ZSÓFI

Nagyon utálom Zsófit. Ahogyan a haja lobog, amikor fut. Ahogyan ráhajol a füzetére és kidugja a nyelvét írás közben. Ahogyan tapsol meg énekel Pankával a szünetekben. Ahogyan ugrókötelezik, megfeledkezve mindenről. Ahogy behunyja közben a szemét, és a hülye szempillái az arcára fekszenek. Ahogyan keresztbe fonja karját, mikor duzzog. Ahogy megremeg a hangja, mikor kihívják a táblához felelni. Ahogyan nevet, és látszanak a kavicsforma fogai. Ahogyan rálegyint Sanyira, pedig Sanyi a legmenőbb az egész osztályban. Utálom, utálom, nagyon-nagyon utálom, ahogy pofákat vág, hogy röhögtesse a barátnőit. Ahogyan félszegen felemeli a karját, mikor tudja a jó választ matekból. Azt is utálom, ahogy sír, ha megbántják. Ahogyan reszket a válla közben. És idegesít, mikor ősszel újra látom a hosszú nyári szünet után, és figyelem, milyen beleéléssel meséli, mi történt vele a Balatonnál. Kit érdekel, hogyan ugrálóvárazott meg gumicsónakozott, vagy éppen, hogy melyik a kedvenc fagyija?

Utálom, amikor szomjas, és iszik, és olyan kicsiket kortyol. Utálom, amikor éhes, és hosszan rágja a falatot. Amikor beüti a térdét az udvaron, és összeszorítja a száját, mert nem akarja elbőgni magát. Amikor nem árulja el a titkait. Amikor izzad a betonon állva a tanévnyitón, és gyöngyök gurulnak a nyakán. Amikor Pankával sugdolózik, és közben hátrapillantgat, hogy nem hallják-e őket. Amikor a kiránduláson lány létére gyorsabban fut nálam. Amikor a bábszínházban előttem ül, és a sötétben is látom a hátát meg a haját, és hallom, hogy aprót sikkant, mikor megijed az egyik szereplőtől. Amikor a táborban kártyázik a többiekkel, és próbálja úgy tartani a lapjait, hogy véletlenül se leshessék meg. Amikor az apja jön érte, és valamiért kiabál vele, ő meg el akar szaladni, ki a világból.

Mondom. Nagyon utálom Zsófit.

És ma végre rám mosolygott.