ALBÉRLŐK

Végre újra itt. Hanyatt fekve, mint régen. Foltos plafon. Rozsdás vasgerenda felezi. A falakon elszürkült meszelés, terjedő nedvesség, mesteremberek ceruzával írt titokzatos számai. Vaskeretbe foglalt szuterénablakok félig a talajszint fölött. Szél suhogtatja az öreg feketefenyőket, háttal a törött karú kerti szobor és a repedt oroszlános pad. Festetlen, rozsdás radiátor szörcsög, négy vaslábon áll, langyos, erőlködik. A nyirkos, gödrösre feküdt matracból párolog a meleg. Doktor A és A-né meg sem lepődtek. Feküdjön le nyugodtan, fáradtnak látszik – mondták. Mint régen. Álltak az emeletre vezető lépcsőfordulóban és néztek le rám. Feljebb húztam a takarót és én is néztem őket. Barátságosan mosolyogtak. Csak pihenje ki magát – suttogta A-né. Megindultak felfelé a lépcsőn, időnként hátranéztek, hangtalanul lépkedtek és mosolyogtak. Kiléptek egy ajtón, elvesztettem őket szem elől. Már nem emlékeztem jól a ház szerkezetére. Derengett valami kép egy északra tájolt, feketefenyőkkel árnyékolt teraszról, amelyet falba ágyazott bronztáblácska díszített, az építész emléktáblája. Bár lehet, hogy ez a táblácska terrakottából készült, és a földszinti terasz falán volt. Mindegy. Erre a teraszra nyílt a hálószoba díszráccsal védett ablaka, a rács mögött redőny, mindig lebocsátva. Doktor A és A-né egymás mellett ültek a táblácska alá helyezett padon. Feküdtem az ágyamon hanyatt és néztem őket. Kint hideg volt. A tető mélyedéseibe száraz tűleveleket hordott a szél, a csúcs alatti díszablakocska nyitva volt, a tetőt hordozó gerendák egymást támasztó zugaiban bagolyfészkek borzolódtak. Csendes, puha kuvikok. Nem maradhatok sokáig. Csak fekszem néhány napig. Kényelmes ez a vaságy, a sodrony felvette a benne fekvő formáját. Régen az ágy alkalmazkodott a testhez, most a test az ágyhoz. A kissé nyirkos matrac, mint a bölcső. Vissza kellett ide térni. Átgondolni, ami még jöhet. Doktor A és A-né néha megjelennek a lépcsőkorlát mögött. Mosolyognak. Fekszem és nézem őket. Lehunyom a szemem. Belül szétárad bennem a sötét, langyos biztonságérzet. Itt senki sem zaklathat. Eszébe juthat-e bárkinek, hogy visszatértem életem egykori színterére?

*

lepusztulási folyamat

A homokos, berkenyefákkal szegélyezett kis utca valaha kertség volt, módosabb polgárok nyári pihenőhelye; a diófák, gyümölcsfák és szőlősorok helyenként igényesebben megépített, faverandás nyaralóházakat rejtettek. Egy-egy birtokot az egyetemek professzorai vásároltak meg, villát építettek, hogy közelebb kerüljenek újonnan elfoglalt munkahelyükhöz. Ekkor, a kora harmincas években vált divatossá az Erdőn lakni, ami akkor még valóban erdő volt, vadon, a belőle elhódított két campus és a kertek is őriztek valamit a rejtelemből, melyet később botanikus kertté és fürdővé civilizáltak. Kényelmes, úrias lakok sorakoztak ezeken az utcákon, a szuterénekben cselédlakással, a központi fűtés kazánjával, tágas belső terekkel. Külső megjelenésük valami decens praktikumot sugallt, alkalmazkodva a város szelleméhez; a házak mögött hosszan nyújtóztak a veteményes- és gyümölcsöskertek, melyek később, a háború és a kora hatvanas évek okozta lepusztulási folyamat következtében egyre-másra lényegültek át társasházak építésére szolgáló telkekké, s az eredeti lakhoz ragaszkodó lakók egy idő után szürke, zöld drótüvegerkélyes kockaházakkal körbeépítve találták magukat, s a villák, a hajdani jólét és polgári szuverenitás végvárai, finom bútorokkal, könyvekkel és szőnyegekkel bélelt enteriőrjükkel a folyamatos romlás mementóivá lényegültek át.

Ritka volt az ilyen hivalkodóan cifra ház, mint az A doktoréké; viselte a népies szecesszió valamennyi ismertetőjegyét, íves árkádokat, díszes ajtó- és ablakrácsokat, csavart oszlopokat, tetőn átívelő kéményt. Ha valaki összevetette az épületet alkotójának főművével, a komor szépségű krematóriummal, s felismerte a zavarba ejtő hasonlatosságot az építészeti megoldások között, az nevetett vagy elborzadt, mert a csavart klinkertéglákon nyugvó íves árkád szakasztott, mint ama másik, csak ott nem a konyha bejárata rejtőzött mögötte, hanem az emlékezés kicsiny koszorúival díszített kolumbáriumok. Talán ebből fakadt a meghatározhatatlan ridegség és barátságtalanság, mely szöges ellentétben állott az épület rendeltetésével, hogy tudniillik családi fészeknek építtetett; de akkor miért tájolta a meghitt csevegésekre alkalmas, az emeleti hálószobából megközelíthető erkélyt északra a neves építész? S a baljós teraszt ráadásul óriásira nőtt, örökkön suhogó feketefenyők árnyalták még sötétebbre. Soha teremtett lelket nem látott senki ott időzni.

Valóságos áldás volt e házak diszkrét szegénységbe süllyedt lakóinak az egyetemi kollégiumokból kimaradó vagy nagyobb önállóságra vágyó jómódú diák. Keringtek a címek, hol, mennyiért lehet lakni; a kevésbé tehetősek a szuterének volt cselédlakásait vették ki albérletbe, ahol éppen olyan pompás diákéletet lehetett élni, mint a felső szinteken. A krematórium-utánérzés is így vált medikusok és bölcsészek kirepítő sasfészkévé, mert bár A doktor inkább a medikusokat preferálta, A-né gyakran hajlott érzelmes és szépreményű filoszok elszállásolására is (az egyikből később híres rendező lett), de ők kevésbé bírták az ivászatot, gyakrabban és többet hánytak, ami nem tett jót a lépcsőház szőnyegének; tavasszal fel is szedték, a vörös műkő lépcső pőrén sivárkodott. A felszedett szőnyeg sokáig lengedezett a vasporolón, az eső és a nap megfakította, foszlani kezdett, s most, amikor a kapu felől behurcolkodott, a fal mellett álló hámló kerti padon felismerni vélte maradványait.

*

A kockás sapkájú félkegyelmű gyakran állt a ház előtt, mely az utcát az aranymetszés szabályai szerint osztotta kétfelé a homokdomb tetején. Itt rázta öklét a kicsiny termetű, ősz, gombszemű őrült, szájából habzottak a trágár szavak, legtöbbször a női nemi szervet emlegette, hosszan, hangosan, élvezettel és elnyújtva: erre a medikusok is biztatták. Pálinka ellenében meglepő variációkra volt képes. A szuterén áttekinthetetlen labirintusának az albérlők számára azonosíthatatlan részében lakott néma, örökké fekete ruhát viselő feleségével, aki takarított, férje pedig, nyilvánvaló elmebaja ellenére meglepő rendben tartotta a kertet.

*

hiányzik a kisujjam

Csak magamhoz térjek kicsit, csak elveszítsék a nyomomat. A doktorék visszahúzódó életet élnek, tőlük semmi nem szivároghat ki senkihez. Az albérlők életét is jóindulatú távolságtartással figyelték, nem avatkoztak be semmibe. A-né arcán tűnt fel talán árnyalatnyi döbbenet, amikor végignézett, a baleset súlyos nyomokat hagyott rajtam. Botra nincs szükségem, de erősen sántítok. A kopott szürke öltönyöm ismerős lehetett, több mint húsz éve viselem, eleinte jelesebb napokon, aztán fekete garbóval örökösen; a magas szárú bundacipő már tíz éve volt divatban, az ilyesmit a nők észreveszik. A doktor arca nem árult el semmit, szervusz, kérlek, hogy s mint, de a szeme a kezemre tévedt; a bal kezemről hiányzik a kisujjam, pillantása megpihent a kezemen. Zavaromban cigarettát vettem elő és rágyújtottam, az ép kezemmel szívtam, a másikat elsüllyesztettem a zakózsebben. Szerencsére a szemle nem tartott soká, az udvariassági kérdések sem. Valódi kérdésekre nem tudtam volna válaszolni. A dolgok elmondhatatlanul, ragacsosan, összecsomósodva gyűltek valahol. Nem érték még el a szóbeli közölhetőség minőségi fokát, a forrást és letisztulást megelőző fázisban időztek. Tapasztalásom szerint a dolgok történnek, és bizonyos érés után az idő, mint valami sűrű, olajszerű folyadék, elnyeli őket; erre kell várni, hogy minden sodródjon, az események kiváljanak, megülepedjenek, s lassan süllyedni kezdjenek. Ezt kell kivárni csendben. S itt az őrült. Ki kell faggatni a gombszeműt. Több mint húsz éve, még diákként, ki törődött vele, mi tör fel ebből az olajos mélységből, de a felszínre bukott gondolattörmelékek között akadtak elemek, melyek dolgoztatni kezdték az agyat, különösen a Schultzét. Te, ezek rejtegetnek valami disznóságot, mondta mindig, és röhögésben törtünk ki, az őrült meg ült a kerti padon, mert oda száműzték, ha túl hangos és hosszú műsort adott elő az utcán; A-né szelíden karonfogta, hátrakísérte a kertbe és leültette a repedt, oroszlános kőpadra; a gombszemű még ott is tajtékzott, fröcskölt, ismételgette ugyanazt a szót, de egyre halkabban, és idővel abbahagyta.

*

Valami puffant, két pali nyomult be a rendelőbe. A szögletesfejű magas, kisportolt, vízszemű kék-fehér selyemjoggingot, az alacsony, olajbarna szemű, kövérkés püspöklilát viselt. A fehér, párnázott ajtó becsapódott, a két fickó a lényegre tért, az adósságod, te mocsok, addig viszünk, amíg be nem vasalod, állítsd össze a kirándulási listát; közben az alacsony feltépte a gyógyszerszekrényt, hadonászni kezdett egy szikével, a füledet vagy az ujjaidat operáljam, doktor úr. Találj ki valami hihető hazugságot, rövid lejáratra kérd a pénzt; na, mi lesz már? Induljunk! Zuhogott az eső. Míg az autóba tuszkolták, azon járt az agya, kik bérelhették fel őket; sokaknak tartozott, bankoknak is, de valahogy megbénult, gondolkodásra és érzelmekre képtelenné vált. A szögletesfejű hektikusan vezetett ki a városból, elviselhetetlen hangerővel szólt a Danubius Rádió, a kövérkés szuszogott mellette, és párnás ujjai között pörgette a szikét. A benzint te fizeted, mindenkinek azt mondod, hogy a barátaid vagyunk, mert nem tudsz vezetni; itt röhögtek; ez igaz is volt, a baleset óta csak automata vagy kézi sebességváltóval tudott volna vezetni. Besötétedett, mire a lakótelep szélére értek. Végre megtalálta a keresett nevet. Kicsi, ételszaggal tömött lakás, húsz éve felhalmozott, használatlan értelmiségi könyvtár, ijedt, ronda feleség. Öreg, ha nem fizetem ki a kedvezményes műszereket, visszaviszik az egészet; egy hétről van szó, adok elismervényt, csak harmincezrem van, működik a rendelő, persze, ahhoz kell az egész, ilyen nem lesz többet, kösz. Jobb címed nincs? A kocsiban elviselhetetlen bűz volt, koncentrálj! Schultz az egykori albérlet utcájában lakott, csaknem szemben a krematórium-utánérzéssel. Százéves, gyertyás csillár világított. Az a fajta családi ház volt, amit leheletnyi különbség választ el a villától. Torkában érezte a gyomrát. A szögletesfejű kísérte be, most doktor úrnak foglak szólítani, gyerünk. Beléptek. Ezért a nőért koslattak húsz éve a strandon; kicsi, törékeny, a haja ősz és rövid, de a tekintete most is nyugtalanító. Közelebb lépett hozzá, üdvözlésül arcon csókolta, érezte a levendulaillatot; a nő a rémület izzadtságszagát. Érezte, hogy mindent tud. Pupillájában tükröződött a megnyomorodott test, a bronzszínű arc, az értelmetlenné vált sasorr. Mire visszaért a tálcán picikét összekoccanó kávéscsészékkel, Schultz már az elismervényt gépelte, a nő szemével követte a számítógép képernyőjére írtakat, de nem szólalt meg, csendesen letette a tálcát, fegyelmezetten társalgott hívatlan vendégeivel, bal szemöldökét felvonta, ettől az arca még csodálkozóbb és távolibb kifejezést öltött. A nő csendben könyökölt a régi könyvekkel, ezüsttel és porcelánokkal zsúfolt ebédlőszekrényre, és nézett. A szögletesfejű sürgette, doktor úr, mennünk kell, hosszú út áll előttünk; tudod, a balesetem óta nem vezethetek, csak egy hétről van szó, megadom, öreg Schultz, nyugalom. Hallotta kívülről a hangját, amint elveszti a színét és az erejét, közben a vitrinben egy kék porcelánkancsót nézett, de a nőt látta maga előtt fiatalon, hosszú hajjal, és kezdte megérteni, hogy a tökéletesen megváltozott külső mögött mi az az állandó, ami ennyire nyugtalanítja.

Aznap éjjel még három címre vitték, de senki sem adott annyit, mint Schultz; az összeg háromnegyede gyűlt össze, egyenletesen zuhogott az eső, sárgásan kiterjedő fénybura jelezte a közeledő nagyvárost, megálltak, a szögletesfejű az út szélén vizelt, az olajosképű mocorgott, mikor a másik befejezte, cseréltek, felcsavarták az autórádiót, ordítottak vele, a szögletesfejű ütötte, a szike megvillant a kezében, aztán elkapta a csuklóját, szorította, akár egy bilincs, csak a spriccelő vérre és a hús ismerős nyisszanására emlékezett, hát persze, hiszen valaha medikus volt. Az árokban tért magához. Bal kezéről hiányzott a kisujj. Sok vért veszthetett. A benzinkút fényei távolabb világítottak. Elindult feléjük, valami lökte előre, pedig ott kellett volna maradni az árokban; a hideg ébresztette fel, a szünet nélkül csapkodó eső, ahogy mosta le az útról a szennyet. Az elhaladó autók legyezőszerű vízpászmákat küldtek az arcára, feltámadt a szél. Feküdt már így árokban egyszer, a Trabant roncsai között. Akkor számolt, meddig bírja, mikor veszik észre. Időnként megnyomta a dudát, aztán elveszítette az eszméletét.

*

talán öngyilkossági szándékkal

Havas esőkkel és heves szelekkel búcsúzott a tél, nehézkesen tavaszodott. Sáros, barna volt a kert, az oroszlános pad alatt rigók kapirgáltak, a törött karú szobor holdas éjszakákon nyomorék gyereknek látszott a szuterén vaskeretes ablakán keresztül. A gombszemű többet kapirgált az udvaron, mint télen. A radiátor halkabban szörcsögött, a gombszemű csökkentette a fűtést, de azért ő is gyakran üldögélt a hatalmas, páncélszekrényhez hasonlatos kazán előtt a lépcsőn, a szuterén bizonytalan homályában. Időnként fölkelt (főként estefelé, ha már besötétedett), és kiment az udvarra. A ház és az öreg feketefenyők takarásában sétált, megállt a fák között. Az utca felől spireák szegélyezték a kerítést, azokat is a bolond nyírta gömb alakúra, kivéve a hatalmas, emeletnyi magasra felnyújtózó forzíciát. A fenyők törzse mögött álldogálva gyakran látta Schultzot és a nőt esti sétára indulni. Halkan beszélgettek. Előbbre lépett, nem félt, tudta, itt van a legjobb helyen, itt senkinek sem jut eszébe keresni. Akármilyen okos Schultz, ez még neki sem jut eszébe, pedig a krízisosztályt is kinyomozta, ahová megcsonkítása után került. Anyja és a nővére is megpróbálták szülővárosára terelni a figyelmét, sejtetve, hogy odautazott, talán öngyilkossági szándékkal, hiszen apját, a tisztes gimnáziumi tanárt is ott lengette a szél az újhelyi erdők egyik fáján; ezután omlott össze a család egzisztenciája, a kisvárosi közélet megvetése elől ekkor menekült az anyja a zárt spaletták mögé. Megszűntek a kávézások a barátnőkkel, a templomjárás, csak a nagy rézingájú óra járt az ebédlőben, a bútorok pattogtak, a konyhából csendes matatás hallatszott, hideg volt, és minden egyre elhanyagoltabb lett; nem mintha az apja, az elviselhetetlen, idegbeteg zsarnok idejében jobb hangulat uralta volna a házat, de mégis, vagy talán éppen ezért, a nyomasztó csend volt az örökség, ami később megnyomorította az ő és a nővére életét. Ezek a kisvárosi református tanári egzisztenciák, a közvéleményben nagyra becsült férfiak miért tették pokollá családjuk életét – még ma sem értette. De tudta, hogy különleges emberfajta volt apja, a helyi gimnáziumok köztiszteletben álló személyisége, érzékenyebb tanítványaitól halálig gyűlölt, korlátolt igazgatók által megbecsült, munkahelyi megaláztatásait otthoni zsarnoksággá szublimáló, gyűlölettel táplálkozó és gyűlöletet árasztó szörnyeteg. Szerepét szigorú következetességgel játszotta, nem zökkentették ki a naponta többször ismétlődő étkezések léha alkalmai sem, ezeket is igyekezett léleknemesítő történetek elmondására használni, melyeknek hőse gyakran, úgyszólván mindig önmaga volt; egyéb beszédet nem tűrt meg az asztal fölött. Talán innen eredt viszolygása minden szertartásos étkezéstől és vonzalma a rendezetlen életvitelhez. Sem ő, sem a nővére nem felejtették el az ujjukon csattanó hegedűvonót, ha zongorázás közben mellé ütöttek, lassan a legédesebb dallam is fizikai fájdalmat okozott, nővére hosszú évek múltán hisztériás sírógörcsöt kapott koncert közben a Zeneakadémián, ki kellett vezetni a teremből. Ahogy múlt az idő, egyre biztosabban ismert azokra, akik hasonló élményeket hordoztak magukban az otthonról; irigyelte Schultzot, egyszerű rőfös apjáért és varrónő anyjáért, ahol nem volt pokol és meghasonlás, hazugság és folyamatos tanmese az otthon. Talán azért ilyen magabiztos Schultz; nem nyomorították meg gyerekkorban. Nézte őket, a magas, felemás vállú férfit; egyik vállát, különösen járás közben feljebb húzta, hosszú, világos ballont viselt és finom szőrmekucsmát. A nő lebegett a karján, olyan kicsi és könnyű volt, a fején sötét nercsapka, ettől az arca még sápadtabbnak látszott, halántékán a kék erek szinte a kert mélyéig világítottak; három kék ér, mindkét oldalon.

*

Március elején A doktor és A-né Hévízre utaztak gyógyfürdőzni. Megkönnyebbülést éreztem, addig hozzájuk sem kell alkalmazkodni. Csak a bolond és a felesége maradtak házőrzőnek. A doktorék fizetési haladékot is adtak. A haladék. Igen. Az idő. Lassan tavaszodott. A feketefenyők alatt hóvirágok bújtak ki a földből. A feketerigók élénkebben kapirgáltak a repedt oroszlános pad alatt, délután sikoltozva repdestek a narancsszínű alkonyatban. Délelőttönként kiürült a ház. A gombszemű kiállt a dombtetőre előadni szokásos műsorát, a felesége takarítani járt. Megindultam fel a lépcsőn. Ezelőtt húsz évvel sem jártam soha a lakásban, A doktor az albérlőkkel a lépcsőfordulóban rendezte el a havonta esedékes anyagi ügyleteket. A bolond kásás gondolattörmeléke nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, elérkezett az idő megfejteni a homályos utalásokat, amelyek a ház előző gazdáira vonatkoztak, bár A doktorék soha nem említették, hogy előttük bárki is lakta volna az épületet. A falépcső nyikorgott. A villa belső szerkezete hűen tükrözte külső megjelenésének szeszélyeit, óriási teret vett el a lépcsőház, a szobák előtt körbefutó folyosó. A falépcsőt olyan kókuszszőnyeg borította, mint amilyet a gyakori megpróbáltatások miatt az alagsori vörös műkőlépcsőről végül is fölszedtek annak idején. A szobák nem voltak kulcsra zárva. A hálószobában sokáig vártam, amíg a szemem hozzászokott a leeresztett redőnyön besikló gyér fényhez, és megtaláltam a villanykapcsolót. A harmincas évek neobarokk hálóbútora terpeszkedett, az éjjeliszekrényeken feltornyozott könyvek, a falon sötét képek, nehéz levegő. Tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, s onnan egy másik a szalonba. Itt már finomabb volt a bútorzat. A biedermeier vitrinben sok feketére oxidálódott ezüsttárgy. A szalon ablaka a hátsó kertre nézett, előtte hajlongtak a feketefenyők, a szomszéd kert még kopasz jegenyéi, összesen négy, egy jó vonalú, ám elhanyagolt Bauhaus villa előtt. Leereszkedtem a vitrin előtt álló finom kis dohányasztal mellé. Ez a fotel öblösebb volt, mint a szemben lévő, mögötte mulatságosan otromba ernyőjű állólámpa. Nézegettem a tárgyakat. Különösek. Négy lábon álló tornyocska, tetején zászlócskával. Nyolc karú gyertyatartók, Schultzék ebédlőszekrényének a tetején láttam hasonlót, de ő zsidó, mit keresnek ezek a tárgyak itt? A fotel melletti falba épített könyvespolc sötétre érett fából készült. Négy polc, sűrűn megrakva egymáshoz tapadó könyvekkel. Kihúztam egyet. A kék kötéstáblán arany díszítés. Forgattam. Az eleje hátul volt, rányomva Mózes kőtáblái, s ahogy lapoztam, kiesett belőle két megsárgult kártya. Őszi ünnepekre szóló ülésjegyek voltak, lila tintával kiállítva dr. Weil Ármin ügyvéd és dr. Weil Árminné részére, a d-i hitközség pecsétjével, 1932-ből. Erről zagyvált a bolond. Sejtésem igazolódni látszott. A doktor szintén itt volt albérlő a szuterénben, és amikor dr. Weilt és a feleségét elvitték, hogy soha ne térjenek vissza, felköltözött az emeletre, és újabb albérlők érkeztek, többnyire medikusok, néhány széplelkű bölcsész, és átvette a bolondot is, és az események lassan kikerültek a fősodorból, leülepedtek, süllyedni, az idő olajos, sűrű közegébe, új házak épültek az új lakóknak, csak a bolond üvöltött hűségesen a dombtetőn, de a belőle előtörő gondolattörmeléket senki sem tudta értelmezni.

*

A gombszemű belépett a lépcsőházba. A lépcső nyikorgása aláfestette folyamatos, artikulálatlan dörmögését, a kezében tartott ásó időnként tompán a lépcsőhöz ütődött. Az ásóról eszébe jutott az az éjjel, amikor dr. Weil megkérte, hogy segítsen kiemelni a padot. A jobb oldali oroszlán alá akkor helyezte el a kis vasdobozt. Dr. Weil lihegett, izzadt, ő könnyedén és vidáman dolgozott. Ha egyedül kertészkedik, néha ma is megnézi, ott van-e még; a kazetta már rozsdáll, a fehér selyem megpenészedett és szétfoszlott, az egykor fényes tárgyak megfeketedtek, csak néhány maradt sárga, azok most is simán fénylenek, de legszebbek az üveggyöngyök, azokat nagyon szereti morzsolgatni a tenyerében. Mindig gondosan visszatemeti, vigyáz rá.

A gombszemű felért a szobákhoz és lassan beljebb tolta az ajtót. Valaki ült a fotelben. A meglepetés felvillantotta tudatában dr. Weil figyelmeztetését, hogy őrizze a házat, mindenkit kergessen el. Felemelte az ásót, ütött; sokszor és erősen, amíg az ásóról le nem pergett az összes homok és piros nem lett. Aztán behúzta az ajtót, lement a lépcsőn, szépen összegereblyézett az oroszlános pad körül, végül kiállt a ház elé.

Délutánra szokatlanul erős szél támadt, hátul a kertben suhogni kezdtek a feketefenyők.

kép | shutterstock.com