a történelem lezárulásával véget ér Istennek és választott népének közös története is, hogy újból beletorkolljon az emberiség és a kozmosz történetébe. A Genezis 1–11-ben ugyanis az emberiség és a világ egészéről van szó: a bűnbeeséstörténet, az Éden kert-történet, illetve a testvérgyilkosság – kozmikus események, amelyek a korabeli magyar értelmiség mint vallásilag akár protestáns, akár katolikus oldalról művelt gyülekezet mindennapi tudásanyagához tartoztak.
állandó ismétlődés
Az is nyilvánvaló, hogy e történet-halmaz, illetve a prófétai és/vagy apokaliptikus látásmód referenciális rávetítése a magyar költészet belső történetére és nyelvére, képvilágára egészen Adyig, Babitsig folyamatos, élő tradíció (Pilinszkytől itt most eltekinthetünk, amennyiben nem ahhoz a nemzeti költészeti folyamatossághoz tartozik, legalábbis nem közvetlenül, amiről itt szó van, bár más összefüggésben fölmerülhet az Apokrif első részének két, jellegzetes felütése, a „látni fogjuk”, illetve a kérdő hangsúlyú „ismeritek” háromszoros ismétlésének rokonsága ezzel a nagy fontosságú költői hagyománnyal.) Az emberek: prófétai vers, amennyiben a 2. versszakban megismétli az atyák és a Törvény világának ószövetségi történetét, a 6. versszakban az akkori lengyel néptörténetre utal, a 7.-ben pedig a Genezis 4, vagyis a testvérgyilkosság mint személyes bűnbeesés generikus folytatódására. Az állandó ismétlődést mondja, profetikus hanghordozásban, ami így fokozássá, túlsággá, az ember mértékvesztésének állapotává válik.

Másfelől ez a mű apokaliptika is, amennyiben az emberi lényről, méghozzá mint sokaságról (a 4. versszakban egyenesen mint biológiailag televényszerűen értelmetlen, mértéktelennek jövendölt, szörnyű túlszaporulatról) mond mondásokat, ennyiben az embereket mint kozmikus lényeket, a világba állítja bele, részben kiemelve állapotukat, tetteiket a történelemből. Úgy is mondhatnánk: keresztezi egymással a prófétai és az apokaliptikus beszédet, egy közösséghez szólván a közösség viselkedési szerkezeteit, ciklusait és kozmoszbeli helyzetét vizionálja. Sajátossága ugyanakkor, hogy semmiféle végről, befejezésről nem beszél, inkább az ismétlésről, a körforgásról, amely megelőlegezi „a malom a pokolban” emlékezetes, az egész további magyar szorongásos mentalitásra és az ezzel összefüggő költészettípusra nagy hatást gyakoroló formuláját.

Már a Csongor és Tündében, de a korai versekben is a démoni, a megőrjítő tapasztalat az ismétléskényszer, az ugyanannak a körforgása jóval erőteljesebben jelentkezik, mint a halálos semminek, a végnek tulajdonképpen csak a Szózatban radikálisan felhangzó igéje. (Máig rejtély számomra, hogy e valóban totális nemzethalált prófétáló, nagyszerű költeményt miért éneklik el az éjfél körüli műsorzárás alkalmával egyes rádió- és tévéállomásainkon, hiszen ebben a közegben ez egyenes fölszólítás, arra hogy az éjszakát lehetőleg teljes depresszióban és szuicid gondolatok kellemetlen társaságában töltse az ember… Kollektív ostobaságunk az egyetlen, amely soha nem késett az éji homályban…).

William Blake: Ádám és Éva megtalálja Ábel testét, take.org.uk

William Blake: Ádám és Éva megtalálja Ábel testét, take.org.uk

Ezt a végtelen ismétlést mondja a „Nincsen remény” refrénje, pontosabban a világ beszéli, hogy „Nincsen remény”, amit apodiktikusan kiemel és konfirmáló erővel lezár az utolsó versszakban a kétszerezés. Ide tartozik, hogy feltételezésem szerint Az emberek Vörösmartyjának bibliai alapolvasmánya a mondottakon kívül az a furcsa könyv, amely a Prédikátor könyveként a bölcsességi könyvek csoportjában kanonizálódott a hellenisztikus zsidóság idején, és amelynek a héber Bibliában Kohelet a neve. Eredetileg, a kahal szóból származva, ami „összegyűlni”, illetve „a szót vinni” jelentésű, azt jelenti, hogy aki a nép gyülekezetében hivatásszerűen viszi a szót (görög megfelelője ekkléziasztész, a latinban ecclesiastes), a szerző sehol nem szerepelteti a saját nevét, hanem egy Koheletnek nevezett személy szájára adja mondanivalóját. Az emberek beszélője sem jelenik meg énként a szövegben, hanem mintegy  talán nem minden játék nélkül  átadja a szót a „világnak”.

A könyv 12 részből áll, de szorosabban vett tartalmát és jellegét a hét úgynevezett hiábavalóság-mondás adja meg (Az emberek hét versszakból áll), a többi öt a szokásos vallási formuláknak és Isten végső dicsőítése igényének tesz eleget. A könyv kanonikus szempontból már-már botrányos voltát az adja, hogy a hét mondást gyakran a „hiábavalóság” kinyilvánítása zárja (pl. 2,13–24,3), minden közvetlen feloldás nélkül. Illetve, mintha e hét résznek nem volna istene-megszólítottja, nincs Másik-ja, a könyv elején és a végén álló, affirmatív dicséretek inkoherenciát teremtenek a hiábavalóságmondások belső ismétléseihez, szkeptikus monotóniájához képest. Semmiképpen sem állítanám, hogy intertextusként vagy akár ráutalásként kimutatható volna Az emberekben a Kohelet, azt azonban igen, hogy olvasmányként, transz-textuális értelemben jelen van, a Kohelet szóban lévő és a szövegben felidézett értelem dekonstruálása révén, vagyis a gyülekezet nevében egy szinte kozmikus gyülekezethez szólás által (a Prédikátor könyvében semmi történeti, vagy Izraelre vonatkozó utalás nincsen), illetve a refrén körkörös bezárulást teremtő hiábavalósága révén.
a túl sok és a túl kevés
Az emberek a címével eleve a mérték-problémát idézi fel: már a 19. század közepén problematikus a magas költészetben ilyen címet választani, noha a Vörösmartyét megelőző korai romantikus és a késő klasszicizmus ideje Európában éppen az emberiséghez, illetve valamely néphez fordulás (például Hölderlin a németekhez) sajátos, pátoszos természetességét is hozza, egészen Beethovennel, Schillerrel és persze Goethével bezárólag (bár utóbbi a legkevésbé, amennyiben „a németekhez” nála mindig gúnyos vagy gyakran lenéző, megvető jellegű). Mindenképpen feltűnő a sok és a kevés egymáshoz viszonyított, de aránytalanságra utaló jelenléte ebben a versben (és persze Vörösmarty egész költészetében), amivel nem a költemény aránytalanságát állítom, hanem azt, hogy az aránytalanság e költészet egyik legfőbb témája, amennyiben az emberi lény aránytalanságáról beszél kozmikus dimenziókba helyezett történelmét szemlélve.

Aránytalanság, vétek és megváltatlanság összeér – a túl sok és a túl kevés, a hübrisz-hordozó titáni, illetve a sár- és porszerű ugyanazon lényben való megjelenésének mindig új modalitásban vagy fekvésben való ismételgetése a refrén poétikai erejéhez járul hozzá. A soknak, a nagynak, ami az iszonyatos és a szörnyű megfelelője is, nem szabad nagy terjedelemmel párosulnia. A hét versszak kimérése (függetlenül attól, hogy van-e szerepe ebben a Kohelet hetes számának vagy esetleg a teremtés hat plusz egy napjának negatívja, visszája is lehetne) az ismétlés köreinek végigjárásához éppen elegendő – e „mennyiség” meg is győzi a néma és láthatatlan hallgatóságot a refrén következtetésének igazáról, megfelelő belső terjedelmet hozva létre, másfelől a külső terjedelemnek a belsőhöz képest igen nagy mértékű korlátozása maga a mértékadás.

A költői ugrópont ugyanis nem az, hogy mekkora, amiről a próféta vagy a gyülekezet szóvivője beszél, mert az bizonyos értelemben a véges sokaságban felrémlő végtelen ismétlődés és reménytelenség, tehát a mértéktelen, hanem az, hogy mekkora legyen az erről való beszéd ahhoz, hogy még beszéd maradjon. Hogy a szó ne lépjen vissza a puszta kiáltásig, ahol már nincs nevük, azaz szavuk, létük a dolgoknak. Ez a veszély és ez a lehetőség nem modernizáló visszavetítés, ha meggondoljuk, hogy Vörösmarty művei legjavában olyasmikről mond látomásos mondásokat, amelyek szinte megnevezhetetlenek, elgondolhatatlanok, s főleg megmérhetetlenek, mégis egzisztálnak. A mértékadás tétje tehát Vörösmartynál a mértéktelenről  szólás, mint a szólás egyetlen igazi lehetőségének, útjának a költő életét, elméjét átjáró, megrázó felismerése. Az emberek a poiészisz, vagyis a cselekvő megalkotás folytathatóságának, azaz a megmérhetőségnek, a mérték szerintinek, az „egyáltalában formálható-e, vagyis kimondható-e még ez az egész?” kérdésének a tétjét hordozza.

William Blake: A fenevad száma 666, commons.wikimedia.org

William Blake: A fenevad száma 666, commons.wikimedia.org

Visszatérve a vers közelebbi kérdéseihez: az első versszakban a „Most a világ beszél”: perszonifikáció, mely a felszólítást, „hallgassatok”, követi, a világot mint hangot, méghozzá profetikus és/vagy apokaliptikus hangot személyesíti meg, és bizonyos értelemben mértéken túli trópusokkal él: „s megfagynak forró szárnyaikkal a zápor és a szél”, amit a következő két sorban ismétel (könyzápor, szél). Vörösmarty mértékproblémájának egyik jellemzője az ismétlések, paralelizmusok, kettőzések bátor igénybevétele, ami végigkövethető lenne ezúttal is. A másik fontos mozzanat a különböző nagy mennyiségek, sokaságok, egyáltalán a sok és a végtelenül, lealázóan kicsiny állandó körbeforgatása, vagyis összemérése, a méretkülönbségek együtt emlegetéséből adódó szétfeszítő drámaiság, amely állandóan a groteszk közelében mozog. Például a rímek dialektikájában: „fölsüvölt, / újra ölt, // düh vagy ész, / az ember vész // tanúl / álnokúl” stb. Illetve a szóválasztások: „a dicsők, hatalmas / Lábok törvény felett.” „Az ember rémítő szapora” formula oxymoron-gyanús dialektikát visel magán (ez a játékos, keserűen gúnyos nyelvi kérdezz-felelek-játék végigkövethető a szövegben, mint ahogy az életmű hasonló darabjain is.

Egyáltalán, leszámítva a nyilvánvaló eseteket (pl. a Csongor és Tündében), groteszk humor és apokaliptika szükségszerű összefüggése általában és Vörösmarty esetében egyaránt érdekes stúdium lehetne. A „dögvésznek” a „dicső” fokozó alakjával való társítása, a „sóvár szemmel néz ég felé” (előrevetítő összehasonlítás: „Mert hajh a föld! az nem övé” a 4. versszakban, majd végül a 7.-ben: „Az ember fáj a földnek”), illetve a „sok” fokozó és a kicsivel ütköztetett példái végig a versben: „Mi dús a föld” – „még dúsabbá teszik”, „dúl az Ínség”, illetve a vers kétharmadánál lévő csúcsponton: „Mi a kevés? erő vagy az erény?” –  ami dialektikusan fonódik össze a 6. versszak híres helyével: „Esz és rósz akarat”, illetve „állat vagy ördög”, „düh vagy ész” párrímje: „az ember vész” stb., mind az inkoherencia összemérésének poiéziszéről adnak hírt.
kaotikus szörnyűség
Ami Az emberek című költeményben vizionált történelmet illeti, talán pontosabb úgy mondani, hogy az szörnyű Medúza-főként jelenik meg, épp úgy, mint a nemzetközi romantika legnagyobbjainál és Vörösmartynál szinte mindig – a szakadék-tapasztalat ez, amely a forradalmakkal és Napóleonnal (akármilyen minősítés szerint is) elválasztja a történelmet mint kaotikus szörnyűséget a megérthető történések világától – ez valóban a mértékvesztés poétikai problémájának és krízisének, a teljes modernitásnak a tartamára érvényes (az ember „sárként” minősítése először talán a költő korábbi, Napóleon-versében jelenik meg). A történelem ebben a szövegben inkább az ember kontraszelektív sokaság – s így szennyeződés – állapotaként mutatkozik, hiábavaló gyarapodásként, mivelhogy mindig erkölcsi-lelki romlás az adott ciklus vége, tehát a rákérdezés: „Miért?”, voltaképpen a megérthetőség hiányának, elvesztésének a beismerése. A ciklusok éppen az ismétlések által beleolvadnak, beletörnek az emberi lény kettősségének végletes aránytalanságába („őrült sár, ez istenarcu lény” – Vörösmartynál közismerten a sár és az ember összetartozósága a porral is korrelál, tehát adamah-hal, azaz az emberrel, a heideggeri das-Mannal a Genezis 1 szerint, akinek még nincs személyneve).

Tulajdonképpen csak a bűnbeesés által és után válhat Ádámmá, azaz cselekvés: választás: vétek válhat valakivé, egy emberré, aki már nem az-ember. Vörösmarty apokaliptikus Biblia-olvasata vagy áthallásai, amelyek mindjárt a Genezisben kibontakozó teodicea-konfliktussal is összefüggenek, visszaminősítik az emberi lényt adamahhá, és mint ilyen válik csodálat, rémület és kétségbeesés tárgyává, hiszen ez őrült sár változatlanul „istenarcu”, aki isteni műveletekre is képes, még ha ördögi eredményekkel is. Mintha az arány/aránytalanság problémája magában a teremtettség olyan-amilyenségében rejlene (lásd teodicea). Vagyis: a mértékadás poétikai művelete azáltal történik meg ebben a versben is és az életmű számtalan helyén, hogy a szöveg megértést keres és nem talál arra a rejtélyre, hogy miért ilyen és ilyen az-embert, vagyis a heideggeri das Mant hordozó Föld. Ennyiben a földet az éghez méri, éppúgy, ahogyan erről Heidegger elmélkedik egy kései Hölderlin-szöveg, a Csodás kékségben kapcsán (In: „…költőien lakozik az ember…”). Mindenesetre, ha Heidegger ott azt mondja, hogy a költői a mértékadással, vagyis a földnek az éghez, a benne ismeretlenül rejtőző istenhez méréssel hozza létre ezen a földön az egzisztenciális értelemben vett, igaz és hiteles lakozás helyét és idejét, lehetőségét, akkor el lehetne végezni, például Az emberek példáján is azt az ellenpróbát, hogy a modernitásban, ahová a romantika legnagyobbjai tartoznak (és Hölderlin a maga rejtélyes módján nem tartozik ide), a lakozás költői újraalapításának, a lakozáshoz való elérkezésnek a lehetetlensége mint poétika születik meg, s ez a mértéktelen hiánytapasztalattal együtt járó szakadék-élmény (ami már Kant fenséges-analízisében felsejlik, ahogyan ezt újabb francia kommentátorai különösen kiemelték), azaz az összemérhetetlenség, a végtelen különbség mint poétikai mérés-probléma, hogyan válik a 19–20. századi művészet talán legnagyobb témájává.

William Blake: A Sátán megkísérti Jóbot, commons.wikimedia.org

William Blake: A Sátán megkísérti Jóbot, commons.wikimedia.org

Egészen Beckettig bezárólag, akinek nyelve a nyelv előttiségről, illetve a mondható mondhatatlanságáról, a „miért beszélek, ha nem tudok, nem akarok már beszélni?” kérdését dadogja végig, igen magas művészi-poétikai szövegszerveződés szintjén. Az ősi emberi, történelmi, filozófiai, jogi, művészi, vallási, nyelvi-retorikai tapasztalat, hogy „nem értem önmagamat, tehát nem értem a többi embert, a világot” részletes elemzéssel kimutatható volna Az emberek és Vörösmarty egész pályája egyik igen tudatos, bölcseleti motívumaként. Az emberek című vers következetesen végigvitt logikai töréseire, szakadásaira, törléseire és hiátusaira gondolok, sajátos inkonzisztenciájára, ami nem a megalkotottság hibája, hanem tudatos szerkesztés, illetve azokra a nyelvi szünetekre, amelyek nyomokként az emberi lény kozmoszban és történelemben milliószor elismételt állapotának és működésének érthetetlenségét mondják. A remény ugyanis a megértéssel volna egyértelmű, ám éppen ez utóbbi az, ami nincs kéznél, nem nálunk van, s a modernitásban azt sem tudjuk, hol, kinél vagy minél volna az.
üres jelölet
A megérthetőség, aminek a költészetben, a művészetben, mint spontán hermeneutikai aktusban is megvan a maga sajátos jelentésárnyalata és ereje, nemcsak a gondolkodástörténetben, a romantika legmélyebb alkotóinál, így Vörösmartynál is, egészen a modernitás késői időszakáig, jelenünkig, a megérthetőség tehát: panaszba fordul át. A panasz megalkotásának, megmért, mértékes beszéddé, tehát visszavontsággá és visszatartottsággá, csenddé, nem-ki-mondássá váló tétje azáltal is növekszik, hogy, amint ebben az életműben és versben is tapasztalható, a panasz megszólítottja üres jelölet, aminek, akinek a neve kimondhatatlan – ez az üresség mint hiány és megnevezhetetlenség (és drámai válasz nélküliség) maga a mértéktelennel való összemérés. A panasz mint puszta kifejezés, amelynek értelmére nem lehet rákérdezni, csupán elvégezni és ismételgetni lehet, nos ez, ilyen magas esztétikai értékképződményt, vagyis mértéket létrehozva, magyar nyelven először Vörösmarty alkotásában tapasztalható.

Ez egyúttal talán válaszkísérlet arra is, hogy miért volt sorsszerű a magyar költészeti és mentalitásbeli hagyományban ennek a dimenziónak a sok évtizedes visszatartása és elterelése. Ezen a ponton azonban olyan tematikát lehetne újraindítani a hagyomány-újraolvasásban, amit egyelőre, lezárás helyett, így nevezhetnénk: szorongás a nevetségtől és a kinyilvánítás diszkontinuitásától való félelem története a magyar kultúrában. (E probléma-komplexum Vörösmarty utáni folytatását lásd: A nagyidai cigányok korabeli fogadtatását, illetve a Bolond Istók-recepciót stb.).

felső kép | William Blake: Nabukodonozor, tate.org.uk