KIHAGYOTT KÉPEK
2009 augusztus
Szinte fájnak. Vagy nem volt nálam fényképezőgép, vagy nem tudtam azon melegében előkapni, s a fénykép „elmúlt”. Meglehet, akkor sem sikerülnek jól a fotók, ha éppen alkalmam van elkészíteni őket: gyakorta ami egyetlen pillantással átfogható, szinte festményszerű tökéletesség, a gép négyszögébe fogva végül csonkolt, jellegtelen látványrészletté válik. Mindamellett vagy tán éppen ezért, az el nem készült fényképek fájó tökéletességgel élnek bennem, egy belső kiállítás falain lógva.
ominózus árnyék-kanalak
Itt például, Zsámbékon, a plébánia-kerítés kőfalát három kőműves-tanonc tisztogatja: az elöregedett maltert kotorják ki a mészkövek közül. A nap élesen tűz arcukba oldalról, röhögcsélnek, mert még reggel van, nem fáradtak bele a melóba, meg mert csípős és verőfényes az idő, s a gyakorlat végül is sokkal jobb, mint benn kushadni a szakiskola padjában. A három, nagyjából párhuzamos kőműveskanál árnyéka megnyúlik a kőfalon, olyanok, mint három gigászi jégkrém, a vágyak fagyos édességei. Valóságosak és valószerűtlenek, kéznél vannak és elérhetetlenek, mint mondjuk egy utcagyerekek körülrajongta Mercedes: sosem lesz olyanjuk, mégis egészen közel vannak hozzá. Az ifjoncok is mást csinálnának most, az életben, az élet helyett, valami szabadot és nagyszerűt, de mindig hozzá lesznek ragasztva egy-egy kőműveskanálhoz. Ráadásul azok az ominózus árnyék-kanalak elég nyugtalanítóan kaparásszák az ő árnyékukat.
Győrújbarátra fiammal mentünk apa-fia lelkigyakorlatra. Akkor esett le az első hó, pazarul megmintázva az egyenetlen lécekből összeszerkesztett kerítések szeszélyes geometriáját, matematikafüzetbeli négyzethálóvá rajzolva a kis, csupasztéglás füstölő-házikókat, melyek ottani szokás szerint a házak udvarában álldigáltak. Havas tetőjével egy beomlott, lerohadt, gyönyörű öreg parasztház is szinte fényképezőgép után kiáltott. Az azóta leginkább hiányzó kép mégis a helyi kocsma előtt várt rám: hatalmas, bordóra mázolt kamion parkolt ott, mellette ugyancsak bordó, ponyvátlan utánfutója. Két gyönyörű, barnaszőrű lovat kötöttek ki ezekhez, s a nagy, komor fémidomok közt, az ivó kalyiba-szerű, összetákolt épülete előtt szürreálisan hatottak az állatok. A kép festői intenzitását a méltóságteljes, nagy színtömbök, szimbolikáját pedig az összefutó, nyugvópontra került távolságok, a mozdulatlanságban rejlő száguldás és vágtatás adták volna.
parasztnénik vannak a képen
Mányon egy félmeztelen férfi kerítésfalat vakolt, s a lombárnyék hihetetlenül plasztikus fantázia-hálót vetett tömbszerű hátára. Erő és meztelenség, árnyék és védtelenség: sűrű, nagyon sűrű kép lett volna s minthogy az illetőnek csak a hátára lett volna szükségem, még szokásos dilemmámmal sem kell törődni. Sokat szenvedek ugyanis attól, mikor a kompozícióhoz szükséges személyek, mondjuk parasztnénik vannak a képen. Ha lenne egy fél napom, gyanakvásukat legyőzve talán összebarátkozhatnék velük annyira, hogy lencsém elé álljanak, de hol van akkor már a spontaneitás, s még holabb az éppen akkori fény, utcakép! Arra viszont nem visz rá a lélek (vagy nem vagyok hozzá elég rámenős), hogy csak úgy, személynek se tekintve felhasználjam őket, s odébb álljak. Ráadásul sok kép kell olyankor, különböző szögekből, az exponálás állításával, képtelen vagyok annyi ideig farkasszemet nézni az illetővel, aki esetleg mindent megtesz, hogy a fotó ne jöjjön létre.
Sokszor egyszerűen az autóval nem lehet megállni, menni kell tovább, hagyva a hosszadalmas fontolgatást és kattintgatást a fenébe. Fotózhatnékomra egyszer már amúgy is ráfizettem: Piliscsabáról hazafelé menet megálltam, hogy a gomolygó ködben úszó mező látványát rögzítsem: a képek rosszul sikerültek, ráadásul ott kellett hagynom a kocsit, mert a kerék árokba került, az alváz meg fölfeküdt az útpadkára. Másnap az egyetem segítőkész műszaki emberei sem tudták kiszabadítani, egy mammutnagy teherautót kellett lestoppolnunk, hogy drótkötéllel kihúzza szegény Toyotámat. Benzinjét addigra már megcsapolták valami élelmes arrajárók.
ezekről morfondírozom
A Balaton felé tartva egy üresre tapétázott óriásposzterre elképesztő élesen vetült a villanyoszlop árnya, minden alkatrészt mintha mesterkéz vésett volna a vakító téglalapra. Elmorfondírozott volna a kép kapcsán az ember a látható fényről és a láthatatlan áramról, erőről és gyengeségről, valóságról és illúzióról, a hirdetés, mint információközvetítés mibenlétéről nem is beszélve. Aminthogy így is ezekről morfondírozom most.
Párizsban éppen fotóztam, mégis lehetetlen volt elkapni azt a biciklis hölgyet, akinek hatalmas sárga esőkabátját szinte ejtőernyő-méretűvé dagasztotta a menetszél. Életem egyik legjobb képe lett volna, ám mire felocsúdtam, a meglepő jelenés eltűnt a sarkon. Nem rossz meditációs anyag pedig testről-lélekről, a helyről, amit kitöltünk a világban.