LEVÉL VIDOR MIKLÓSNAK
100. születésnapján
Kedves Miklós,
az első vers, amit olvastam tőled, a Ha nevem után volt.
Ha nevem után
születésem halálom éve
zárójelbe téve
itt maradok majd láthatatlanul
Akad talán még
ki fölidézzen
s hírt adok
arctalan árnyék
titkos sugallat
tűnődni való jelet
hagy ott
hogy rám ismerjetek
épp úgy ahogy
álomban ébren
neszeltem mikor holt apám
vagy korán megszökött barátom
szólt vissza értem
Szíven ütött a könnyedség, amellyel saját halálodról beszélsz. Pedig akkor még nem tudtam, hogy pár nappal távozásod előtt írtad. Lebilincselt a vers szikársága, eszköztelensége, búvópatakként újra és újra felbukkanó remek rímei.
Már ekkor megszólítottál, legalábbis én így éreztem: „Akad talán még ki fölidézzen”, és én felidéztelek, ha nem is az embert, mert sajnos, nem találkoztunk személyesen, de a költőt. Keresni kezdtem verseidet, vettem a Ligetnél megjelent kötetedből, a Szigetvilágból vagy fél tucatot, és elajándékoztam barátaimnak, akikről tudtam, hogy verseid visszhangra találnak bennük.
A következő költeményed, ami mély hatást tett rám, A mezsgyén volt. Írtam is róla[1], szikáran, ahogy te írsz. Idemásolom.
Ha legalább álmomban betoppannál!
Másképp hogyan
tisztázzuk ami megszakadt?
Vádló mulasztás lettél
Mikor utolszor láttalak
lobogó gyertyafényben
hanyatt
idegenné szikkadt kis sárga arccal
te voltál s tudtam
többé nem te vagy
Ami azóta történt
mind nélküled kellett kiállnom
ezen a cselvető
elhűtlenült világon
Lassan belém kövül a némaság
amit lejegyzek magamnak mesélem
kificamult legendák
málló szövetét
arcok sorsvonalát
hogy idézzem eléd?
Ha behunyom szemem
úgy gondolok rád mint akit
én hagytam itt
mikor megjött a kórházból a sürgöny
s most szökevényként ideértem
tolvajlámpással tapogatózva
a rám szemző sötétben
Versed azt a „vádló mulasztás”-t ébresztette fel bennem, amit tudat alatt mindig is éreztem elhunyt édesanyám miatt.
A szabad és kötött vers mezsgyéjén mozgó forma egyetlen, a halott édesanyának szóló vallomást rejt, amelyben a költő az álombéli megjelenés kérlelésétől a halál tényének visszájára fordításáig jut el, „úgy gondolok rád mint akit én hagytam itt”.
A vers szépségét szívszorító őszintesége és egyedi szókapcsolatai („cselvető, elhűtlenült világ”, „kificamult legendák” „arcok sorsvonala”, „tolvajlámpással tapogatózva”) mellett az a képzet-együttes adja, ami az álom homályából indul, a lobogó gyertyafényben reszket, majd a behunyt szem mögötti és az éjszaka sötétjében tapogatódzó lámpa fényében pislákol.
A Látogatók című költeményedet olvasva már határozottan úgy éreztem, hogy személyesen is szólsz hozzám. Hogy bízol benne, valakihez ellátogatsz majd verseiden keresztül.
Mind sűrűbben állítanak be
az egykori látogatók
tán pótolni akarják
hogy oly sokáig elmaradtak
kíváncsiak mi van velem
Különös hogy magukról
semmit sem mondanak
leülnek csak nézelődnek tűnődőn
szóra biztatnának de én
csupa elmúlt históriáról
szeretnék beszélni velük
ami nyolc vagy huszonegy éve
azelőtt hogy ők eljutottak
sorsuk Bermuda-háromszögébe
így méregetjük egymást unszolón
most is torkomba szakad
amire válasz többé senki mástól
(Az a kihúnyt nyárvégi pillanat
emlékszel?
gyöngypárában füstöltek a dombok
s rajtuk túl ami jön)
Aztán megint a csönd
Vajon én
kihez járok majd látogatóba?
Hozzám bizonyosan. Regényeidet, sőt az egyik ifjúsági regényedet is olvastam azóta, hogy te magad is eljutottál sorsod Bermuda-háromszögébe. Megint a számomra rémisztő halál könnyed, hűvös megfogalmazása.
Aztán megismertem az Őszi napáldozat című versedből halált megvető bátorságod forrását.
Vonuló nyájaidat Napisten! megcsodáltam
búcsúzóban hogy elhagytad e tájat
s én puszta tenyerem tártam eléd
silány áldozatul
Micsoda mozgalom odafönn! Költöző
magasság költöző madárrajok
és mind e távozók valamikor még
visszatérnek veled együtt
Mióta bámulom parádétok égiek
s hogy nem únjátok el!
Évezrek pillanatai! Nagy játékok e tündökletes
múlandóságban mely néktek öröklét
S én rányitom szememet de már lezárnom
jut-e idő? És itt talál-e
a sarjadó évszak üstököse? Nekem lásd
tulajdon elmúlásom
az egyetlen bizonyosság a változásban!
Mind e szépség
örök körforgása nem ismételhető mutatvány
a végképp távozónak
így lesz a törvényből szabadság
így a könyörtelen
tilalomból győztes zuhanás amikor majd
eltűnhetek innét
hogy soha többé — ó soha többé boldog soha többé
amitől fölszikráz bennem a húnyó
gyémánt fény — koporsója leszek ha
fű hajt ki számból szó helyett
S elmúlnak tőlem a hegyek mezők s a végtelenség
ahol Te fáradtan terelgeted
meg nem pihenő vonulásban sehová sem érő
halhatatlan nyájaidat
Versed eszembe juttatja Kosztolányi Hajnali részegségét, csak amíg annak költője a mű végén eljut a keresztény Isten óvatos vallásáig, te az ókori Napistenhez, Réhez intézed szavaidat. A keresztény hit alapvetése a halálon túli örök élet, versedben épp az ellenkezője, az örök körforgásból kilépés, a „boldog soha többé” magasztosul fel.
Hiába – hogy egy másik kedves költőmtől, Birtalan Ferenctől idézzek, „vagy, míg nekem vanni kell”. Aztán majd egyszer – álomban ébren – visszaszólsz értem…
