Levendel Júlia

„MINT AZ ÁLLAT, NYÖSZÖRÖG”

2000/10–11

„MINT AZ ÁLLAT, NYÖSZÖRÖG”

„Mi van ebben a könyvben” – kérdezi Móricz Zsigmond ‘39-ben Az isten háta mögött új kiadását korrigálva; a naplójában kérdezi, tehát önmagától, és nem tesz kérdőjelet a mondat végére, csak odaejt egy pontot, mint én most. Ott, akkor még keservesebb, tömörebb aztán a válaszoló hiányos mondat: „A közönséges állati”. Úgy látta: „az összes műveimben csak ezt lelem”. Már ‘33-ban is megrémítette valami hasonló: „Különös, hogy ha igaz lényemet adom, mindig vad és brutális barbár jön ki”. De korábban csupán a saját írói alkatáról-érdeklődéséről-észrevételeiről beszélt, ‘39-ben másféle az eliszonyodása: „a szegény gyermek szenved, a felnőtt az már mind csak koitál, s ha öreg, akkor emlékszik”. Vad és brutális megjegyzés, valóban az, és olyan könyörtelenül általánosító, mint a Shakespeare-re játszó Beckett-szöveg, hogy „az asszonyok a sír fölött szülnek lovagló ülésben”. Mert a koitáló felnőttek állatisága lefokozódás, ezek a felnőttek – méghozzá mind, minden egyes felnőtt; hisz a nagyon szomorú, mélyen csalódott ember mindig azt mondja: mind – züllöttek, gyakran a testük-lelkük bűzlik; s még ha szánalmasak, ha gyötrődnek, akkor is taszítóak. Legalábbis a gyötrelmeik alkalmatlanok a saját kín kifejezésére. Azt a saját, és éppen költészetté szublimálódó fájdalmat, vagyis az elhagyatottság és kiszolgáltatottság létezést is megremegtető fokát, az ártatlan bűnhődést, az igazságtalannak érzett és így eleve felfoghatatlan sorscsapások alatti görnyedést, a magányba taszítottságot jó száz esztendeje – mondhatni közmegegyezéssel – hívebben, s főként megrázóbban érzékeltethetik „a szegény gyermek” szenvedései. Torokszorító gyerek-fájdalmak vagy gyerek-sóvárgások leírásaira számtalan korábbi példa akad az irodalomban – milyen boldog azonosulással zokogtam gyerekkoromban, amikor harmincadszor, ötvenedszer olvastam, hogyan értesül David Copperfield az édesanyja haláláról, vagy első találkozásukkor, és éppen karácsonyra hogyan kap babát az árva, nyomorgó Cosette Jean Valjeantól, és hogy Szerjozsa Karenin kilencedik születésnapjának reggelén hogyan ölelheti imádott anyját, akiről megpróbálták elhitetni, hogy halott – s persze fogalmam se volt arról, hogy ezek csakugyan „leírások”; tökéletesen azonosulhattam Daviddel, Cosette-tel és Szerjozsával, s persze Jaen Valjaennal meg Anna Kareninával is, átélhettem az ő fájdalmaikat és szenvedélyeiket, hiszen nagy epikusok szervezték és rendezték zokogtató azonosulásomat; és fel sem merült, miért, hogyan is gondolhattam volna rá!, hogy vajon Dickens, Hugo vagy Tolsztoj a saját bánatát és vágyát formálta-e meg a szívemnek oly kedves gyerekek történeteiben. Ma mintha könnyedén azt mondanám: nem, ezek nem az írók közvetlen, saját szorongásai, és semmiképpen sem a végre felszabadultan előtörő, noha formába rendezett, líraian megragadott ősrettenet. Az ember – nyilván minden ember – csupasz nyomorúsága. Pedig a magától értetődőt nehéz bizonyítani, különösen azért, mert a 19. századi és a még koraibb művekben (bármilyen műfajú művekben, a leginkább leíró, elbeszélő prózában is) nyilvánvaló az írók személyessége, megéltsége, gyakran fellelhetők a közvetlen önéletrajzi elemek, s ugyanakkor a leglíraibb, legszemérmetlenebbül önmaga vergődését, gyerek-rettenetét megmutató 20. századi költők is valamennyire kívül vannak, kívül kell legyenek a művön, különben nem írhatnák meg. És érzem: mégsem csak hangsúly eltolódás, nem is csupán modor, szokás, szellemi divatváltozásról van szó – nem is arányokról. A század fordulóján (s úgy hiszem, nem a pozitivizmussal mélyen áthatott freudizmus hatására, Freud inkább zseniálisan összegezte, rendszerezte és rögzítette a már bekövetkezettet) valami lelki gátszakadás történt, s a költészet nem egyszerűen elárasztotta és így birtokba vette a gyerekkort – ennél lényegesebbnek érzem, hogy a giccses kacatok közé dobta a gyönyörűséges gyerekkor-képet. A gyerek immár – s kinek-kinek a saját, szenvedő gyereklénye – nem nosztalgiázásra csábított; a gyerek magányában szélsőségesebben jelenhet meg a felnőtt magánya, a gyerekriadalomban, mikor nem érti, mi és miért történik vele, hogyan hogy éhezik és bántják, elhagyják meg becsapják, még vadabbul és brutálisabban adja ki magát a felnőtt. A gyerek tehát a „szegény kisgyermek” lett, még akkor is, ha olyan kényeztetett, anyagilag és érzelmileg védett közegből hozta az emlékeit, mint Kosztolányi. A 20. század első évtizedének végén született A szegény kisgyermek panaszai egyébként eszmetörténetileg is jól tájékoztat, mert Kosztolányi kivételes gyorsasággal érzékelte és a lehető leghajlékonyabban befogadta mindig az újdonságokat, s mint a legfinomabb műszer, azonnal jelezte a nagy szellemi áramlatokat.

gyerekbe vetítés

S minthogy lelki gátszakadás történt, a változás alapvetően lírai (az epikában is lírai, úgy érzem, Proust teapára- és sütemény-motívuma is lírai). Századunk irodalmában is bőségesen találkozhatni gyerek-szenvedés leírásokkal – s megint csak műfajtól függetlenül nekem éppúgy leíró, megidéző, elbeszélő jellegű Hanno megformálása A Buddenbrook házban, mint Szabó Lőrinc önportréja a Tücsökzenében. Felnőtt okossággal, értéssel, felülről látással – és a szó nemes értelmében vett (amennyire csak maradt nemes értelme ennek a szónak) hatás-tudattal készített narrációk. Viszont olyasféle gyerek-megjelenítésekkel, „kielevenítésekkel”, a saját szenvedés gyerekbe vetítésével, mint József Attila, Radnóti, Szép Ernő verseiben-prózájában, vagy Móricznál, Karinthynál, Mándynál sokhelyütt, mint Proust, Musil, Rilke írásaiban, Camus töredék-regényében – nos, ilyen közvetlen, s már csak ezért is lírai megnyilatkozások a gátszakadás előtt nem születtek. Sőt, úgy sejtem, bajos volna akárcsak egy vékonyka, gyerekkort idéző tematikus antológiát összerakni a 20. század előtti világköltészetből. Éppen a lírából jószerivel hiányzik az értelem kontrollja alá még nem vonható gyerek-indulat; ehhez hasonló nagy darab fehér folt talán nincs is a költészetben, mert ugyan miről nem énekeltek a költők? Szerelemről – szelídről, vadról, ígéretesről és reménytelenről, testesről és éteriről –, szabadságról és hősiességről, családról, nemzetről, emberiségről, a kozmosz csodájáról és félelmetességéről, elmúlásról, megrokkanásról, Istenről, istenekről – mindenről, de az életen át hurcolt kisgyerekről, aki valaha a költő volt, semmit.

Látszólag önmagamnak ellentmondva választom most József Attila ‘36-os Mint a mezőn… című-kezdetű versét, hogy fölé hajolva, vagy inkább belé kapaszkodva még közelebb jussak témámhoz – ahhoz ugyanis, hogy az áradásszerű, az avantgárd eszközeit használó, a mozgókép ismeretében született, modern, lírai szenvedő gyerek-ábrázolások mindenekelőtt nem hasonlatok és nem illusztrációk. S akkor tessék! választok egy hasonlatra épülő verset.

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben –
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.

A harminckét soros vers háromnegyed része egyetlen lélegzettel fújja a hasonlatból egyelőre csak a hasonlítót, s a József Attila-versek ismerős – és példátlan – bravúrja szerint a vers elmuzsikálja a látványt, meg azt is, ami fogalmilag megnevezett. Vagyis a huszonnegyedik sor végéig, amikor is nem ponttal zárul a mondat, a hang nem ereszkedik le higgadtan, nincsen, még egy normális új légvételnyi megnyugvás sincsen, csak elfulladás, rémült elakadás – nos, a huszonnegyedik sor végére tett gondolatjelig a szöveg maga is, mint a szalmaszál, pörög, és örvénylik, reszket, borzong, zokog, villan, szakad és fakad, valamint hömpölyög a réten meg fönn a levegőben; a félelmetes-mozgalmas, mitikus viharban nyöszörgő mitikus kisfiú teste is csupa mozgás: szinte másolja a vihart, sőt, a tömött, dühödt ég elől ösztönösen úgy menekülne, hogy „túlmozogja”, „lemozogja” – testén és arcán a villámhoz hasonlóan villan a borzongás, sírása, mint az esőpatak –, de küzdelme eleve reménytelen, mert nincsenek eszközei; a kapkodott láb kevés, így csak futna (nyilván nem fut), hiszen a hosszú, pörgős-rohanós-zúduló áradat vége felé is ott tartunk, hogy „a gyermek megindul” – de feltehetően éppúgy egyetlen igazi lépést sem tesz, mint eddig (ahogyan Beckett clownjai is újra meg újra mondják, már-már elszánják magukat az előrehaladásra – aztán maradnak és szenvednek. A mozdulás lehetetlenségének motívuma később nem egyszerűen visszatér, József Attila itt, ebben, ezzel ragadja meg talán legemlékezetesebben, és értelmezi a gyereklétet: a végsőkig kiszolgáltatott ember létállapota ez.

szörnyű igyekezet

Amikor a tehetetlenséget, az elfulladást jelző gondolatjel után (csaknem kényszerű odafordulással) a hasonlítottra, a felnőttre, a felnőtt vágyra utalna, akkor lesz igazán gyermeki: mert eleve gyerekes a nyelvhasználat, a bizonykodva ismételgetett „így” és „ily” szavak, s mikor azt mondja, „férfi létemre”, ez a jellegzetes felnőtt-világban használatos szófordulat is a szörnyű igyekezetről árulkodik, hogy a fenyegető hiányt valahogy takarja; most is bűvölve-ráolvasva leírja, meglévőnek állítja, amiről pedig szorongásosan úgy érzi, nincs, ahogy tíz esztendővel korábbi Csodálkozó bogarak közt… kezdetű versében is skizoid gesztussal rögzítenie kellett, hogy „Ez a kavics nem József Attila…”

A vers második – három és fél sornyi – mondatában (miközben a mozdulást-veszteglést, sietést-megtorpanást „zenéli”) „az ember” látható „e könnyel ázott talajon”, s immár egyértelmű, hogy ez a létezés terepe. Az első, hasonlatot görgető-pörgető mondat után a gyerek-nyomorúság példázata beleolvad az ember, általában az ember és annak egész élettartamát, „lételét” meghatározó kiszolgáltatottságba. A mondat a lehető legérzékletesebben és ugyanakkor a legelvontabban sűríti lehetőség és vágy, eszköztelenség és sürgető kényszer „ellentmondását”, s főként azt, hogy amikor az ember belesüpped a könnyel ázott talajba, képtelen okos távolságtartással például „ellentmondás”-ról beszélni. Nem beszél ilyesmiről, sőt: azért is szégyenkeznie kell, hogy mint az állat, nyöszörög. A mondatzáró fél sor – „megállok most” – érzésem szerint egyszerre tartozik még a mozgás-megállás kettősségéhez, ehhez a tragikomikus csiki-csukihoz, s közben kijelöl már egy új pozíciót is: a megállás mint a rálátás előfeltétele nélkülözhetetlen a vers megszületéséhez, hiszen még a nyelvi ösztön (van ilyen?) telitalálataihoz is rálátás – értelemmel áthatott fel- és megmérés – kell, olyasféléhez, mint a „nincs tanya, anya” félsor – mert feltételezésem szerint ebben aztán semmi „tanultság” nincsen: József Attila nem hallhatott-olvashatott arról, hogy az egyiptomi hieroglifákban a „ház”, „lakóhely” azonos az „anya” szimbólummal.

A Mint a mezőn… egyébként (éppen a gyereklétről szólva) alig emelhető ki – nem is az életműből, csak a ‘36-os versek közül (miért is kellene kiemelni?). Mert ’34 végétől a Mamával befejeződő Medvetánc kötet megjelenése után szinte naplószerűen követhető, mi az, amit József Attila a freudizmusból megtanult és amit a pszichoanalitikus kezelések során megélt; hogy miképpen lesz egyre személyesebb, saját sorssá avatott és ugyanakkor általános-mitikus, és mindenképpen végzetes a története; követhető, amint ezzel a föltárulási-föltárulkozási technikával közölhetőségi formát talál, s ahogyan szenved a paktum megkötésétől – természetesen ő is, ezúttal is az Ördöggel szövetkezik, s az alku tárgya neki sem más, mint a kifejezés lehetősége. Tudja, hogy magát feláldozva alkut köt, Kínlódik a többszörös elbukás során, hiszen megkísérthetőnek, kalmárkodónak bizonyul, de a „sikeres” szerződéssel élet- meg emberárulónak is mindjárt. Ki sorolhatná el, mi mindenért onthatók a talajt sárrá dagasztó könnyek? Később, még ebben a költészetregényben[1] megpróbálom majd rekonstruálni a szerződés – nem jelenetét – rövid folyamatát; mintha sejteném, hogyan is volt, hogyan történik az efféle, s mikor lesz bizonyos, hogy most már késő.

tudatlan-tehetetlen gyerekszerep

Egyelőre azonban – persze regényesen – a saját gátszakadásomról, mert úgy tűnik, mintha kivételes adományként (amolyan privát, házilagos kivitel) megtapasztalhattam volna a száz esztendővel korábbi világnagy változást. Annakidején utáltam, sőt, indulataim hőfokára gondolva megkockáztatom, hogy gyűlöltem gyereklétemet, és eszelősen vágyakoztam a felnőttség felé, s amikor a gyorsított időben haladva (külsődlegesen is legalizálva) elértem, hogy nagykorúnak minősüljek, mélyen megvetettem, hamisnak éreztem – nemcsak a valóban hamis, nosztalgiázó gyerekkor-idézést, de minden felelevenítést. Még annyira sem „álltam meg” körülnézni, rálátni magamra, hogy akárcsak sejtsem: strucc módjára igyekszem homokba temetni a fejemet, no meg a gyerekkoromat. Azt sem értettem, hogy azért szabadulnék oly hevesen a gyerekléttől, mert éppen a saját normáim szerint jó gyerekkorom volt, vagyis a többi viszonylag konszolidált körülmények között élő gyerekhez képest alig kényszerültem a szokásosan áhított, de engem elborzasztó tudatlan-tehetetlen gyerekszerepbe. Azért akartam felnőtt lenni, mert kisgyerekkoromtól szinte felnőttként éltem. Felnőtt terhekkel és felnőtt felelősséggel. Tehát valamelyest ismertem is (ma sem jobban), amire vágytam. A „valamelyest” pedig azt jelenti, hogy tudtam ugyan, miképpen kell helytállni, tehát hogyan kell viselkednem, de a szó bensőséges, átélést, azonosulást is feltételező értelmében nem ismertem, nem értettem a felnőtti gonoszságot, gyávaságot, megbízhatatlanságot – és azt hiszem, ez a felemásság valahogy rögzült, talán nem volt idő – nem hagytam magamnak – a normális aklimatizálódásra, nem sajátítottam el például a gyereksunyiságnak-simulásnak semmilyen – még a felnőttes mozgáshoz szükséges – változatát sem; furcsa érezni, hogy jócskán fényét vesztett szememben manapság ugyanolyan gyerek-hökkenet, értetlenség jelenik meg, ha látom, hogy becsapnak, hazudnak, mint hat- vagy nyolcéves koromban. De minthogy könyörtelenül eltoltam a végre-végre meghaladott gyerekkort, nagyon sokáig képtelen voltam kifejezni ezt az egyre többet tapasztalt, felnőtt létemet keresztül-kasul hasogató, mindennapjaimat gyötrelmessé tevő „furcsaságot”. Amikor ’94 tavaszán Empátia című, tagadhatatlanul dokumentumokra is épülő novellámat írtam arról az emberről, aki az irodalomba mintegy bevezetett, és később is oly sokat segített pályámon, legtöbbet a bátor és odaadó együttjátszásokkal, de aki addigra, a kilencvenes évek kezdetére véres, már nyilván neki is túlontúl mocskos következményekkel járóan mindent elárult – emlékszem, hogy a tűzhely fölé görnyedve nyüszítettem, mert láttam a kezemet, nem kislánykéz volt már, és a fazékból felszálló gőz csak csípte a szememet, de be nem párásíthatta annyira, hogy újból gyerek-ragyogása, fénye legyen, és éreztem, mégis azzal a régi iszonyattal nézek: lehetséges ez?, és mondom is – még vinnyogva, már bizonygatva-magyarázva, s ezzel öntudatlanul is védekezőn –, hogy az, én ugyanaz a kislány vagyok, aki áhítattal hallgatta az írásairól mondottakat; aztán írom: „Legtöbbször és legmakacsabbul a szülőfalujában, a gyerekkori ház mögött egy kazal tetején látom, kezében kéziratlapok, mellette soványka, a kazaltól, a szokatlan falusi környezettől is elfogódott, izzó szenvedélyeit nagyosan fegyelmező tizennégy éves kislány. A lánynak fogalma sincs arról, hogy a férfi fiatal ember, még harmincéves sincs, neki akkor apai barát, mester, az írásairól mond véleményt, okosan, tapintatosan, bátorítóan – és otthonosan is. Annak a kazalnak az illata, a lehuppanás mozdulata, s ahogy a férfi rámutatott egy-egy szóra, mondatra, ahogy figyelmesen a lapok fölé hajolt, ez mind-mind beavatás. Ha hajnalonként a haragommal kellene viaskodnom, teátrálisan talán odatolnám a megromlott arc elé azt a kislányt, vele kérdeztetném, hogy hová lettek a beavatás kellékei. Beavatás nem az irodalomba, főként nem az irodalmi életbe, hanem a szellem világába, amely mindig otthonos, ahol megérthető és megbocsátható a rablás, bujálkodás, a gyilkosság is, csak a szellem elárulása nem.” Ezt írtam ’94 tavaszán, s most megkísértett, hogy ha már hosszan idézek magamtól, dőlttel szerepeljen a „teátrálisan” szó, s odabiggyesszem: a kiemelés tőlem; mert most látom, hogy ez a megítélő, hárító határozó, mint fügefalevél takarni próbálja a szemérmemet – bár a „próbál” ige meg sok: nyilván mélyen belém épült az indulatok fegyelmezésének, értelmes ellenőrzésének képessége és igénye (ahogyan a múlt századfordulóig az európai viselkedéskultúrát is áthatotta – meghatározta, és talán korlátozta is), de éppen ezért alig volt ebben szándékosság; nem akartam – nem is próbáltam tehát – megmenekedni a társadalmi közmegegyezés szerinti illetlenségtől, mert azt sem tudtam, hogy egyáltalán lehetne, kellene védekeznem, vagy ellenkezőleg: gátat szakítva már megkísérelhetném a nyüszítés kifejezését (súlyosbítva ezzel a gyötrelmet).

Karinthy Frigyes, aki hatévesen vesztette el anyját, élete vége felé írt gyönyörű novellájában megvallja, mennyire taszította a „szegény, kis árva”-szerep, milyen dacot szült benne a felnőttek rutin gyásza, s miképpen fedezte fel magában az igazi szomorúságot. „…a színpadiasan és érzelmesen alkalmazott anyakultuszt – írja –, az idézőjelben és nyomatékkal és indulati színezettel aláfestett ‘anyám’ szót, beszédben, sőt még a költészetben is, egész életem folyamán szemérmetlennek éreztem. A tremolót pedig, amivel kiejtik, művészietlennek és hazugnak.” Ötvenhez közel, nagybetegen azonban úgy eleveníti fel a családra, és őrá magára szakadt tragédiát, hogy abban a felnőtté lett ember okossága együtt van a kisgyerek borzongásával és megütközésével: együtt nézik a hajdani temetési „színjátékot”: „a sok fekete drapériát, füstölő nagy lángokat a két oszlop tetején, a lépcsőre fektetett koszorúkat”, a felravatalozott testet; aztán megint csak együtt bámulják, követik a hat évig tartó belső játékot, a makacs képzelődést, hogy amikor hazamegy az iskolából, otthon találja az anyát. Ráadásul képzelgéseiben különféle „logikus magyarázatot” kreál, miért is kellett a meghalás-temetés-móka. „Anyám a lépcsőházban vár… Anyám, kalapban és kabátban, az utcán sétál… Anyám már az asztalnál ül, osztja a levest – mikor csöngetek, felugrik, szájára teszi ujját: ‘ne szóljatok neki, gyerekek!’ és beszalad a másik szobába”; és a felnőtt a gyerekkel együtt éli meg – újraéli – a becsapatást, ahogy vége szakad még a titkos képzelgéseknek is, és nem megérthető, de fizikailag érezhető lesz az a sivár halál, amit valahogyan, giccses szertartásokkal akár, maszkírozni kell, különben nem elviselhető. Talán kinyomozható volna (én nem tudom), mi indította Karinthyt az Anyám című novella megírására, mi volt az a csöppnyi, konkrét elem – egy felkérés? –, ami a sokáig őrzött-fedett emlék megmutatásához még kellett (de a Tanár úr kérem és sok-sok más írás szerzőjénél gátszakadást nem okozhatott) – hogy nekem mi és mikor segített az áttörésben, hogy mikor tudtam, mertem kisgyerek-magamat mostani énemben érezni, azt most pontosan datálhatom. Földényi F. László esszéje, A művészet felemás sorsfordulója, a Liget ’96 májusi számában összefoglalta, példákkal illusztrálta – és közvetve, de egyértelműen korszerűnek minősítette – az „önkorlátozó” művészetet, azt az alkotói gyakorlatot, amely „lemond az egyértelmű eligazításról… lemond arról, hogy… mindenben illetékesnek vélje magát”, lemond – s ez már az én jellemzésem –, méghozzá a szabadság-eszmére hivatkozva mond le mindenfajta teljesség-vágyról, arról, hogy a mű áthassa az életet, feldúljon, hogy nélkülözhetetlen legyen – erőszakosan lefoglaljon?, bizonyára –; úgy éreztem (s ma még inkább úgy érzem), Földényi az amúgy is mindeneket elárasztó katarzis nélküli művészetet dicsőíti, a legjobb esetben is az ötlet-művészetnek hódol és hódoltat; tiszta és logikus gondolatmenetével a szenvedély és fájdalom nélküli művészet apológiáját gazdagítja. Olyan művészetet és alkotói (meg kultúrpolitikai) gyakorlatot magasztal, amelyik sok „lemondása”, látszólagos szerénysége és erőszakmentessége ellenére szakadatlanul nevetségessé tenné és elsöpörné mindazt, ami számomra fontos, szép és szeretnivaló. Azon a héten, mikor megkaptuk az esszé kéziratát, a Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyön jártam, negyvenöt év után először néztem meg a Gyógyintézetet, ahová ‘51-ben, az elsőrendű vádlottnak kiszemelt Zöld Sándor családirtása és öngyilkossága miatt elakadt koncepciós per után apámat (ki tudja, hányadik vádlott lett volna a belügyminiszter perében) segédorvosnak „száműzték”. Akkor gyógyíthatatlan, lényegében haldokló tbc-seket ápoltak ott – ma a kőfallal kerített, szigorúan zárt intézet értelmi fogyatékosok otthona. És a végsőkig lepusztult. Minden lepusztult, és persze felnőtt szememnek össze is zsugorodott. A kis ház, amiben apám szolgálati szobája volt, amiben laktunk, szinte a szanatóriumi épület tövében áll, s nekem azon a nyáron nemcsak a magam és az öcsém ellátásáról kellett gondoskodnom, de legfőbb feladatom lett, hogy ne engedjem négyéves, rendkívül bájos és mindenkivel készségesen barátkozó testvéremet a fertőző betegek közelébe. Néztem a személyzeti kis épület és a szanatórium közötti néhány méternyi távolságot, láttam, hogy Héraklésznek sem voltak könnyebb munkái, de értésem ellenére még mindig azt a rettenetet éreztem: nem végzem el, ami rám bízatott. Lehetetlen is nem ugyanattól és ugyanúgy szoronganom, hiszen bármit, bárhogyan csináltam negyvenöt évig, soha, soha nem végeztem el. Az emlékezetemben félelmetesnek és gyönyörűnek őrzött békás és tavirózsás tó helyén szemétgödör, csupa rozsdás lom, szétmállott papundekli doboz, törmelék – délutánonként megmosdattam az öcsémet, felöltöztettem, és kézen fogva kimentünk anyám elé a vasútállomásra; mintha hosszú parkúton haladtunk volna, Jancsi és Juliska a rengetegben, úgy tűnt, hatalmas, páfrányos fák között lépdeltünk, pedig nem lehet több az a gazos kert száz méternél, s a kapu az állomással szemközt, a sínek másik oldalán nyílt. Mi olyan iszonyatos ebben az egészben? A halál, a lerobbantság, ahogy minden összement és elkopott? A mostani bénák és hülyék motyogása?, kancsalul néznek rám: jé; öregek és gyerekek kérnek valamit; mit hoztál? Valamit?

hárítás-csomagolás helyett

Azt írtam akkor, Földényinek válaszolva, hogy úgy látom hétéves magamat „a kútvölgyi vasútállomáson, a délutáni napsütésben – az öcsém kezét szorítom, várjon ő is nyugodtan, négy-öt lépésre a sínektől… –, ahogy tárgyilagosan, szemérmesen régi fényképre bök az ember: aha”, holott éppen átszakadt bennem valami gát. „1951 elején – talán így kezdhetném, de mintha a mesével én magam is történelemmé hűteném a történetemet, vagy éppen ellenkezőleg? Mondd! Mondom.” – írtam, a hárítás-csomagolás helyett immár továbbpöccintő-lendítő, majdnem türelmetlen felhatalmazással. „Mondd!” Ezt is csak maga végezheti el az ember, magában. S hogy a kiszáradt tó, a rángatózó mongoloid-gyerek, a húgyszagú nyomorékok és a szűkölködő, naponta Vásárhelyről bicikliző ápolónő, a láthatatlan karitatív szervezetek, akárcsak a kidobált, rozsdás vaságyak alá temetett történelem nekem azért olyan, amilyen – milyen? ezt fogom írni a költészetregényemben? Mintha eddig is csak azért kellett volna írnom, hogy eljussak oda… ide? Azért élek velük most is úgy, ahogy élek, mert hétévesen is József Attila-verseket tanultam, azokba kapaszkodtam – lehetett beléjük kapaszkodni.

Úgy reflektáltam a Földényi-írásra, mintha a létemet és szeretteim létét védelmezném. Mintha világok őrzője volnék. S valamennyire az is voltam. Az vagyok. Csak soha, semmit nem tudok felnőtt módra teljesíteni.

Azt írtam akkor, hogy „nekem az ‘51-es nyár élettényeihez kötődnek a József Attila-versek, oda kötődnek legmélyebben… ahhoz az élethez – ha tetszik: ahhoz a valósághoz – az a művészet passzolt…” És most? Negyvenöt év helyett négy és fél esztendő múltán? Hova jutottam a nyomorékokkal és a tógödörbe hordott szeméttel, ami mintha a saját szemetem volna? Hova azzal a kínlódó és kínlódtató, vigasztalhatatlan és fene nagy katarzist adó művészettel? Miféle nem is létező térbe-időbe? Kapkodott lábaimmal nem ide akartam futni, az biztos; nem ide, ahol még arra sincs módja az embernek, hogy szorongó kérdése végén, ha nem is kérdőjelet, legalább egy megnyugvó pontot ejtsen –

*

Hogyan kötődhetett – márpedig eloldozhatatlanul kötődött – bennem a gyerek-kiszolgáltatottság, a gyerek-tehetetlenség és rettenet a szegénységhez, a szociális és fizikai nyomorúsághoz, ha nem kellett soha megélnem, legalábbis eszmélkedve már nem, a mély, tompító-torzító, szégyellni való szegénységet? Miért, hogy a Nyomorultak Cosette-jének fizikai szenvedéseit, elemi nélkülözését általánosítottam, képzeletemben önkéntelenül is meghosszabbítottam, és hiába olvastam inasról meg házi nevelőről, puha ágyról, finom kelmékről és gonddal választott, drága játékokról, azért éppolyan „szegény kisgyerek” volt nekem a pétervári palotában Szerjozsa Karenin, a Jasznaja Poljana-i szülőházban a korán árván maradt Tolsztoj, a debreceni kollégiumban Nyilas Misi és Pthrügyön Móricz, a szüleikkel száműzött vagy már Szahalinon született gyerekek, akik nap mint nap hallják, hogy „döglöttél volna meg!”, s hogy „az volna a legjobb, ha az irgalmas úristen magához szólítaná őket mihamarabb”, és a szahalini gyerekek közül is „kiemeltem”, talán túlságosan is közel engedtem magamhoz a „női blúzba és tarka rongyokkal foltozott, kék nadrágba öltöztetett, négyéves” Aljosát, aki a kérdésre, hogy „hol van anyád?”, bután nevetgél, legyint, és azt mondja: „elásták” – hogyan próbálhattam magamra a gyerek Csehov, a gyerek József Attila, a gyerek Camus nyomorát, ha olyasfélével nem kellett küszködnöm? Mégis, ezt ma élesen látom: az a borzongó, nyüszítő, sárba ragadtan futó gyerek (aki az ember, de közelebbről én magam) mindig szegény is; mintha nemcsak a létezés űr-hidegétől vacogna, hanem a valódi, földi, konkrét hidegtől; dideregne az elégtelen és alkalmatlan ruházatban, éhesen és hajléktalanul.

belevágtam a konyhakéssel

Szűkösséget, roppant anyagi szerénységet tapasztaltam gyerekként, de sohasem kísértett a vágy, hogy vagyonos legyek, kiváltságos, hogy magaménak tudhassak olyan javakat, amelyekre nincs szükségem – vagyis hogy másféle életnívóm legyen. Óriási energia-megtakarításnak vélem, hogy nem kellett egyik osztályból a másikba, egyik rétegből a másikba kapaszkodnom, szociális értelemben nem kellett átalakulnom. Nem mintha valaha is vonzott volna az aszkézis, a puritanizmus ilyen-olyan formája; egyáltalán nem vonzott. Gyerekesen örülök, és mindig is örültem a pénzzel megszerezhető tárgyaknak is, ruhának és ágyneműnek, edényeknek és szobanövényeknek, a hedonisztikusan terített asztalnak; örülök, hogy emlékezhetek a régi holmijaimra, nem volt sok – a két-három évig viselt és meg nem unt skótkockás kötényruhámra, amelyet műstoppoltattunk, mert kenyeret szelve belevágtam a konyhakéssel, a bizományiban vett kecses lábú, sok kis fiókos íróasztalomra (meglehet, toalett-asztalka volt inkább), aminél kamaszként a magányos-gyötrődő írópózokat próbálgathattam; jó, hogy házasságunk első telén mindennap vehettünk egy narancsot, és albérleti szobánkban úgy feleztük el, hogy a páratlan számú gerezdekből eggyel több nekem, pontosabban a hasamban érő gyereknek jusson. Mi kellett volna még? Az élet császárai voltunk. Sohasem feküdtem le este éhesen, és minden este ágyba feküdtem – s csak hálás lehetek, hogy az ágyban azt is számolgatnom kellett, mennyit, mire költhetek másnap meg harmadnap, hogy futja-e erre is meg arra is, amire feltétlenül szükséges; még szerencse, hogy a földön tartott, megkötött és fegyelmezett a magam és a családom anyagi létének gondja, szerencse, hogy nem sodort el az örökösen bennem, körülöttem kóválygó, alaktalan, de nagyon is testesen létező, és alig megnevezhető, bár mintha mindig is ennek megnevezésével kínlódtam volna – az a fojtogató, fullasztó, gyomrot-izmot görcsbe rántó – – na mi? Biztosan nem a finom, már-már finomkodó lelkiismeret szülötte, hisz csöppet sem elvont és éteri, inkább vadul kényszerítő, minduntalan képzelgésekbe taszító erő, hogy nem tűrheted a szegénységet, semmilyen szegénységet, se a szükségletek hiányát, se a gyámoltalanságot, a fogyatékosságot. Nem tűrheted?, ilyesféle iránymutatás, majdnem praktikus szózat, mozgalomhoz vezető érvelés nincs – nem volt – abban a brutális nyomásban, s a legkülönösebb, hogy ez a mégiscsak szociális töltetű kór annyira sem szocializált, hogy közmegegyezéssel választott szavakkal kifejezhetők volnának a tünetek. S ha az ellentmondások még szaporíthatók: hétévesen ott a Kútvölgyi Gyógyintézetben még annyira sem érthettem, mi bajom, mint ma (orvosok gyerekeként bizonyára örökletesnek is vélhetem ezt a „szociális nyugtalanságot”), de a József Attila-versekben, s aztán sok más műben megéreztem, hogy nem vagyok egyedül; s persze nemcsak a szavak „értelme”, szótári jelentése vezetett, talán annál is előbb ismertem rá a szövegekben kottázott fuldoklásra, a saját eliszonyodásomra és minden félelemnél rettenetesebb tehetetlenség-érzésre, a nem részvétnek és nem is egészen felháborodásnak nevezhető indulatra. Meggyőződésem, hogy nagyon korai és mindjárt szenvedélyes irodalom-szerelmemet éppen ez a ráismerés gerjesztette, s ami számomra ma fontosabb: az elsőnek minősülő találkozás – beavatás? – egy életre meghatározta, néha azt gondolom, hogy túlságosan is könyörtelenül és kizárólagosan határozta meg, hogy voltaképpen mi az irodalom, pontosabban: mi az, amit az irodalomtól várok, amit a költészetben keresek. Azt, ma is csak azt a hason-fuldoklást, hason-tehetetlenség-érzést, meg a nélkülözhetetlen, a gyötrelemmel valahogy párosuló, a kínt is megszelídítő (sőt, elviselhetővé, szinte megszokhatóvá zsugorító) melegséget, ami nemigen több, mint hogy Vannak itt / s te nem vagy idegen…

Orwell írja a Dickensről szóló esszéjében (persze 1939-40-ben írta, s gyanítom, hogy ma legalábbis kétkedőbben fogalmazna): „A kereszténység egész története során, de kiváltképp a francia forradalom óta a nyugati világot a szabadság és egyenlőség eszménye vezérli, amely bár csupán eszmény, mélyen beleivódott a társadalmak minden rétegébe. És noha e társadalmakban a legfelháborítóbb igazságtalanságok, kegyetlenségek, hazugságok és sznob korlátoltságok fordulnak elő mindenütt, nem sok olyan ember létezik, aki ezeket ugyanolyan közönnyel szemlélné, mint mondjuk egy római rabszolgatartó”; s néhány sorral később arról az alapélményéről szól, hogy az olvasmányok nyomán erősen, élesen kirajzolódó arcokat lát magában: a szerzők egyetlen képbe sűrűsödő arcmásait, amelyek – meglehet – nem feltétlenül valósághűek, inkább olyanok, amilyennek ‘az írónak lennie kellett’. Dickensé „egy negyven év körüli férfié, aki nevet, s e nevetésen egy csöppnyi harag is érződik – ám semmi fölény, semmi rosszindulat. Olyan férfi arca ez, aki folyton küzd valami ellen, ám azt nyíltan, félelem nélkül cselekszi, egy arc… egy tizenkilencedik századi liberálisé, egy szabadgondolkodóé; kinek fajtáját minden mostani, lelkünk megkaparintására törő nyomorult kis ortodox hittérítő egyazon hévvel gyűlöli.” Ez a belső kép – nem is készítés, inkább készülés, és aztán hurcolás-dédelgetés elbűvölt, nyilván saját gyerekes kép-zelgéseimre ismertem ebben is, és reflex-mozdulattal csúsztattam Orwell Dickense mellé a magam (ártatlannak, vagyis a valóságos fényképeken látható arctól függetlennek nem nevezhető) Csehov-képét. Azt is, ugyancsak gyerekesen: hogy szerintem ilyennek kell lennie az írónak. De csalnék, ha egyetlen, következetesen megvillanó képről beszélnék, s akkor is, ha az albumnyi belső képem közül választanék. Fotóhoz talán nem is méltóan mozgalmas, amit látok: mindig folyamatokat, szakadatlan küzdelmet, hogy úrrá legyen a végül szükségképp megnyomorító kényszer-érzeten, a szeméremmel és ízléssel sem hárítható sürgetésen, hogy a bármennyi munka, akármekkora tett ellenében egyre csak halmozódó tehetetlenség-tudat el ne lapítsa, hogy lássa, hallja, szagolja és tapintsa, amit látni, hallani, szagolni és tapintani érdemes, hogy érzéki örömökbe merüljön, bele, és ne le; ne, még ne le.

legfontosabb eszköze a szeme

Csehov-képeimen – és kivétel nélkül mindegyiken, üljön-álljon bár lehajtott fejjel, oldalról vagy szemközt a lencsével – nyílt és mégis tartózkodó férfi arca látható. A tekintete éles (ő szégyellte és szenvedett attól, hogy talán „hideg”), csontig, magig – valami lényegig hatoló, hisz ahogyan Böll állítja, az író legfontosabb eszköze a szeme; de saját gyötrelmeiből szinte semmit nem mutat, senkit a közelükbe sem enged, idegen neki (jószerével még a korszaktól is) a narcisztikus vásározás, a lélek-show. Kiadójától azt kéri, „ha lehetséges, tekintsen el a fénykép és az életrajz közlésétől, ezzel igen lekötelezne”; egy orvosprofesszornak, aki ugyancsak önéletrajzot és fényképet kér: „Az önéletrajzom? Van egy betegségem: önéletrajz-fóbia. Igazi kínlódás számomra, ha magamról bármilyen apróságot is olvasok, de még nagyobb, ha magamnak kell írnom a sajtó számára”, s aztán jellemző öniróniával és ingerültséggel hozzáteszi, hogy ha elkerülhetetlen a bemutató szöveg, írja meg, hogy „az egyetemre benyújtott felvételi kérvényemben két súlyos nyelvtani hibát követtem el”.

Csehov-képeimen tehát olyan tizenkilencedik századi szabadgondolkodó látható, aki a lehető legtökéletesebben szabad, már csak azért is, mert szinte elviselhetetlenül sok kötöttséget szedett magára, és kényszeresen kötelességteljesítő; gondolkodása pedig nélkülözi az örömöt adó csupasz ráció-játékot meg a tudat fájdalmát enyhítő megoldás-felismerés-élményt. Ahogy az írásaiban, az életében sem ken-maszatol semmit. Tartózkodó, de amit mond és tesz, az tiszta, határozott. Gorkij korai írásait bírálva például megjegyzi, hogy szavai nyilván „annak az embernek az ízléséről” árulkodnak, aki papírra veti azokat, vagyis nem lép föl semmiféle kinyilatkoztató szerepében, ám ez nem udvariassági, a visszavonulásra alkalmat adó formula: a „kitűnő írások”-ról úgy véli: hiányzik belőlük a kecsesség. „Kecsesség az, ha egy bizonyos cselekvésre az ember a lehető legcsekélyebb mozdulatot fordítja. Önnél érezni, hogy sok felesleges mozdulatot fecsérel el”. Hogy aztán a „kecsesség” összetéveszthető a minimál artnak, gesztus-művészetnek nevezett, „a lehető legcsekélyebb mozdulat”-tal létrehozott huszadik század végi „kevés”-sel, erre Csehov nem gyanakodhatott. Nem elég, hogy száznyolc esztendővel ezelőtt a szó szoros értelmében halálos pontossággal diagnosztizálta a költészetet pusztító kórt! Betegségről, hiány-állapotról ír, ami „rosszabb a szifilisznél, rosszabb az impotenciánál”. A jó író, az „egészséges” irodalom ugyanis „tart valahova”, és az olvasót is oda hívja, az olvasó pedig „nem az eszével, hanem minden porcikájával érzi” a „célt”, s hogy érdemes a művel tartania, mert az „nem hiába rázta fel a képzeletet”. A legnagyobb realisták – túl azon, hogy „az életet úgy írják le, mint amilyen” – sorait átitatja „a cél tudatossága”. A kortársak viszont (a 19. század végi orosz kortársak!) úgy írják le az életet, mint amilyen, de tovább egy tapodtat sem… Még akkor sem, ha korbáccsal kergetnék őket…

A kívülről megítélő többes szám harmadik személyű „őket”, szánom-bánom, az én kreációm. El vele! Csehov árnyaltabban fogalmaz, vagy úgy is mondhatnám: egyszerre romantikusabban és tartózkodóbban. Levelében, amely a diagnózist rögzíti, azt írja korábban, hogy „figyelmen kívül hagyom A 6-os számú kórtermet meg jómagamat, és beszéljünk csak úgy általánosságban” – vagyis csöppet se „alázatosan” elkülönül, sőt, néven nevezi, definiálja, mi az, ami elválasztja kortársaitól (nem csak a tehetség mértéke!), aztán mégis teljes közösséget „vállal” nemzedékével, hiszen a fenti mondat – most már idézőjelbe tehetően – így szól: „Még akkor sem, ha korbáccsal kergetnek bennünket”. S folytatva: „Nekünk nincsenek se közeli, se távoli céljaink, és a lelkünk kong az ürességtől. Politikusok nincsenek köztünk, a forradalomban nem hiszünk, isten nincs, a kísértetektől nem félünk, én személy szerint még a haláltól és a vakságtól sem félek. És aki semmit sem akar, aki semmit sem remél, és aki semmitől sem fél, az nem lehet művész…Gépiesen írunk, csak annak a régen bevezetett szabálynak engedelmeskedve, amely szerint egyesek hivatalba járnak, mások kereskednek, és vannak, akik írnak… vagyok annyira okos, hogy ne rejtsem el magam elől a saját betegségemet, és ne hazudjak magamnak, és ne leplezzem el ürességemet idegen rongyokkal… Nem fogom levetni magam a lépcsőházból, mint Garsin, de nem fogom kecsegtetni magam a jobb jövő reményével sem.” Akkor most „A 6-os számú kórterem meg jómaga” is üres? – vagy mégsem? Hagyjuk-e őt és az általa művelt irodalmat „figyelmen kívül”, és „beszéljünk csak úgy általánosságban” az irodalmi-művészeti jelenségekről? Hozzáképzelve persze, hogy az „általánosságban” egy Csehov-igényű-ízlésű alkotó milyen szörnyen érezheti magát. Az eldöntendő kérdés türelmetlenségében, kétségtelenül, az én türelmetlenségem dobog és zakatol, noha érteni vélem, hogy ő nagyon is világosan meg tudta különböztetni a saját írásainak jellegét a múlt századvégen már érzékelhető, hitetlenségben és gépiesedésben fogant termékektől, s hogy ugyanakkor érzékelte, hogy számára sincsen célba vezető eszme, eszmény – cél sem igen, legalábbis egyértelmű jelszavakba, világváltoztatási akciókhoz felhasználhatókba semmiképpen. Ő, aki nem hívő, de valamennyi hit közül a legközelebbinek és a maga számára legmegfelelőbbnek Tolsztoj hitét érzi, időről időre ingerülten elhatárolódik Tolsztoj „tanításaitól” is, nem a valamilyen tanítástól, a tan tartalmától, hanem a tanításos-vallásos írói attitűdtől – aminek a hiányát aztán végzetes betegségként diagnosztizálja, magán is. A nyomást pedig, azt a szörnyű kényszert, fuldoklást, amit a vicclapokba írt kis novelláiban is kottázott, meg A 6-os számú kórteremben, az Unalmas történetben, a Szahalinban, a Ványa bácsiban, a Cseresznyéskertben, azt az „akarást” és „reményt”, hogy ne legyen olyan szegénység és kiszolgáltatottság, mint amilyen van, mégsem nevezheti eszmének, hiszen ez olyan bugyután hat, mintha a négyéves szahalini Aljosa mondaná, s a félelmet, hogy bármit csináljon is, végül tehetetlen marad a földgolyón uralgó nyomorral és kizsákmányolással szemben, nem, ezt sem hívhatja félelemnek, hiszen félni az emberek attól szoktak, hogy nekik maguknak bajuk vagy káruk esik.

Abban az esztendőben, amikor írói nemzedéke ürességéről ír (1892-ben), orvosként a kolerajárvánnyal küzd – javadalmazás nélkül, mert orvosi munkáért nem vett fel honoráriumot –, az előző télen meg az éhínség pusztítását „figyelhette meg”, és még egy esztendővel korábban Szahalinra utazott. Mindannyiszor leírhatta volna, hogy „rengeteget dolgoztam”, s hogy „rossz érzésekkel telítve jöttem haza… bizonyos keserű ízt éreztem, mintha avas vajat ettem volna.”

mindig újabb nyomorúságok

Olykor gyanakszom, hogy magát az észlelni kész embert is avasító krónikus avas vaj-érzékelés gyógyíthatatlan. Hisz Csehov sem állíthatta volna, hogy nem járt „eredményekkel” szahalini útja – a cári kormányzat vizsgálatot rendelt el, reformokat vezettek be –, ott, akkor a kolerát is megfékezték – hatalmas munkával, összefogással olyan „csodákat” műveltek, „amelyek még Tolsztojt is arra késztethetik, hogy tisztelettel viseltessék az orvostudomány és általában a kultúremberek életbe avatkozása iránt” –, mégsem lehet – szünetnyi ideig sem – elégedett; az avas vaj íze megront mindent, az örömöket is, és nemcsak azért, mert az eredmény az eredménytelenséghez képest elenyészően csekély, s mert mindig újabb nyomorúságok tolakszanak, ezeken túl még ott van a szégyen is, valami eredendő szégyen, bűntudat: hogy bár tudod, a történet nem rólad szól, mintha aránytalanul sokat foglalkoznál saját lelked komfortizálásával. Aki csak megkérdezi önmagától, hogy tisztességesen viselkedem-e – márpedig jaj annak, aki még meg se kérdezi –, már nem a valódi nyomorúsággal, hanem a saját, nyomorúság keltette közérzetével bíbelődik; megérdemli, hogy rossz legyen a szája íze. Ott van aztán a semmiféle fegyelemmel, romantikus lobogással vagy istenfélő ájtatossággal le nem gyűrhető undor: a fizikai és a szellemi megpróbáltatás, hiszen a nyomorúság bűzös, mocskos, ragadós, a nyomorba taszított vagy nyomorban hagyott pedig rendszerint aljas, sunyi, parazita; ki nem tudja, hogy elesettségének ő maga az előidézője? De hogy jön ez ide? A vétkesek magabiztos megnevezése enyhítheti tán az avas vaj ízét? Vagy elnémítja azt a folyvást hallható és lúdbőröztető nyikorgást, kattogást: mintha óriásgép darálná a fölpuffadtakat, lila lábú és lila orrú tengődőket, elbutult tekintetű öregeket, kába gyerekeket, mintha mozgólépcső vinne lefelé, véghetetlenül le, és mintha fémes, csikorgó és közönyös-monoton géphang ismételné: hát tűrheted? hát tűrheted? hát tűrheted?, és szállítana le, mindenkit le, vegyesen?

A Szahalin szigeti Gyerbinszkojéban Csehovot egy bútorraktárban szállásolták el. Belső retesz is volt az ajtón, hogy be lehessen zárni. Olvashatott, dolgozhatott, kivonatokat készíthetett a telekkönyvekből meg a névjegyzékekből, de az eső szüntelenül kopogott a háztetőn, hallatszott, ahogy a sárban cuppogva fegyencek és katonák járnak. Aztán beázott az épület, és az „esőcseppek, amelyek a mennyezetről a thonet-székek rácsozatára potyogtak, tompán zengő hangot adtak, és valaki minden egyes hang után kétségbeesetten suttogta: ‘Jaj istenem, jaj istenem!’ A raktár mellett volt a börtön. Csak nem a katorgások másznak ide hozzám, egy alagúton? De lám, szélroham támad, erősebben kopog az eső, valahol felzúgnak a fák – aztán megint egy kétségbeesett, mély sóhajtás hallik: ‘Jaj istenem, jaj istenem!’„ Reggel, a tornácon állva – még mindig esik, az ég szürke, sár van – tanúja a börtönparancsnok és a kórházba kéredzkedő fogolycsoport jelenetének; a fegyőr a kulcsait lóbálja és fenyegetőzik: „Majd írok én nektek olyan beadványt, hogy aztán vakarhatjátok a fületek tövét!… Majd adok én nektek – beadványt írni!” A foglyok húsz főnyi csoportja meg sunyin toporog, „bőrig áztak az esőben, telefröcskölték magukat sárral, dideregnek; arcjátékukkal is azt akarják kifejezni, hogy csakugyan betegek, de fázós, dermedt arcukon mégis valami hamis, hazug kifejezés setteng, bár lehet, hogy egyáltalán nem hazudnak. ‘Jaj istenem, jaj istenem!’ – sóhajtja egyikük, és nekem úgy rémlik, hogy még mindig tart az éjszakai lidércnyomás. A ‘pária’ szó jut eszembe; ez a mindennapi nyelvhasználatban az embernek olyan állapotát jelenti, amelynél mélyebbre már nem lehet zuhanni.”

Mélyebbre már nem – mindig úgy véli az ember, hogy mélyebbre már nem, miközben hallja a nyikorgást, vagy a nyögést, és az örökké tartó lidércnyomásban olykor összekeverednek a helyek, a szerepek, az alig artikulált hangokban egyszer csak a magadéra ismersz: Jaj, istenem!

egyenlő eséllyel

Az 1960–61-es tanévben, amikor harmadikos gimnazista voltam, és a szegénység, a kizsákmányolás meg az igazságtalanság nem volt kisebb arányú, mint manapság, mint „a kereszténység egész története során” bármikor, de ha jól emlékszem, kevesebben voltak, akik ezt „ugyanolyan közönnyel” szemlélték, „mint mondjuk egy római rabszolgatartó”, legalábbis a könyörtelenség és közöny nem volt eszményített, képpel-szóval, valamint nádi hegedűvel nem ajánlották a lendületes és magabízó járást, a mindeneken áthatoló (de nem csontig, magig, lényegig!) tekintetet – nos, abban a tanévben is volt a középiskolásoknak országos tanulmányi verseny, amelyen a legjobb helyezést elértek felvételi nélküli kezdhették az egyetemet. A versenyen – egyenlő eséllyel – harmadik-negyedikesek indulhattak, és két – ugyancsak egyenlő esélyes – irodalmi téma közül lehetett választani:

1. A mai magyar líra jelentős és jellemző alkotói

2. Tudomány az irodalomban.

Talán közvetlenül a kiírásban, talán a versenyre felkészítő, példákat kínáló segédanyagokban, talán hivatalnoki figyelmeztetések útján – nem tudom már, hogyan, de kétséget kizáróan diákok és tanárok értésére adták, hogy az első téma közelebbről azt jelenti: Váci Mihály és Garai Gábor költészete. A második téma meg akármi lehet, az úgyis vatta. Egyik negyedikes iskolatársam történetesen az elsőt választotta, rangos helyezést ért el, megkapta az akadály nélküli felvételt, ment minden, mint a mesében, még ma is egy kurzusnak (mai kurzusnak) kedves könyvkiadó vezetője. Jól van így. Nem hiszem, hogy akkoriban is hallottam már a óriásdaráló nyikorgását, didergős sóhajokat, vagy hogy orromat-szájamat teletömte a szegénység csípős-savanyú szaga, és fogalmam sincs, voltaképpen miért kaptam a tudomány-irodalom-témán – megmagyarázhatatlan, ahogy valójában most sem tudok értelmes magyarázatot arra, miért írom ezt a költészetregényt, ezt az epizódot vagy éppen most ezt a sort, hogy miért írom… –, de jól emlékszem, hogy fogalmazási nehézségeim, sőt gyötrelmeim ellenére gyönyörűséggel és komolykodva írtam dolgozatomat a szociográfia születéséről, Csehov Szahalinjáról. Furcsa gyönyörűség volt aztán húsz esztendővel később könyvet írni – és a Móra Kiadó sorozatába préselni, „tizenkét éven felülieknek” – Csehovról, és egész fejezetet a Szahalinról, és újabb húsz év elteltével, most, toporogni a toporgók előtt, még esik az eső, reménytelenül esik, sár cuppog, és lehetetlen nem tudomásul venni, hogy sem a fenyegető, sem a fenyegetettek nem finomultak, a kín aztán semmit; lehetetlen nem riadoznom attól is, hogy „témához” lökődésemmel, ahogy menthetetlenül vonzott a hasonló lidércnyomás, a hasonló undor és szégyen, ahogy tapadtam az ismerősnek vélt képekhez, hangzatokhoz, és rögeszmésen kerestem a senkinek sem kívánatosak társaságát, ahogy módszeresen berendeztem a világomat szociális otthonban lakókkal, koldusokkal, bénákkal, a metró mozgólépcsőjén alászálló többség zúgásával-némaságával, sárral, lidércnyomással, nyikorgással – olyannyira, hogy nincs is módom már megpattanni tőlük, de még van annyi rálátásom magamra, hogy gyanús legyen a türelmetlenségem: mi végre kérem számon például az új műveken az ismerős – és szinte sohasem érzékelhető – nyomást, szorongást, szégyent? Hogy jövök ahhoz, hogy mércét állítsak és definiáljak, akár házi használatra: nekem ez és ilyen az irodalom – és a fémes géphang-zörejben, ami alapjáraton olyasfélének hallatszik, hogy „hát tűrheted?, hát tűrheted?”, a saját kérdéseim is csikorogjanak: vajon ez a rögzült és szenvedelmes költészet-értelmezés nem alkatrésze-e az óriásdarálónak, s hogy kötődésemmel nem nyikorgatom-e még keservesebbre a bőszült kereket.

  1. Az írás a HÁT AMINT FÖLÁLLOK című költésztregény fejezete
kép | adobe.com