NAGY BUMM ÉS NAGY RECCS
Az indiai hitvilágban, vagyis hinduizmusban három főistent tisztelnek: Brahmát, a teremtőt, Visnut, a fenntartót és Sivát, a pusztítót. Hitük szerint rengeteg világ létezik párhuzamosan, és mindegyiknek megvan a maga Brahmája és Sivája.
A Brahmák olyan hatalmasak, hogy minden kilégzésükből egy-egy világegyetem születik. Majd minden belégzésükkel visszaszívják magukba, így mind el is pusztul. Tehát egy Brahma egy légzési ciklusa a Nagy Bumm és Nagy Reccs. Ez a két kifejezés viccesen hangzik, pedig a mai tudósok ezeket használják az univerzumok születésére és megszűnésére. Mert az univerzumok tényleg keletkeznek és elmúlnak. Úgy látszik, a hinduk már évezredekkel ezelőtt is tudták ezt. Ahogy ismerték az egymás mellett létező univerzumok gondolatát is. Az utóbbit a tudósok ma úgy hívják: multiverzum elmélet.
Siva, a pusztító isten neve azt jelenti: Kegyes. Az ő munkája teszi lehetővé, hogy minden megújuljon, hiszen el kell tüntetni a régit, hogy új állhasson a helyébe. Sivát gyakran ábrázolják tűzkarikában táncolva. A tűzkarika jelképezi az élet körforgását, aminek Siva tánca adja az ütemet. Egy legendában Siva gyászol, és nem végzi el pusztítói munkáját. Megáll a körforgás, nélküle a mindenség káoszba süllyed.
A hinduizmus szerint minden világban négy nagy világkorszak váltakozik, akár az évszakok. Egy-egy világkorszak elképesztően hosszú időt ölel fel. Az első a tisztaság kora, aztán, ahogy a korok haladnak előre, az erények kikopnak, helyettük megjelenik a bűn. Minden egyes korszakban egyre rövidebb életű teremtmények születnek, egyre kevésbé bölcsek, egyre hitványabbak. Mígnem eljön a negyedik korszak, a Vaskor. Tudatlanság, viszály és szenvedés dúl mindenütt. Az emberek kapzsik, romlottak és könyörtelenek. Csak az határozza meg, mire tartják egymást, hogy ki mit birtokol. Nem törődnek egymással, és nem hisznek semmiben. A Vaskor végén Visnu, a Fenntartó testet ölt, és helyreállítja az egyensúlyt. A kör lezárul, majd újraindul egy újabb, tiszta korszakkal.
Egy hindu történet szerint a tengerparton időző királynak apró halacska akadt a kezébe. A halacska könyörgött, hogy védje meg a ragadozó halaktól, így a király hazavitte a palotájába. Kis edényben tartotta, majd kádban, később medencében. Végül, amikor már mindent kinőtt, visszaeresztette a tengerbe. Hálából a hatalmasra nőtt halacska megjövendölte, hogy közeleg a mindent elpusztító özönvíz. A királynak pedig – a bibliai Noéhoz hasonlóan – bárkát kell építenie, hogy a kimenekített túlélőkkel benépesíthesse a megújuló világot.
Úgy is lett. Az özönvízben úszó bárka mellett megjelent a hal, méghozzá szarvval a homlokán. A bárkát a hal szarvához kötözték, ő vontatta a túlélőket biztos helyre. Valójában a pikkelyekbe bújva maga Visnu öltött testet.
A hindu írások szerint mi most egy Vaskor kezdetét éljük. Az erények kikoptak, drámai romlás várható. Mit tehetünk hát? A hinduk szerint akkor a legkönnyebb fejlődni, amikor a legtöbb a szenvedés. Hiszen a szenvedés arra sarkall, hogy javítsunk a helyzetünkön.