IDŐJÁTÉK: MÓZES
Minden mitológiai történetnek sokféle változata ismert, és ne hidd, hogy csak az apró részletek különböznek. Így van ez a bibliai szereplőkkel is. A zsidók első népvezéréről, Mózesről, az évezredek során számtalan tudományos (vagy tudományosnak álcázott) és költői mű született, rengeteg találgatás, mondhatni pletyka járt róla szájról szájra. Legelőbb a származását vitatták: kik voltak a szülei, kik nevelték, hogyan kerülhetett újra meg újra kivételezett és egyben üldözött szerepbe ez a roppant akaratú és nagy hatású ember.
Az Ószövetség első öt könyvét (köztük az első, teremtésről szólót meg az utána következőt, az egyiptomi idők és a kivonulás mítoszát) Mózesről nevezték el – mintha mindenek ismerője, tudója volna, és egyedül ő jegyezhetné le népe történetét. A Biblia szerint Mózes héberek, azaz zsidók gyermeke volt, de minthogy éppen abban az időben jött világra Egyiptomban, amikor a gonosz, zsidógyűlölő fáraó elrendelte, hogy „minden újszülött héber fiút dobjanak a Nílusba“, az édesanyja cselhez folyamodott, hogy megmentse. „Fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé.“ – Tudtad, hogy a mózeskosár elnevezés innen ered? – „A gyermek nénje pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele“. Hát az történt, hogy a fáraó lánya éppen akkor ment fürödni a folyóba. Megpillantotta a kosarat, a szolgálójával kihozatta, s amikor látta, hogy egy síró csecsemő fekszik benne, megszánta a fiúcskát. A sás közt figyelő nővér ekkor előlépett, és javasolta: máris kerít szoptató dajkát a gyereknek. A fáraó lánya ráhagyta, így megjelenhetett az édesanya, aki most már engedelmesen teljesítette az uralkodói parancsot. Magához vette a gyereket, szoptatta, nevelte – s még busás jutalmat is kapott. Amikor a fiú nagyobbacska lett, az asszony megmutatta a fáraólánynak, ő választotta akkor a Mózes nevet, ami azt jelenti: „a vízből húztam ki“, s oly nagyon tetszett neki a gyerek, hogy fiává fogadta. Van olyan változat, amelyik megfosztja a történetet minden mesés-csodás elemtől, és feltételezi, hogy a fáraó lánya beleszeretett egy héber szolgába, gyereke lett tőle, de ezt titkolni kellett, ezért – mint aztán évezredeken keresztül, a világ legkülönbözőbb országaiban – kitették a nem kívánt újszülöttet. A mózeskosárban fekvő fiú így valójában a fáraó lányának gyereke volt.
Mózest tehát zsidók nevelték, ezért közülük valónak érezte magát, és szenvedett a kiszolgáltatottságuktól. Látta, hogy mindannyian rabszolgák lehetnek csak Egyiptomban. Isten meghallotta Izráel fiainak sóhajtozásait meg keserves kiáltozásait, és Mózest fölöttébb alkalmasnak vélte, hogy rábízza a népet – pontosabban, hogy az ő közvetítésével kiszabadítsa választott népét. Az Úr angyala először egy égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek. A férfi látta a lángoló bokrot, és nem értette, hogyan lehetséges, hogy mégsem pusztul el. „Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát“, gondolta – de mikor közelített, Isten rákiáltott: „Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!“ A hegyet, ahol mindez történt, Hórebnek hívták. Itt mondta el az Úr Mózesnek, hogyan tervezi a kimenekítést, itt adott utasításokat a kiszemelt vezérnek, méghozzá éppolyan gyakorlatias, józan tanácsokat, mint az özönvíz előtt Nóénak. Nóé akkor csak engedelmeskedett, Mózes viszont valósággal ostromolta kérdéseivel az Urat: „ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek üzeneteddel?“, „mit mondjak Izráel fiainak, ha a nevedről faggatnak?“, „mit válaszoljak, ha nem hiszik el, hogy megjelentél nekem?“ Isten pedig mindenre válaszolt, és megígérte: jó és tágas földre vezeti a népet, a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Hallottál már erről a legendás helyről?
Hosszú volna apróra elmesélni a kivonulás történetét – csapásokat, cseleket és üldözéseket, szörnyű, véres áldozatokat mindkét oldalon –, csak a legismertebb részletet említsük: a tenger kettéválását. Ha ránézel a térképre, láthatod, hogy az afrikai Egyiptom és a kis-ázsiai Kánaán között ott a Vörös-tenger. Mózes az Úr parancsa szerint elvezette a népet a tengerig, ott aztán be kellett látnia, hogy reménytelen helyzetbe kerültek. Nyomukban van az egyiptomi hadsereg, és ha beérik a zsidókat, nem elégszenek meg a leigázásukkal: az utolsó emberig mindenkit lekaszabolnak. Őrültségnek hatott hát az újabb utasítás: elindulni a tengerbe! „Mózes kinyújtotta kezét a tenger felé, az Úr pedig egész éjjel visszafelé hajtotta a tengert erős keleti széllel, és szárazzá tette“ – vagyis a tenger kettévált, jobbról és balról falként magasodott a víz, a zsidók száraz lábbal keltek át, vitték állataikat, málháikat. Mikor átértek, az Úr azt mondta Mózesnek: „Nyújtsd ki kezedet a tenger felé, és a víz visszatér az egyiptomiakra, a harci kocsikra és lovasokra!“ És Mózes kinyújtotta a kezét, az egyiptomi üldözök pedig a vízbe vesztek.
Nem mondhatjuk, mint a népmesék hallatán, hogy eztán minden jól alakult, hogy máris Kánaánba értek, letelepedtek, és itt a vége, fuss el véle. A mítoszok különös ismertetője – és ez bizony hasonlít a történelemre, a valódi életre –, hogy soha semminek nincs vége. Átok és bosszú kanyarog-tekergőzik a történetekben, újabb és újabb megpróbáltatások várnak az emberekre. Még ugyancsak messze voltak az ígéret földjétől, amikor Mózes jónak látta szigorú törvényekkel fegyelmezni népét.
Az egy másik hegyen, a Sínain történt. A hegy füstbe borult, vészesen rengett, és Isten kürtszóval hívta Mózest. Akkor diktálta neki a tízparancsolatot – később kőbe is vésette az igéket.
Különös, hogy a sokat próbált vezért végül nem engedte be Kánaánba. Az ötödik könyv végefelé olvashatjuk, hogy az Úr újabb hegyre küldi az öreg Mózest. „Nézd meg Kánaán földjét – mondja –, amelyet én Izráel fiainak a birtokába adok! Azután meghalsz azon a hegyen“. A Biblia gondosan rögzíti, hogy a valaha élt legnagyobb próféta valóban ott halt meg, hogy az utolsó pillanatig sem hagyta el életereje, „nem homályosodott meg a szeme“ – de „senki se tudja, még ma sem, hogy hol van a sírja“.
kép | Michelangelo szobra