Madarász Levente

ESTI SÉTA

2004 november

ESTI SÉTA

Meg kell tanulni újra sétálni,
tanulni kell a céltalan járást!
Figyelni a lábak szabályos váltakozását,
ritmusát a két elrugaszkodó kéznek,
élvezni a szív, a szív fel-feldobbanását!

Csak ez a rengeteg lenni-, s tennivaló
ne volna (ne volna?),
a napi számtalan jövés-menés,
a még több távol maradás,
hogy fejed folyton úgy forgatod,
mintha valami lényeges történésről
örökre lemaradnál.
Túl a szív kor-független örömein,
szomorúságain, az itt és a most állandóan
múló tudatán mi ez a nagy akarás,
ez a nagy ragaszkodás? Mihez?

Felnőttél, meztelenedsz.
Már nem valamiféle ártatlan
öröm vagy félelem csak,
de a gépies nekigyürkőzés is mozgat.
Cérnaszálon bábuként újra és újra, mi végre?
Vagy mint kertedben a tavasszal sarjadó fű,
pincéd falán az alig láthatóan
terjeszkedő penész, úgy legyél?
Mert e puszta, tétje-nincs akarat
megnyilvánulása a legártatlanabb,
az egyetlen elfogadható erőszak,
mely már előtted, utánad, veled is
volt, lesz, átmenetileg van?

A céltalan járás megnyugtat,
a céltalan járásban gyógyerő rejlik.
A lábak szabályos váltogatása,
a két elrugaszkodó kéz,
a szív, a szív fel-feldobbanása
önmagában elég.

És hív a sehova sem sürgető idő,
hogy úgy élj, oly egyszerűen,
mintha nem is léteznél,
már-már alig lennél,
mint kertedben a zöldülõ fű,
pincéd falán az a bizonyos penész.

kép | Ikhlasul Amal, flickr.com