BÚCSÚZTATÓ ÜNNEPSÉG

Mária-Rózának azt mondták, délelőtt már ne jöjjön be az irodába, csak a búcsúztató ünnepségre, fél egykor – a többi meghívottal együtt. Akkor hát a búcsúnapon nem kell dolgoznia? Hiszen az ünnepség után mindjárt vége is a munkaidőnek.

Ötször váltott ruhát, mert olyan öltözékben akart megjelenni, amelyik a hivatalhoz és az itt töltött húsz évhez is illik, de úgy találta, nincsen ilyen holmija. Az arcát se tudta kifesteni. Rá se tudott nézni a saját arcára. Összekuszálódtak a vonásai. A szépségápoló szalonban rajzoltak neki egy arcot, ahhoz meg semmi köze nem volt. Idegen kép, lehetetlen színekkel. Mégis ezt a maszkot tolta maga előtt, így érkezett. A többiek megismerték. Furulyaszóval, hegedűtrillákkal jöttek elé, és az iroda melletti csatornán imbolygó nagy, fehér hajóhoz vezették.

elúszik az élete

A hajón ringott, ringatózott az egész vállalat. Régi igazgatók, új főnökök, az alárendeltjei meg akiket föléje rendeltek. A sok pezsgőtől elmosódott arcok a víz hullámzásának ritmusára hol egymásba értek, hol szétváltak. Mindenki Mária-Róza nevét kiáltotta, ő pedig vékony, remegő lábán állva, kábultan nézte, amint elúszik az élete, rápakolva egy fehér hajóra. Az utolsó pillanatban valakinek eszébe jutott az életmentő ötlet, hogy szálljon fel ő is, hiszen az ő tiszteletére bérelték a járművet, nem is olcsón, és a hetvenöt üveg pezsgőt is azért hozták – a legdrágább fajtákból –, hogy szétlocsolják.

Ahogy Mária-Róza felszállt, megszólalt a szörnyű tülök, és ellódultak a parttól. Ismerős tájak követték egymást, nem túl változatosan. Feltűnt egy múzeum, amelyet kisvártatva egy másik múzeum követett, aztán koncertterem, amelyet már régen megelőzött egy másik koncertterem. A kultúrközpontot mutogatták neki, az egyetlen központot, amit ismert, amit százezerszer látott, százezerszer magyarázott el mindenkinek; mégis, a hajóról rácsodálkozott: De szép!

Az elnök beszélt. Mindenki zakóban és nyakkendőben ült a harmincfokos hőségben. Mária-Róza munkásságának az volt a titka, taglalta, hogy szépnek hitte ezt az intézményt, és az ő hite mindenkire átragadt, aki erre járt… Mint egy temetésen. Beindult a lemezjátszó. A számokat maga Mária-Róza választotta, hetekkel ezelőtt, amikor ajánlották, hogy olyan zenékkel búcsúztathatja magát, amilyenekkel akarja.

a sztálini időkben

„Kedves Franciaország, köszönöm neked gondtalan gyerekkoromat”, csendült fel az ének. Az emberek meglepődtek. Mindenki tudta, hogy Mária-Róza Magyarországon volt gyerek, mégpedig a sztálini időkben. Ő maga is gyanakodva fogadta a saját döntését, mégsem jöhetett elő ebben az ünnepi hangulatban kínos, fájdalmas, vagy megalázó emlékekkel. „Chere France”, énekelte, és nem gondolt apja verejtékező arcára, amikor önkritikát gyakorolt a pártgyűlésen, és bocsánatot kért a hivataltól – az ő hivatalától. A polgári csökevények, mint kis szarvak, azért kinőttek az orrából meg a haja alól is.

„Köszönöm a gondtalanságot”.

Tapsoltak. Úgy szólt, mint az ismerős puskaropogás.

Elnézést, motyogta, és hasára szorította a kezét. Csodálkozva állták körül. Ha rosszul van, el kell hagynia a hajót.

Leszállították, és a hajó ment tovább. „Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elmenjek”, mondta a kollegának, aki lesegítette a partra. „Mindenki megöregszik”, válaszolt a férfi szelíden. „Igaza van az elnöknek. Gyönyörű volt a mai beszéde… És az a gondolata is, hogy mindenki megöregszik.” Mária-Rózának úgy tűnt, mintha tényeg mondott volna ilyesmit az elnök. Azt is hozzátette, hogy majd ő is meg fog öregedni, de ezt nem hitte el senki. Az elnök maga se. Mária-Róza se. Sőt, látta, amint az elnök nem öregszik, a kollégák se, csak ő, egyedül ő. Valószínűtlenül vékony lábán, ahogy ott áll a parton. A hajó elment.

„Most mi lesz?”

A kérdés még ma is ott lebeg a csatorna partján, ott téblából a levegőben, idétlenül ismétlődve. Lehetséges, hogy Mária-Róza maga is ott áll, évek teltével, és éveken túl, abban a nagy kalapban, amelyet a kollegáitól kapott a búcsúztató ünnepségen.

kép | shutterstock.com