Fenyő Ervin

AZ ELTŰNT ÉRTELEM NYOMÁBAN

2005 december

AZ ELTŰNT ÉRTELEM NYOMÁBAN

„…a világ beteg, nincs jó állapotban. De önöknek meg kell érteniük, hogy én mint orvos nem akarok ebbe belenyugodni. A világ nem egészséges – de gyógyítható. Az az irodalom, amely visszautasítja, hogy ebben az értelemben gyógyírként hasson, és részt vegyen az idők szellemének betegsége ellen vívott harcban – nem terápia, hanem szimptóma, egy tömegneurózis szimptómája, amely kezére játszik annak. Ha az író nem képes olvasóját immúnissá tenni a kétségbeesés ellen, akkor legalább ne fertőzze tovább kétségbeeséssel.

értelmetlenség-érzés

Ez a tömegneurózis a világszerte elterjedt értelmetlenség-érzéssel jellemezhető. Manapság az ember már nem annyira szexuálisan, mint Sigmund Freud idejében, inkább egzisztenciálisan frusztrált. És kevésbé szenved a kisebbrendűségi érzéstől, mint Alfred Adler korában, hanem éppen attól az értelmetlenség-érzéstől, amely üresség-érzéssel, egzisztenciális vákuummal jár. Megfigyelhető ez már Kelet-Európában, sőt, a harmadik világban is. Ezt igazolja a cseh neurológus, Vymetal professzor: ‘a ma betegsége, az élet értelmének elvesztése, különösen a fiatalság körében, beutazási engedély nélkül átlépte a szocialista és kapitalista világrendszer határait’. Ha önök azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, hogy mivel magyarázom az értelmetlenség-érzés keletkezését, akkor csak azt mondhatom, hogy az állattal szemben az embernek nem mondja meg az ösztöne, mit kell tennie, a korábban élő emberekkel ellentétben nem mondja meg a tradíció, hogy mit tehet, és úgy tűnik, már nem tudja igazán, hogy tulajdonképpen mit akar. Így az ember vagy azt akarja, amit mások csinálnak, és ez a konformizmus, vagy ezzel szemben azt teszi, amit mások akarnak, és ez a totalitarizmus” – írja Viktor Frankl Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvében [Kötet Kiadó, 1996]. Frankl szerint az ember az értelem lénye. Ha valamilyen oknál fogva nem látjuk életünk értelmét, szenvedünk tőle, s ez is őt igazolja.

A Corporation című film[1] közel két és fél órában mutatja be a napjainkban tapasztalható globalizációt, privatizációt, a kapitalizmus mechanizmusait, tőkések meggazdagodásának különféle módszereit. Vélemények, érvek hangzanak el, mi módon lehet és kell megsokszorozni egy vállalkozás vagyonát. Többen magától értetődő természetességgel vallják filozófiájukként a „rabló kapitalista” büszke álláspontját, melyre a „szükség” viszi rá őket. Láthatjuk, miképpen élnek (vissza) hatalmukkal, hogyan használják ki a tudományos módszerekkel megtéveszthető, manipulálható tömegek hiszékenységét. Ügyes trükkökkel, kiszámított fogásokkal érik el, hogy emberek ezrei tartsanak életben vackokat árusító cégeket. A módszer egyszerű: ismételni egy-egy hatáselemet, s az ember úgy reagál rá, mint Pavlov kutyája. Minden jelentős vállalat egyedüli mértékadó elve a haszon – és semmi más. Képek, tények sorakoznak. Mindenki a meggazdagodásra törekszik, ez a természetes szerte a világon, erre a vágyra bőven szervezhető bármilyen kampány, csak ki kell ismerni a tömegek vágyakozását, s néhány álságos csalival minden eladható. A beetetésnek külön tudománya van!

Megjelennek a filmben a tőke elleni különféle lázadások is, amelyek persze hogy rokonszenvesek. Igaz, Európa keleti felén kissé mulatságosnak s naivnak hat a „nép” mindent elsöprő szerepéről hallani, de – ne legyenek előítéleteink! – a bolíviai tömegek ivóvízért – igen, azért! – folytatott harca célt ér! A mozgalom egyik lelkes szervezője és résztvevője elragadtatott szavakban hirdeti, hogy az emberek együtt mire képesek, noha tudja, és ezt is kimondja: az emberi játszma vesztésre áll.

a ronda kapitalista

Más. Egy tőkés kertjébe demonstráló aktivisták vonulnak. Tiltakoznak, provokálnak – valójában csak fontoskodnak. Arcukat maszkkal takarják. Pillanatokon belül kiderül: nem jól ismerik a tényeket. Kevesebbet tudnak, mint azok, akik ellen tiltakoznak. A megvetett, gyilkosnak nevezett tőkés sokkal tájékozottabb. Aztán a ronda kapitalista meg a felesége kávéval vendégeli meg az álarcosokat, akik egy idő után békésen csücsülnek a fűben, s mosolyogva povedálnak a ronda kapitalistával az élet dolgairól. Egy dokumentumfilmeket készítő Oscar-díjas rendező is megszólal, tele van panasszal. Neki sem könnyű. Szabad ugyan mindenről filmet készítenie, hozzájárulnak, persze, mert a tőke mohósága határtalan, és végső soron az is reklám a cégeknek.

A társaságok uralma behálózza az egész világot, s a film készítői arról is szólnak, hogy a Föld gyors kirablása hogyan hat a jövőre. Az energiakészletek kimerülőben vannak – a használt anyagok visszaforgatása még takarékossági lehetőség a fenntarthatóság elérésére. Zuhanó repülő: ilyen helyzetben van az emberiség – mondja a narrátor – az elkerülhetetlen és hamarosan bekövetkező ökológiai katasztrófa előtt. Képek és tények még, sokkoló ellentmondások. Tömegek vonulnak utcára. Hagyják megveretni, megöletni magukat. Véres arcok, demonstrálók az egyik oldalon, védekező állásba merevedett, majd egyszerre mozduló rendőrsorfal a másik oldalon. A film nem hagy bizonytalanságban. Íme, a filmsztár szépségű tulajdonos – szabályos arcú, szőke démon –, az ő cégei foglalkoztatnak gyereklányokat nevetségesen csekély bérért. Most nyilatkozik: ő maga fog együtt szenvedni a lányokkal, ugyanennyiért, persze! Dehogy engedi őket tönkremenni, kizsákmányolni! Rövid felirat következik: Ne legyetek hiszékenyek! Minden maradt a régiben! Fogadkozás, leleplezés, tiltakozás, megveretés, halál, áldozat – hiába. A film végére minden összeomlik. Reménytelenség. A lázadás is az.

A film nem pusztán az emberi önzés ismert mechanizmusairól szól, hanem elsősorban arról, hogy a film készítői sem látnak reményt a fojtogató helyzetben. Ez az igazi látlelet. A kapitalista önzése mögötti érdek csak akkor gyógyítható, ha az, aki ezt vizsgálja, tud megoldást. Ezt pedig csak akkor tudhat, ha magasabb szinten áll, különben nincs megoldás. Az emberiséget a jól ismert „vacak” szintjén nem lehet megmenteni. A film ezt a kétségbeesést fogalmazza meg – kétségbeesetten. Ha így marad minden – nincs kiút. Igaza van. Ahhoz, hogy valami megváltozzék – az embernek, az emberek tudatának kellene megváltoznia. Változzatok meg! – ezzel fellépni: nevetséges! Ha holnap meghirdetnék a megváltó téziseket – naponta teszik önjelölt próféták, megváltók, dacos vagy lökött magyar igehirdetők, nemzetmentő politikusok –, ki venné észre? Ki mondaná meg: ezt tessék követni? És levenné azzal vállunkról a felelősséget? „Nem én vagyok a kormányos?” – kérdezhetjük Franz Kafkával. Az emberiség vélhetőleg boldogan szaladna valaki, talán bárki után (lihegne, majd megszakadna a tüdeje belé), aki képes elhitetni magáról, hogy az aktuális megoldás birtokosa! Ezt Dosztojevszkij csodálatos pontossággal fogalmazta meg A nagy inkvizítorban. „Oldjátok meg!” – mondják sokan. Az ember szeretne visszakérdezni: „Hogy tetszett mondani? A probléma nem tud Öntől független lenni!” Naponta mondjuk, sikoltjuk, panaszoljuk, éljük, szenvedjük a pénz zsarnoki uralmát… Erről a problémáról ne tudnánk? Ez nem tartozik ránk?

És itt kezdődik az igazi probléma.

magaddal kezdd

A világgazdaság gondjainak megoldása nem jöhet létre tőlem függetlenül. Hogy Ön nem tőkés? Persze, hogy nem. De hogy jobban érezzük magunkat ebben a világban, a magunk számára kell megoldást találnunk. „…én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok, / elissza nedveim a láz!” – mondja József Attila. Ez pedig az értelem követésére is igaz. Igaz minden olyan helyzetre, melyben a már meglévő alternatívák közt nincs megoldás. Meg kell hát változni. Magaddal kezdd. Ez a változás. E nélkül nincs változás. E nélkül minden marad a régiben. (Aki azt gondolja, hogy ő már régen elkezdte, téved, nem erről van szó. Aki azt gondolja, hogy ez marhaság – téved, mert nem az.)

Ismét a filmről. Többen huncut szemmel mondják: ők bizony rabló kapitalisták! Mit jelent ez? Lehatárolja a figyelem irányát. Magunk felé fordít. Egy funkciónak teszünk eleget, mely – észre sem vesszük – egyetlen törekvésünkké válik. Ugye, tudják: ez a gátlástalan, leplezetlen pénzszerzés. Észszerű, nem igaz? „…a ma nihilizmusát a ‘nem más, mint’ szavak árulják el: az ember nem más, mint a természeti viszonyok, az örökség, a környezet, a szociálgazdasági és pszicho-dinamikai feltételek, körülmények, és ki tudja még minek a produktuma. Úgy állítják be az embert, mint a viszonyok áldozatát, miközben valójában a viszonyok alakítója, s amikor a szükség úgy kívánja, átalakítója is” – írja Viktor Frankl már idézett tanulmányában. Persze, ha az ember természetesnek veszi, hogy léte pusztán egy funkcióval azonos, mely különböző tények következtében determinált, akkor nincs mit tenni. (A determináltságra rábólintani egyáltalán nem determináltság – szabadon tesszük, magunk mondunk le emberré válásunk lehetőségéről, a magunk felelősségéről. Hurrá!) Ám ha észrevesszük, hogy az ember egyedül nem ember, csak a másikkal megélt kapcsolatában s kapcsolatától az, akkor világossá válik, miből is kellene kiindulnunk. A kereskedelem és bármilyen tevékenység – ez is akár, amelyet most végzek; írok ugyanis, nem pusztán magamnak, valaki másnak; azért írok, hogy elolvassák, és csak akkor érem el célomat, ha van legalább egy ember még, aki e sorokat olvassa –; tehát minden tevékenység valakinek szól. Ez az írás annak, aki például tud magyarul. Vagy – reményem szerint legalábbis – tud gondolkodni. Minden elkészített ruhadarab, cipő, nadrág, és sorolhatnám az emberi létezés kellékeit, melyeket én magam nem tudok szakértelem hiányában előállítani és megteremteni – valakinek készül. Ha ez az irányultság eltűnik a tevékenységemből – géppé lettem. Pénzt kereső géppé. És elvesztettem a tevékenység értelmét. Csak magamra figyelek. Csak arra: adják ide, ami jár!… A tevékenységemért járó… minél nagyobb halom pénzt! Önként mondok le az értelemről. (Persze, észre sem veszem! Vagy nem akarom észrevenni! Nem akarok belegondolni!) Ameddig ugyanis pénzkereső automatának tekintem magam, semmi értelme nem lesz, amit csinálok. Unalmas is! Mondhatom – ahogy mondjuk is –: a körülmények, meg a sors, a mostoha élethelyzet így hozta. S elfelejtjük, hogy önként mondtunk le az értelmes életről. Márpedig a felnőtt ember, ha maga nem ad most, de rögtön értelmet annak, amit csinál – nem lesz értelme. Magától nem! Épp ez a felnőttség. A szabadság előszobája.

megszabadító öröm

Ha az ember nem tudja, hogy mások számára dolgozik, ha nem ezzel az intencióval teszi – lemondott az értelmes életről. Ennek ára van. Nem lehet büntetlenül értelmetlenül élni. Lesz pénzed – és mehetsz vele a Dunának. Ugyanis nem fogod tudni, hogy mire való. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember szociális lény. (Micsoda trivialitás! Bocsánat! Mégis újra el kell mondani.) És együttműködik a másik emberrel. Méghozzá örömmel, mert ez az együttműködés adja élete értelmét. Tévedés azt hinni, hogy az ember nem örömre született. Persze, ez igazi örömet jelent, ami nem azonos a teniszbajnokéval, aki belebokszol a levegőbe, mert nyert, és nem azonos Harpagon kétes, bár szorongással teli boldogságával sem. Megszabadító öröm – önmagammá tesz. Nincs benne a kész, a számítható világban – létrejön, történik, most van. Annyira most, hogy épp az a természete – mindig születhet. Kezdés. Nem következmény. Ezért nincs recept a szociális élet problémáira. És jó, hogy nincs, mert ha van egyáltalán megoldás, az nem a „konzerv”, hanem az élő tudat szintjén létezik. Létrejövő, születő tudat tartozik hozzá. Kezdd el! (Persze, könnyű mondani.)

Mielőtt az olvasó végképp hülyének nézne, kénytelen vagyok egy igen ismert honfitársunk igen sokszor idézett példáját megemlíteni: Széchenyi Istvánét. Intuitív felismerésnek tulajdonítom azt a hihetetlen aktivitást, melyet évtizedeken keresztül kifejtett. Épített akadémiát, hidat, és még mi mindent: hajtotta valami, nem hagyta nyugodni. Egy felismerés volt ez a valami, mely újra és újra megtörtént benne, mert az intuitív határon élt. Ha lusta lett volna, és nem nyit neki kaput – elveszíti. De nem volt rest, s így állandó és sürgető cselekvéskényszerben élt. Értelmes lett az élete.

Hogy Széchenyiben valami forrt, az már az Akadémia 1825. november 3-i megajánlásából is kitetszett. De hogy mi mozdította meg igazán, ezt csak évekkel késõbb, Hitel című munkájában fogalmazta meg, 1830-ban: „…a Hitel híját tartom azon oknak: hogy a magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene, s magát nem bírja oly jól, mint körülményi engednék; hogy mezeit a jó gazda nem viheti a lehető legmagasb virágzásra; s végre hogy Magyarországnak kereskedése nincs. S így a Hitelt, Cambio – mercantile Just – váltó-kereskedési törvényt – gondolom s hiszem azon talpkőnek, melyen földművelési s kereskedési gyarapodásunk, egy szóval utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen Hitelnél pedig még mélyebben fekszik: a Hitel tágosb értelemben. Tudniillik: ‘hinni s hitetni egymásnak’. A Hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetlen erejét, az igaz szó kútfeje a házassági boldogság, valódi becsület s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének.”

bizalom

A hitel, vagyis a bizalom hiányában látja az országos nyomorúság okát. Aki megbízik a másik emberben – hitelt ad neki. Minden értelemben. Aki megbízik embertársaiban – „tágosb értelemben” – a jót látja bennük. E bizalom természete, hogy egyre növekszik az emberben, újra és újra megszületik. A jó feltételezése olyan hitel, bizalom, előleg, melyre válasz csak a bizalom iránti hála lehet, ami megsokszorozza a jóakaratot. Ebből a bizalmi tőkéből épül Széchenyi országa. Ő a gazdája, ő teremti. Polgártársait illetően ugyanabban az erőben bízik, mely őbenne mozdul: ez pedig értelem és világosság. Értelem, mert egyre inkább „hitelt ad” a másik embernek – és világosság, mert elgondolja azt a világot, melyben polgártársai tevékenykedni fognak. Növekvő, táguló ország ez: a „hinni és hitetni” (bízni és megbízni) ereje tartja. Vagy más szavakkal: bizalom a magunk és a másik emberben élő teremtő erőben. „…az erénynek, mely szó az erőbül származik, legnagyobb fénye az, hogy az erős nem egyedül akar megelégedett lenni, örvendeni, szerencsésnek érzeni magát, ami magányosan lenni nem is tudna; hanem hogy másokon is segítni törekedik, jólétekre kezet nyújt, s többeket kíván boldogságra juttatni. Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében!” Ezért írja: „…a ‘teremtő erő’ határozza el egy nemzetnek a többiek közt ebbéli feljebb vagy alantabb létét. A gazdák kisebb vagy mélyebb tudománya mérlege az ország földművelési erejének. A vezérek több-kevésb józan tanultsága s ügyessége pedig a nemzet támadó vagy védő erejének skálája. […] szóval: a közintelligencia – értelmesség – azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősb a nemzet.”

    Mosolyognak. Azt mondják: aki ezt leírta, elgondolta – nem rendelkezett gyakorlati érzékkel. Nem volt normális. (Bolondokházában is végezte!… Hohó!) Nézzenek körül egy pillanatra. Utazzanak a 6-os villamoson. Vásároljanak! Nézzenek meg egy parlamenti közvetítést, hallgassanak meg egy képzett, gazdasági szakembert. Vagy nézzék meg a Corporation című filmet. Ezt a komplett őrültekházát, amiben élünk: csupa praktikus, fejlett gyakorlati érzékkel rendelkező ember hozta létre! A világot, melyből senki nem ért már semmit. Nem tudjuk, mi történik, nem értjük, nem vagyunk felelősek érte, nem ránk tartozik; különben is „ők” az okai mindennek!… Adjátok ide a zsozsót!

    A „gyakorlati emberek” kényszerzubbonyát már ismerjük.

    Érdemes volna megkísérelni a bizalom sokszor megvetett, valójában járatlan útját.

  1. https://www.youtube.com/watch?v=IZ1vcafuPn4
    https://www.youtube.com/watch?v=nGqt45EbmK0
kép | shutterstock.com