VOLT EGYSZER EGY FÉNYKÉP

Ott porosodott a fiókban legalul. Jól eldugták, de ott volt akkor is, őrizte magát akkor is. De kinek? Minek. Néha megmozdult, olyankor, ha senki, de holtbiztos, hogy senki nem látta. Fintorgott, orrot vakart, sóhajtott, összegyűrődött tagjait ropogtatva előmászott, oda a többiek közé, ahol a régi fényképek szoktak volt találkozni, és mesélt. Olyanokat mesélt, amik lehet, hogy úgy történtek, lehet, hogy másképp. Egy biztos, hangosan mesélt, mert a régi emlékek hangosak. Kiabálnak, ágálnak, követelőznek, hogy sohase felejtsék őket el. Ez a fénykép is ilyen volt. Előjött éjszaka, és odaguggolt az alvó mellé a párnára, amikor az aludt. Nézte a változást. Megőrizlek ráncok nélkül, súgta neki, fiatalon, piros kalapban egy nyári réten. És átnézett az ágy gondosan bevetett, régóta bontatlan másik felére: megőrzöm őt is, megőrzöm neked, akár annak a nyári rétnek az illatát. Ezt mondta, aztán visszakúszott a fiókba, visszaporosította magát, hogyha másnap mégis előveszik, letörölhesse egy porkendő. Az végül is olyan lenne, mint egy simogatás.