A NŐSZIROM

Első ,,igazi” könyvem egy bábakönyv volt. Szomszédunktól, Kanitz madámtól kaptam hétéves koromban. Nem tudtam, mit jelent a madám. Végül is tőle kérdeztem meg. Válasza egyszerű volt: szülésznő. De ez csak felpörgette kíváncsiságomat. Nem győzött válaszolni újabb és újabb „lényegre törő” kérdéseimre. Ha csak tehettem, megkerestem, és ő mosolygósán, kedvesen hagyta magát gyötörni. Aztán mégis megunhatta zaklatásomat, mert előkereste régi bábaiskolai könyvét és kölcsönadta. A zsákmányt dugdosnom kellett otthon, s az olvasásban is inkább csak másodikos nővéremtől szerzett tudásomra támaszkodhattam. Nemcsak a lényeget, de a szemléltető ábrák segítségével sok részletet is megértettem. S felfogtam, hogy jobb, ha titkolom új tudomásomat. Nővérem nyolcadik születésnapján, egy december végi estén apám a négy gyereknek elmesélte, milyen szép kis baba volt az ünnepelt, hogyan hozta csőrében a gólya, és onnan tudták meg, hogy lány, mert rózsaszínű volt a réklije. Tudván, hogy a meséből egy szó sem igaz, ártatlan képpel megkérdeztem: hogyan hozhatta a nővérkémet a gólya, hiszen ezek a madarak ősszel elköltöznek melegebb vidékre, és csak tavasszal jönnek vissza. Apám elvörösödött mérgében, és nem egészen odavaló módon válaszolt: úgy, hogyha a levesbe egy hajszál kerül, azt biztosan te találod meg a tányérodban.
titkos ismeretek
Gyerekkori élményem, korán szerzett titkos ismereteim valami leszűkült biologizmus irányába terelhettek volna. Nem így történt. Éppen felvilágosodottságom „szakszerűsége” védett meg a kortársi trivialitásoktól. No meg Petőfi, akinek tízéves koromban rengeteg versét betéve tudtam. A szabadság, szerelem gyermeki tisztaságának hatása lehet múló, de egy életre szólóan meghatározó is.

Kamaszkoromban — a személyiségszerveződésnek ebben a fokozottan érzékeny időszakában — életem ösztökéje, a kíváncsiság a természet, a botanika felé fordított. A természetrajzórán azt tanultuk, hogy az élővilágot — legyen az növény, állat vagy akár az ember — alapvetően az önfenntartás és a fajfenntartás ösztöne irányítja. Próbáltam megérteni ezt a tanítást, de csak belezavarodtam. A növények „fajfenntartása”, ivari élete, a virágbiológia a megismerés és megértés ösvényein az ámuldozó fiút a csodák világába vezeti. Jártam az erdőt, mezőt, a réteket. Gyűjtöttem a növényeket, meghatároztam nemüket, rendszertani helyüket, lepréseltem őket. Herbáriumom mind vaskosabb lett, ismereteim halmozódtak, de ezek jobbára halott ismeretek voltak. Mint a múzeumokban, a tankönyvekben. Tizenhét évesen, korrepetálásból keresett kis pénzemen dupla-kihúzatú fényképezőgépet vásároltam a Teleki téri használtcikk-piacon. Most már növényfelvételeket készítettem, leírásokat, értelmezéseket, az összefüggések felismeréseit jegyzeteltem, amiből cikkek, kisebb írások keletkeztek. „Virágbiológiai korszakomban” a virágok ivari élete, a megtermékenyülés, a szaporodás útjai, módjai, ámulatot keltő leleményei sodortak el. Beleszerettem a nősziromba. Nem csoda. Ennek a virágnak szeszélyes színpompája, a szirmok bizarr alakja, sokfélesége, szépsége megejtett. Linnét is a szivárványra emlékeztette, ha az Iris nevet adta neki. Igen, jártam a nőszirom után. Megtaláltam a nedves réteken, a legszárazabb homokon, a sziklarésekben és a patak partján, a parlagon elvadulva és kertünk díszei közt.

Csak hazánkban tizenöt írisz-faj honos.

Ennyire különböző ökológiai környezetben hogyan tud létezni a nőszirom? Vastag, húsos, messzire nyúló gyökérzete, függőleges állású, kard alakú, kevés napsugarat elnyelő levelei, a zöldrészeket borító viaszbevonat, a növény egész habitusa, a szárazságtűrő (xeromorf) növényekre emlékeztet. De mi szüksége van erre a mi sásliliomunknak (vízililiomnak, sásvirágnak is nevezik népiesen)? Ez az ellentmondás — ha csak a morfológiára szűkül látóhatárunk — nem oldható fel. Az átfogóbb ökológiai gondolkodás és szemlélet azonban segít. Figyelmeztet, hogy a vizes talaj, ahol a nőszirom tanyázik, a nyári forróságban kiszárad, az iszap kőkemény lesz, tehát az elpárologtatott víz nem pótolható. Kellenek a párologtatást csökkentő berendezések. De az ökológiai természetlátás fontos ökológiai szabály megismeréséhez is elvezet. Nemcsak a forró nyárban, hanem tavasszal és ősszel sem hiábavaló ez az alkalmazkodási lehetőség. A nedves talaj, ahol a nőszirom él, éppen nedvessége miatt mindig hideg. A hideg talajok pedig a növényre úgy hatnak — ez ökológiai szabály — mint a szárazak. Mindez együtt értelmezi a nőszirom látszólag céltalan xeromorfiáját.

A „felfedezések és felismerések” csak sűrűsödtek a nőszirom virágbiológiájában. Az esztétikai élményen túlnőtt a beporzást végző rovaroknak szánt „reklámtechnika”, a virágpor, a bibe védelme, az önbeporzás megakadályozása, a sikeres megtermékenyítés „természeti csúcstechnikájának” sok-sok leleménye. A háromrekeszes toktermésben pénztekercshez hasonlóan helyezkednek el a laposan nyomott magvak és a maglepel alatt található kis légterek. Valóságos kis hidroplánok – írtam —, melyeknek hajtóereje vízben az áramlás, levegőben a szél.
természet és technika
S akkor egyszerre összekapcsolódott számomra a természet és a technika világa. De ebben az együttesben valami diszharmóniát sejtettem meg, amely megkavart, mert megoldhatatlannak tűnt. Nem filozófiai, logikai úton, hanem érzelmeim révén jutottam ide: az ámulat sem tudta elnémítani a kételkedést a készen kapott magyarázatokban. Ezek — bizonyára az élővilág megszerettetésének szándékával – azt sugallták, hogy az emberi civilizáció és technika eredményei megtalálhatók az élővilágban, a virágbiológiai „lelemények” technikai megoldásaiban. Ahogy a geocentrikus szemlélet torzította sokáig az ember világképét, olyan fonáknak éreztem a természet felfedező megismerésében, a természetrajzban ezt az ember-központúságot, az antropomorf megközelítést. Akkor még nem láttam a természetből kiszakadó, azt uralma alá hajtani akaró ember „tudásgőgjét”, a technikai haladás bűvöletében élő, beképzelt ember dölyfét, mely annyi bajunknak forrása. Csak sejtettem, amit ma már tudok, hogy a természet jelenségeinek ilyen homocentrikus leírása a teleologikus gondolkodás terméke. De ez a beképzeltség a növényi lét lényegének nem értéséről is árulkodik. A növényvilág az élet-szerveződés elért szintjén még sokkal közelebb van az élettelen természethez, hiszen léte a napenergia, a talaj, a levegő közvetlen függőségében biztosított, ezért is helyhez kötött. Ivarélete, a megtermékenyítés közvetítőkkel (szél, víz, rovarok, stb.) történik; a kimeríthetetlen „technikai lelemények” is a közvetítést célozzák. Hol van itt a fajfenntartó ösztön? Ne szépítsük: belemagyarázás ez, s még anakronisztikus is. És mégis, valahol itt is érvényesül a biogenetikai alaptörvény: a megelőző fejlettségi szintből a fejlettebb megőrzi a „biológiai megoldásokat”. Persze csak átvitt értelemben beszélhetünk a virágok szerelméről. A virágok színpompája, illata, szépsége azonban megjelenik a szerelem esztétikájában. Ezt a költők, a művészek előbb és jobban tudták, mint a tudósok. A legősibb kultúrák, a népművészetek is ezt igazolják. Ami pedig a tudást illeti: vajon az ember kiszakadása a természetből – a természet feletti uralomvágytól hajtva — mennyi és milyen ismeret, készség elvesztésével járt, már csak a technikai megoldások keresése, „felfedezése” terén is? Az évmilliók során kialakult, szervesen fejlődő „természeti technológia” megértése vajon nem lehetett volna ihletője egy szelíd technikán alapuló, kevésbé erőszakos, brutális civilizatórikus fejlődésnek?

*

A faj fenntartási ösztön — ha egyáltalán használjuk még e homályos, de a köztudatba beivódott fogalmat — az állatvilágban jelentkezik. De ott is csak a magasabb fejlődési fokon levőknél, mint a gerincesek (halak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök). Mert milyen ösztönéletük lehetne az egysejtű állatoknak vagy a szivacsoknak? A párzás az ivarsejtek találkozását, a megtermékenyülést célozza az ivarosan szaporodó, kétnemű állatoknál. Ennyiben hasonló az ember szexuális biológiájához, de ez a hasonlóság is csak látszólagos. Túl az általános biológiai azonosságon, a viselkedésbeli különbségek a jellemzőek. Az állatok szezonálisan, meghatározott időszakban késztettek és alkalmasak a párzásra. Bár kétségtelen, hogy keresik párjukat, és ennek megfelelően változtatják viselkedésüket, sőt külsejüket is, de párválasztásról mégsem beszélhetünk. A madarak más viselkedése, a kakasviadalok, a szarvasok küzdelme sok antropomorf reminiszcenciát kelt még a természetvizsgáló szakemberekben is. Az állatetológiai kutatások a feltétlen reflexcselekvéseknek, a genetikusán bekódolt programoknak különböző ingerek (látás, hang, mozgás, szag, stb.) illetve szignálokra bekövetkező kioldódására utalnak. Nagyfokú biologizmus kell ahhoz, hogy az ember párválasztását, szexualitását ide egyszerűsítsük. Persze az erősen homocentrikus szemlélet erre mindig is hajlamos. Lehet, hogy a természetbarátok ezzel az antropomorf látásmóddal közelíteni akarták az állatvilágot az emberhez. Talán az állatok ivaréletét kívánták „humanizálni”. Nem sok eredménnyel. A megközelítés kárai jobban érzékelhetők. A szexualitásban az ember állati lealacsonyodását, bűnös élvhajhászását, paráznaságát látni éppen olyan embertelenség, mint a szerelmet a szexualitással azonosítani.

*

És az ember szerelme? Mit tud erről mondani egy öreg orvos? És miért akar valamit is mondani? Soha nem foglalkoztam „tudományosan” a szerelemmel, amit tudok róla, inkább emberi, orvosi tapasztalás. Fontossága egyre nő a szememben, pedig az orvos tapasztalata egyoldalú. Többet tud zavarairól, mint örömeiről, mert a boldog szerelmesek ritkán keresik meg a magamfajta, súlyos és tömeges betegségekkel foglalkozó orvost. Számomra emberismereti szempontból a szerelem a személyiség tükre. Az egészség-betegség, egyensúly-biztonságvesztés monitora. A beteg szerelmi élete, mint diagnosztikum: furcsa megközelítés. S hogy mit gondolok a szerelemről? Sajátos emberi jelenség — a szeretet erotikus válfaja. Már a szeretet is emberhez kötődik, hasonlóan a beszédhez, a munkához, de egyik sem előzmény nélküli. Valami hasonlót, megfelelőt találunk az állatvilágban, de ez az előzmény nagyon messze van az emberi kifejlettől. Persze hogy a beszéd, a verbális közlés nem szakítható el és nem is szakad el a kommunikáció ősibb formájától, az artikulálatlan hang, a mimika, a gesztus közlési módjától, mint ahogy a bonyolult emberi munka valahol az eldobott kő, a bot használatát is idézi. A szeretet előformáit megtaláljuk a madarak, az emlősök világában, egyes állatfajoknál. A szerelem azonban különösen bizarr, belső ellentmondásoktól feszülő szeretetféleség. A már individualizálódott, a szexuális-biológiai kötöttségtől, beprogramozottságtól már jórészt megszabadult ember sajátja. Éppen erotikus töltete miatt az állati lét mélységeihez is kapcsolódik.

Az ember felebaráti szeretete áttöri az embert embertől elválasztó falakat, és ezzel győzi le az elszigeteltség, az elidegenedettség érzését. Ugyanakkor nem kezdi ki az egyén önazonosságát, a személyiség integritását. A szerelem sóvárgó, extázist kereső, heves érzelmi töltetével az egyesülésre, a másik emberrel való egybeolvadásra — ha paroxisztikusan is —, a szerelmi aktusban beteljesülő eggyé válásra feszíti az embert.

A szerelemre vágyó sóvárgást pályakezdő orvosként a Hódmezővásárhely melletti tanyasi tüdőszanatóriumban ismertem meg. Itt többnyire gyógyíthatatlan fertőző tbc-s betegeket „izoláltak”. Főorvosom a női pavilon betegeit bízta rám. Sok volt közöttük a fiatal, húsz év körüli lány, fiatal asszony. Többen szülés után lettek betegek. Annyi év után sem nehéz felidézni a kórterem, a kúrafolyosó jól ismert látványát, az ágyakon fekvő nőbetegeket, egyik-másiknak szájában hőmérő, a nagyon lázasakon vizes keresztkötés. Kezükben zsebkendő, melyet köhögéskor, vagy ha látogatójukkal, a személyzethez tartozókkal beszélnek, reflexesen szájuk elé tartanak. Most még szebbnek tűnnek, szomorúan szépnek. Bőrük sápadt, sajátosan áttűnő, szemük csillog, tekintetük ábrándos, arcukon a láz pírja. Akkor még csak a nővérektől tudtam, hogy ki kibe szerelmes, kivel „bacizik”. Minden beteg kapcsolatra vár. ,,Köztudott”(!), hogy a tbc-s betegek szexuális vágya felfokozott, ezt pedig csillapítani kell, mint a lázat. Akkoriban a tüdőszanatóriumokban ott voltak a tiltó táblák, melyek jelezték, hogy a betegek hová nem léphetnek, és táblák jelezték külön a férfi és külön a nőbetegek sétaútjának határát.
a legősibb mód
Kevés ismeretet kaptam készen a tüdőbetegek lelki és szerelmi életéről. A segédorvosnak sok dolga, tanulnivalója van. Mégsem tudtam megmaradni a betegismeret ilyen gyatra fokán, egy jelenségnek a felszínén. Még nem ismertem a pszichodiagnosztikát, a teszteket; a szokásos orvosi anamnézist tágítottam. Nemcsak a betegség történéseiről, az egész életéről kérdeztem a beteget. Hagytam beszélni, ha kellett, egy-két órán át is. A kapcsolatteremtés legősibb módjára találtam, s fölfedeztem azt a jelenséget, melyet a szakirodalomban „anamnesztikus kiáradás”-nak mondanak. A félálomban élő, szorongó beteg leginkább fület keres és alig észrevehetően simogató tekintetet. Ezért cserébe az egyéni titkot, a soha el nem mondott élmények, érzések, vágyak sokaságát ismerheti meg az orvos.

Nem a szerelmi élet intim részletei voltak a titkok. Sokkal inkább a „mozizás” nak nevezett nappali álmodozás feltárása. A tbc-s betegek többsége nem elvontan, hanem képekben gondolkodik, s amit gondol, az filmszerűen pereg előtte. Ez jellemző sok kamaszra, művészre. A tbc-s betegeknél a „mozizás” igen intenzív lehet, olykor a hallucinózist megközelítő vizuális, akusztikus elemekkel dúsul. A beteg nemcsak látja, hallja is a „filmet”. Sokukban azonban félelmet kelt a jelenség, ezért is beszélnek nehezen róla. Többnyire elalvás előtt, csendkúra alatt kerülnek ilyen félálomszerű állapotba. Akkoriban nem találtam ebben jellegzeteset — sok idejük van, gondoltam, unatkoznak: a lelki hiányállapotokat próbálja kompenzálni a nappali álmodozás. A képek gyakran szexuális tartalmúak, nagy érzelmektől fűtöttek. Az álmodozás tárgya nemcsak a távol lévő szerelmes, hanem képzelt alak is lehet, olykor több személyből összerakva. Az „álomlovag” mindenképpen vonzóbb a reális partnernél, mert a fantázia mindig szárnyalóbb a realitásnál.

Ez a derealizáció persze sok boldogtalanság, kielégítetlenség forrása: állandó keresés, vágyakozás mozgatója. És ezt tartották a tbc-s betegek ,,felfokozott” szexualitásának!

Sokáig azt hittem, hogy a mozizás a beteg életmódjának tartozéka. Ez nem így van. A mozizás kezdeteit keresve a bajok forrásáig jutottam, a beteg korai személyiségfejlődését károsító traumákhoz vezettek a szálak. Ilyen a szülők elvesztése, a szülők válása, kikerülés a családból, a szülők — főleg az apa — alkoholizmusa. A beteg az elveszett szülőt, az elveszett családi, gyermeki boldogságot próbálja álmodozásaiban visszaszerezni. A mozizás begyakorolt életviteli segédletté, gondolkodásbeli technikává válik. A tbc-s betegek felfokozott szeretetigényét, támaszkeresését, a pár- és a pályaválasztásban, az egész életvezetésben megmutatkozó bizonytalanságát is értelmezi a személyiség fejlődésének ez a zavara, amiből az ,,ábránd-szerelem” is ered. Azért tükrözheti a szerelmi élet milyensége az egész személyiséget, mert a szerelem nem elkülönült része az egész embernek. Az is lehet, hogy a folyton szerelmes betegek egyszerűen csak szeretetre vágynak, megerősítő szülői, felszabadító felebaráti szeretetre. A szerelem azonban egyetlen másik emberre irányul, s majdnem olyan, mint az önszeretet. De éppen érzelmi intenzitása erőteljesen visz a másik emberhez, a másik érzékelésének, megismerésének semmilyen más módon nem elérhető lehetőségét adja. A másik ember mélységeinek megtapasztalása az emberismeretnek, de az önismeretnek is magasiskolája lehet. Bárcsak mindenkinek megadatna az ember megszerelésének ez az állati-emberi csúcstechnikája: a szerelem.

A szerelem azonban szenvedély is, olykor irracionális, esztelen erő, amely „sötét verembe” lök, ahol a sóvárgás, a megszerzés, a hódítás, az önátadás, az eggyé levés, az egyesülés vágya a hajtóerő. Csupa elszabadult ösztön és érzelem, mely nem a bölcs döntésnek, hanem az illúziónak, az ábrándoknak, az elfogultságnak, a túlértékelésnek ad teret. Bizarr ellentmondásokkal teli szenvedély ilyenkor a szerelem, és a szeretet mellett megfér benne a szorongás és a sértődöttség, a düh és a kétségbeesés vagy a birtoklás igénye, a gyűlölködő veszekedés, a különféle agresszív megnyilvánulások sora.

A természet rendjét, szerveződésének módját érzékelve logikusnak tűnik, hogy a kölcsönösen örömszerző szexualitás a biztos alap a szerelmi kapcsolat tartósságához, a megismerés és a szeretet erősítéséhez. Ha a vágy az egész másik ember megismerésére, a teljes egybeolvadásra sóvárog, ereje nem lankad, mert célját soha el nem érheti. Ahogy az önismeretnek nincs megnyugvást adó végső határa, úgy a rejtélyes másik ember mélysége és tágassága is a határtalanság borzongását kelti. A másik ember csodálatára és tiszteletére minden ideológiánál megbízhatóbban, életszerűbben vezet és tanít a szerelem.
intenzív érzelmi tünetegyüttes
A személyiség-szerveződés, az önépítés során átfogó erkölcsiségig eljutó emberek számára a szerelem szenvedélyjellege, kiszámíthatatlansága, „esetlegessége” fokozatosan mérséklődik. A tartós szerelemben nagyobb helyet kap a saját ízlésnek inkább megfelelő esztétikum, a mérlegelő, összehasonlító választás, az elkötelezés és annak kinyilvánítása. A szerelem intenzív érzelmi tünetegyüttesét nem felváltják, hanem kiegészítik az egyre tudatosabb akarati tényezők. Ez a kiegészítés már megbízható alapot nyújt az együttéléshez. A szerelem éppen úgy építkezik, mint a személyiség, sokáig próba-hiba módszerrel, melyből azonban eljuthat a tudatosságig. Az elkötelezés leginkább a hűségre vonatkozik. A monogám kapcsolat, a monogám házasság erkölcsi ideálja azonban sok emberi szenvedés, megalázkodás és megaláztatás forrása is lehet. Erre csak az egészséges szexualitású, belülről vezérelt, autonóm emberek képesek. A humán többlettől lecsupaszított szexualitás, a szerelmi sóvárgás többnyire erősebb, mint a külső erkölcsi elvárás. A mindennapi élet sok konfliktusának forrása ez, melytől nem, vagy csak látszólag véd az erkölcsi cinizmus, a nihilizmus. A betegségre figyelő orvos — ha érdeklődését védekezésből vagy kompetenciahiány érzése miatt nem szűkíti le a betegség, annak csak „szakmai és szakszerű” ellátására — minduntalan találkozik ilyen eredetű konfliktushelyzetekkel. Ezért ha eddig a szerelem embert építő, erősítő, személyiségtágító lehetőségeit méltattam, most a bajok eredetét említve sorolhatnám a szerelemre való képtelenség, gyengeség, fejletlenség, a szerelem hiányának veszélyeit, kárait, és mindezek kapcsolatát a betegséggel, a beteg emberrel.

Egészen más személyiség-, s persze szerelem-károsodások mutatkoznak például a tbc-s és az asztmás betegeknél. Említettem azokat a gyermekkori traumákat, amelyek a tbc-s betegek élettörténetében megtalálhatók. Az asztmások jellemző sérülése a megoldatlan függőségi viszony az anyával. Az asztma igen kiterjedt pszichoszomatikus irodalmában vissza-visszatér a túlvédő, a domináns anya, többnyire olyan magára maradt vagy örömtelen házasságban élő nő, aki zsarnoki módon „szereti” gyerekét, minden érzelmével a gyereket veszi körül, függőségben tartja, már-már fojtogatja szeretetével. Ilyenkor a szexuális szerveződés könnyen elakad egy infantilis, narcisztikus szinten, a szexuális késztetés csökken, az erotikus libidó gyengesége sok felnőttkori konfliktus forrása, és nagy szerepe van az asztmás beteg tünetképzésében.

Megint más az alkoholbetegek személyiségfejlődési sérülése. Itt inkább az apa hiánya vagy az apai szerep elégtelensége tapasztalható. Gyakori az apa súlyos alkoholizmusa. A korai gyerekkorban bekövetkező traumák tragikus sűrűségben halmozódnak. A frusztrációtűrés ennek megfelelően csekély. A felnőtt elviselhetetlennek érzi életét, és az italban keres oldódást. Ez persze csak átmeneti, és mind súlyosabb élethelyzetet teremt. Az alkoholbeteg hamar megfosztódik a valódi örömforrásoktól, a szerelemtől, melyre sokszor eleve képtelen. A korán jelentkező potenciazavarok miatt még a szexuális örömöktől is elesik. A baráti szeretet is csak a szesztestvérségre korlátozódik, hiszen az alkoholbeteg stigmatizált, a valódi emberi közösségen kívül kerül. Testi-lelki nyomorukban a jól látható dehumanizálódás a legfájdalmasabb. Az alkoholbetegek szerelmi életének elsivárosodásáról eszembe jut egyik „eszmecserém” Sz. Feri betegemmel. Ferinek súlyos, kavernás tüdőbajánál csak alkoholizmusa volt súlyosabb. Különben szelíd, jó fiú. Hagyta magát kezelni. Tbc-je meggyógyult. Alkoholizmusát is kézben tartottuk. A betegek ugratták, hogy nők iránt is érdeklődik, sőt, már kapcsolata is van. Örültem a hírnek, és ezt tudatni akartam Ferivel. Érdeklődésemre azonban legyintett: „Á, ez csak olyan plátói szerelem”. Ekkora műveltségre nem számítottam. Kérdőn néztem rá. „Hát tudja — fogta rövidre a választ —, baszni baszik, de enni nem ad”.

A szerelemképesség elvesztését, a szexualitás lefokozódását alkoholbetegek, depriváltak, börtönviseltek, hajléktalanok sokaságánál látom, és érthető ijedtséggel figyelem az egészséges fiatalok körében is a szerelmi élet elsatnyulását, a szexuális aktusra zsugorodását. Az ebből származó humán deficit beláthatatlan.

Tudom, a fogyasztói társadalom sikerkultúrájával szembesülök. Tudom, közhelyek testesülésébe botlom. S azt is tudom, némiképp komikus a szeretet- és szerelem-hívő öreg orvos tapasztalataira hivatkozni és makacsul ismételni: a szerelem a legemberibb, egészséget védő, a bajokat, az idő előtti elöregedést megelőző képességünk.
szexuális kultúránk gyengesége
A szerelem és a fiatalság képzetének összekapcsolása, az öreg ember szerelmének megmosolygása, létezésének lekicsinylése vagy nem ismerése az egészséges élet éveinek megrövidítéséhez vezet. Szexuális kultúránk gyengeségének jele, hogy mindkét nembeliek, de a nők különösen, az életkor előrehaladtával kötelezőnek érzik a nemi élet hanyatlását és feladását. Pedig csak azt kellene tudni, hogy a biológiai tényező — nagy jelentősége mellett — nem az egyedüli meghatározó a késztetésben. A szexuálisan egészséges nő a klimaxot követő egy-két évtizedben is képes orgiasztikus örömre, ha „nem írja le magát”. A férfi potenciagyengülését is csak fokozza, ha a biológiai, hormonális meghatározottságot túlozza és depressziósan éli meg. Ha nem tudja, hogy a szerelem milyen jelentős az idős ember életében, élni akarásában. Az egészséges és hosszú élet titka ezen a területen is kereshető.

A szeretet, azon belül az erotikus szeretet, a szerelem önkörében, az emberi teljesség nélkül könnyen félreismerhető. Hiszen az emberről is mit tudunk, ha kiragadjuk az élők, a természet világából? A szerelem csodája sem közelíthető meg részjelenségként, mert az egész ember tartozéka. Ilyen értelemben beszélhetünk a szerelem ökológiájáról.

* * *

Tizenhét évesen a nőszirom után jártam. Egy év múlva, 1938 nyarán a felsőgödi Duna-parton megismertem Marit. Tizenöt éves volt és szívdobogtatóan szép. Összetartoztunk. 1941. június 22-én kitört a háború. Két nap múlva — most ötven éve — megesküdtünk… Egyszer összevesztem egy kedves, fiatalon meghalt pszichológus munkatársammal. Dühében ezt vágta hozzám: „mert maga monogám és grafomán”. Felidéződik bennem igaza. Soha nem bókoltam, nem udvaroltam, nem volt rá szavam. A szemérmetlen személyességet leküzdve csak egy szót kellene kimondanom: köszönöm. S most is csak írtam. A nősziromról.

kép | tumblr.com