AZ EGYETEMSZIGET 21.
208
DE MELYIK KOR?
Volt idő, mikor ragadtak rám
az infók, most inkább kipotyognak
belőlem, mint beteg kutyából
a bolhák, állapította meg
az öregedő tanár, aki rögtön
diákká töpörödött vissza,
mert egy kritikusa, akármit
jelentsen is ez a szó,
és akármire is alapozza
tekintélyét, rászólt,
hogy infóról abban a korban
még nem beszéltek…
De hát melyik korban, barátom?
Volt idő, mikor ragadtak rám
a kritikusok, most inkább kihalnak
mellőlem, mint kutya a gazdája mellől,
állapította meg az öregedő
író, aki újra kezdőnek
érezhette magát, de minden
remény nélkül a sikerre,
mert azt évekre előre kisorsolták.
Volt akkor szerencsejáték?
Ha volt játék és volt szerencse,
lennie kellett.
Volt idő, mikor ragadt rám
a szerencse, most már
viszket tőle a bőröm,
mint öreg kutyának
a fürdetéstől.
209
BALLADA A MŰVÉSZET HIÁBAVALÓSÁGÁRÓL
Legnagyobb meglepetésemre
készült rólunk egy mozaikkép,
mesélte a kiselejtezett tanár.
A közeli Nap-szigeten élt egy
remete, aki egész nap csak olvasott,
csempészek szállították neki
a könyveket, tekercseket, cserép-
darabokat, mindent, amin
irodalmi műnek tűnő dolgot
lehetett találni. És ő mindent
elolvasott. Ha valamelyik
betűrendszert nem ismerte,
megfejtette. Ha valamelyik
nyelvet nem értette, megtanulta.
Sziréneket csalt ki a vízből, ők
minden nyelven énekelnek,
tőlük tanult, és velük élte ki
szeretetvágyát.
Tőlem is kezébe akadt
egy könyv, derült föl
a már nem kiselejtezettnek
tűnő tanár, és egyik évben
nekem adta a Napfolt-díjat.
Állítólag azoknak jár,
akiket olvasás közben
a legtöbbet emlegetett,
szidhatta is akár, a lényeg,
hogy valami fényt rávetett
a szöveg. És ő hunyorgott.
És folyt a könnye. És
háborgott. Mint olyankor
szinte mindig a szigete
körül a tenger.
Kiküldte tehát házi
művészét a földerült tanárhoz,
és az egyik tisztafehér
falukra kirakta mozaikból
a családot, de még az emberiség
vidám történetét is.
A háttérben vulkán füstölgött
a város fölötti hegyekben.
A művész kacsintott és elment.
Nem értem, derült föl a tanár.
De érted, súgta egy hang,
aki szeret mindig okoskodni.
Azt hiszem, illetlenség lenne
leveretni a képet, de talán
átfesthetnénk. Hétvégén
meszet csempészett a házba,
és saját kezűleg tüntette el
az őrületet.
Aztán suttyomban elment
egy katakombában tartott
misére. Miért bujkáltok,
hiszen a kereszténység
már nincs is betiltva,
okvetetlenkedett a hang.
210
FÉLELEM A NAPTÓL
Mint a mágnes, szívom magamba
a rosszat, mondta a földerült tanár
– akit így mondhatunk-e még földerültnek?
Mint egy mágnes, szívod magadba
a rosszat, állapította meg a lánya,
aki a birodalom túlsó sarkában élt,
de néha egy boszorkánytól kapott
kis világító ablakon át láthatták egymást.
Az újderű embere épp a napsütésre unt rá.
Ő a napot nem istennek látta,
mint a bonyolult lelkű egyiptomiak,
hanem szörnyetegnek. Nemcsak
azért, mert áttért az egyistenhitre
(+ Hermész), hanem mert az istenbirodalmat
csak pusztítónak és gonosznak látta.
Élt a városban egy teológus, aki a már
kiveszett istenek kiveszett vallásának
volt nagy tudója, és az megveregette
a vállát, mikor elmondta neki az
aggályát. Hiszen mindannyian tudjuk,
hogy ezek szörnyetegek, de azt is
tudjuk, hogy mi is azok vagyunk.
Még most is van erejük, csak állj
ki egy órára meztelenül a napra,
megérzed. A belső udvaron állt
kereszt alakban kitárva a karját,
az árnyéka előbb a kiskapu,
majd
a rabszolgák szállása felé
fordult, aztán
az üres gyerekszobákra mutatott.
Mennyi időről is volt szó? Jólesett
a nap. Mintha tetoválnák. Kis tű
szaladt körbe rajta. Talán valami
írás? Este a felesége tejföllel kenegette
a vállát. Igaza van egyiptomi barátodnak,
mi túl komolyan vesszük az embert,
és túl jónak tartjuk, de próbálj meg
most egy jó szót is mondani róla!
211
PÁRBESZÉD A JÓRÓL ÉS ROSSZRÓL
Tehát inkább az embertől kell félni,
nem a természettől? Természetnek
nevezted a halott istenek helyét,
kérdezte a felesége, aki még most
is a görög istenekkel szimpatizált.
Semmiképp, inkább embernek.
Nehogy azt mondd,
hogy szereted az embereket,
ezt az állandóan bort vedelő
majomcsapatot! Ez azért
leegyszerűsítés, isznak ők
töményet is! Különben most te
túlzol, dehogy szeretem az embert,
csak észrevettem, hogy szeretetre
vágyik, majdnem annyira, mint a kutya.
Te szeretetre vagy dicséretre vágysz,
kérdezte a felesége, és az egykori tanár
földerült. Látod, ez az emberben az érdekes,
aki dicséretre vágyik, azt szeretné
hogy valamiben jónak tartsák. És bárki,
aki dicsér, arra vállalkozik, hogy akármiben,
de megkülönböztesse a helyest a helytelentől,
a kiválót a gyatrától, az ember nem a saját
szempontjából értékel, mint a régi istenek,
hanem egy úgy-ahogy független mérce
segítségével. Ez az erkölcsi és esztétikai
mérce különbözteti meg mindenki mástól.
Ha ennyire biztos vagy az emberben,
minek használsz annyi akármit,
úgy-ahogyot? Eddig szinte mindig
azonnal megláttam az igazságot,
és vehemensen harcoltam is
érte, híres vagyok veszekedésnek
tűnő vitáimról. Most rájöttem, hogy
maga az igazság vitázik saját magával.
212
NEMCSAKOK
Nemcsak jelentősnek kell lenni,
úgy is kell viselkedni, mondta neki
Hermész. Egy vasárnapi miséről
hazatérve ott ült az ebédlőasztaluknál,
mintha nem is náluk bujkálna,
hanem vendég volna.
Nemcsak istennek kell lenni, de
úgy is kell viselkedni, mondta a miséről
hazatérő kételkedő.
Nemcsak kételkedni kell, a kételyeidnek
hangot is kell adni, mondta a kételkedő
felesége.
213
A GONDOLAT BÁNÁSMÓDJA
Kételyek vannak, hogyan lehetségesek?
Nem gondolatok vannak,
összesen egy gondolat.
Az az egy gondolat soha nem kíméletes,
bántja az embert,
de emberré bántja.
Jelentős lények vannak, hogyan lehetségesek?
Nem istenek vannak,
összesen egy Isten.
Az az egy Isten soha nem kíméletes,
bántja az embert,
de emberré bántja.
Emberek vannak, hogyan lehetségesek?
Nem lehetőségek vannak,
összesen egy lehetőség.
Az az egy lehetőség soha nem kíméletes,
bántja az embert,
de emberré bántja.
Gondolatok vannak, hogyan lehetségesek?
Nem kételyek vannak,
összesen egy kétely.
Az az egy kétely soha nem kíméletes,
bántja az Istent,
de istenné bántja.
214
VAGYON
Mit bán a gondolat?
Semmit. Mit bán a kétely?
Mindent.
Kinek van többje?