BOSZORKÁNYÁTOK
Úgy tudta mindenki réges-régóta, sőt, talán mindig is, hogy az alvég utolsó házában boszorkány lakik. S a felvég utolsó házában ugyancsak. Az alvégi boszorkányt mindenki félte, a felvégi boszorkány viszont olyan népszerű volt, mint a borsófőzelék télvíz idején.
Beszélték, hogy hajdanán, amikor a sárkány még a falu fölötti hegyi barlangban lakott, az egyik falubeli öreg egy szem, későn született leánya eltévedt az erdőben. A favágók a nyomok alapján úgy vélték, a sárkány odúja felé keveredhetett. Senki nem mert a keresésére indulni, csak az apja. Sikertelenül.
Mígnem a felvégi boszorkány, a mostani ősanyja, nekivágott a meredek hegyoldalnak.
És nem más hozta vissza a leánykát, mint ő.
Onnantól kezdve a felvégi boszorkányt nem félték.
Beszélték azt is, hogy az alvégi boszorkány ekkor megsértődött.
– Hogyan kereshettem volna azt a kisleánykát, ha egyszer éppen a boszorkányszombatra tartottam? Megjegyzem, a felvégi banya se szó, se beszéd, kihagyta ezt a fontos találkozót, nagy fölháborodást keltve a kompániánkban!
Olyannyira a szívére vette, hogy a falu túlsó végén lakó boszorkát attól fogva kedvelték a falubeliek, keresték a társaságát, mi több, talán egyenesen szerették is, hogy először vasból készíttetett orrot magának, amelyet madzaggal rögzített az ábrázata közepén, hogy még ijesztőbb külseje legyen, másodszor átkot szórt a felvégi boszorkára. Végtére is köztudomású, hogy a boszorkányokat, vajákosokat, sámánasszonyokat tisztelni, de leginkább félni, utálni és kerülni illik, nem pedig körülzsongani és megkedvelni, mint valami bájos kiscicát.
Beszélték, hogy az átok úgy szólt, soha ne tudjon többé boszorkánykodni a felvégi banya, se az utódai! Boszorkánykodás alatt az alvégi vasorrú az ármánykodást értette. Meg hogy aki nem tetszik a boszorkának, azt békává változtatja – legalább pár perc erejéig. Meg hogy a kút vizébe hashajtót szór, hogy aztán az atyafiak napokig kuporogjanak sajgó belekkel. És hasonlókat.
Beszélték, de tudták is, hogy az átok fogott. A felvégi boszorkány egyetlen leszármazottja sem szórt soha hashajtót a kutakba, nem változtatott békává senkit, nem ijesztgette a gyerekeket, ezzel szemben ellátta a sérüléseket, ha a favágók megvágták magukat, segített az asszonyoknak, amikor vigyázni kellett a kisgyerekekre és számtalan egyéb boszorkátlanságot művelt.
Az alvégi boszorkány és utódai pedig minden egyes boszorkányszombaton kitárgyalták a viselt dolgait. És minden egyes kitárgyalás után eggyel több bibircsók virított a fizimiskájukon. Hovatovább az alvégi boszorkányok arca egyetlen bibircsókerdővé változott, s a falubéliek úgy rettegtek tőlük, mint még soha.
Ám egy napon, talán éppen tegnap, de mindenképpen valamelyik szombat reggel, ismét elveszett egy leányka az erdőben. A sárkány már évszázadokkal korábban elköltözött a vidékről, azonban medvék és hiúzok lakták a hegyet, a veszély nem múlt el. Az egész falu kereste a kislányt – eredménytelenül.
Vasárnap hajnalban az alvégi boszorkány hazafelé igyekezett a boszorkányszombatról, s mivel törte fenekét a seprűnyél, leereszkedett kicsit megpihenni. Talán el is bóbiskolt egy bokor tövében. Mindenesetre észre sem vette, hogy amikor újra fölkapaszkodott a járművére, egy kislány huppant mögé.
Hiába bizonygatta, hogy ő nem kereste a lányt egy pillanatig se, és bliccelt az a kis semmirekellő a seprűjén, a falubéliek csak nevettek rajta. A kislány anyja kis híján meg is ölelte.
Vasárnap este három tálca finom süteményt talált a küszöbén.
Hétfőre eltűntek a bibircsókok az arcáról.
Kedden visszaköszönt egy favágónak, aki bekurjantott az ablakán.
Szerdán eltűnődött, vajon ne adja-e be ősi, rozsdaette vasorrát a MÉH-telepre.
Beszélik, hogy csütörtökön be is adta.