ÖRDÖG A HEGYTETŐN
A várkastély a környék legmagasabb hegy-csúcsán, csodaszép kilátással, válogatott kövekből, száz meg száz kéz munkájával épült. De bármilyen sokan dolgoztak is azon a nyárutói, viharos napon, amikor mesénk kezdődik, bármennyien is hordták a nehéz köveket, egy sem ismerte fel közülük a boszorkányt, aki szegény foltozóvarga képében beállított az építkezésre, és egy pohár vizet kért.
– Ejnye, hát azért cipeltük fel a súlyos vödröket a hegy tetejére, hogy most idegeneknek osztogassuk el a vizünket? – bosszankodott a kérésen a vízkészlet őrzője, egy fiatal, lobbanékony legény, és már intett volna a foltozóvargának, hogy lehet továbbállni, amikor pukkanást hallott, füst szállt fel, és az idegen helyén ott állt a dühös boszorkány maga.
– Legyen átkozott ez a vár! – kiáltotta. – Soha ne épüljön fel! Amit nappal felépítetek, estére dűljön össze, de abba ne hagyhassátok soha a munkát!
Az átok – mert ilyenek a boszorkányátkok – fogott. A munkálatok folytatódtak, de a várkastély nem készült el, teltek a napok, hetek, hónapok, esztendők. A boszorkányt ezerszer ezerféleképp próbálták megkövetni, mindhiába. A város megszenvedte, hogy dolgos kezek százait felesleges munka foglalja le. Satnya lett a termés, a lovak elkopott patkóval bicegtek, az emberek ruhái szakadoztak.
De a dolgok akkor fordultak csak igazán rosszra, amikor a határban feltűnt az ördög. Az emberek félve suttogtak a jöttéről, és bezárkóztak házaikba. Egyedül a hegycsúcson robotoló építőmunkások nem tudtak elbújni, hiszen nekik, ha esett, ha fújt, építeniük kellett. Az ördög látta odalentről a nyüzsgést, a csúcs felé vette hát az irányt. Fújtatva, lihegve megmászta a hegyet, és fent a boszorkány haragját a fejükre vonó legény várta. Amikor az ördög szemtől szembe ért vele, pördült egyet, hátat fordított, és futásnak eredt az építkezés felé. Az ördög íziben utána.
A legény aztán kisvártatva visszatért őrhelyére egymaga, az ördög ellenben… Na, őt senki sem látta viszont. Úgy belekeveredett a semmibe vezető csigalépcsők, beomlott folyosók, szűknél is szűkebb, járhatatlan átjárók, vakajtók végeláthatatlan labirintusába, hogy onnan többet, míg világ a világ, ki nem szabadul.
Az ördögcsapdának hamar híre ment, és a hálás ország annyi ételt, italt és más földi jót küldött a városnak, hogy építkezés ide, építkezés oda, nem kellett többé nélkülözniük.