LEVÉL PILISSZENTKERESZTRŐL

Ami a japánoknak a Fudzsijáma, az örményeknek az Ararát, a lengyeleknek Jasna Gora, az a magyarságnak a Pilis. A szent hegy. Ám ahogy ez a japánok, örmények, lengyelek számára köztudott, nálunk főképp csak egyházi körökben ismeretes. Az ok pedig, hogy ez a Budától Esztergomig – a Duna kanyarulatá­nak erdős háromszögében – húzódó vadon-lepte hegyvidék jogot formálhat a szent jelzőre, sokféle.

A nevezetes helyek születéséhez kell egyrészt a táj hangulata, másrészt a törté­nelem levegője. Maga a misztérium szinte elemezhetetlen. Részletei elfoszlanak, ködbe fakulnak, de a világossága megmarad.

A Pilis középkori históriáját meghatározta az Árpád-házi királyok és az erő­södő egyház fénykora. A két „rivalizáló” főváros – Esztergom és Buda – között fekszik. Itt nevelkedett – a ma is viszonylag épen álló, részben helyreállított – esztergomi várban államalapító királyunk, az ifjú Vajk. Itt állt a királynék nyári lakosztálya. Ahogy köztudottan itt kapott helyet Mátyás király mára igencsak ro­mos vára és kastélya is. Az említett épületekre szinte ráhabzik a vadon.

Ám tragikus emlékű események is kötődnek a nevezetes hegységhez. I. Béla király itt sebesült meg halálosan a dömösi Prépost-hegyen álló palota tróntermé­ben. Összedőlt alatta s ráomlott a díszes trónszék. 1147-ben III. Konrád német császár és VII. Lajos francia király keresztesei vonulnak végig a tájon. A lakosság igencsak megsínyli a „vendéghadak” garázdálkodását: a korabeli krónikás sás­kajáráshoz hasonlítja az eseményt. Itt – sejthetően Pilisszentkereszten – játszó­dott le a Bánk bán „nagyjelenete”: Gertrudis királyné halála.

a kegyes hagyo­mány

Ami pedig a dolog egyházi részét illeti, az is hosszú történet. A kegyes hagyo­mány úgy tartja, hogy egy Vác nevű férfiú vonult ki elsőként a vadregényes he­gyek közé remetéskedni. Példáját aztán sokan követték. Belőlük alakult – esz­tergomi Boldog Özséb, Eusebius kanonok irányításával – a pálosok rendje. Köz­pontja Pilisszigeten állt. Hogy hová esett pontosan ez a mára elenyészett telepü­lés, nem tudható. Sejthetően Pilisszentkereszt környékére.

Fráter Varsányi István, a rend hajdani tagja, elfeledett poétánk, veretes latin hexameterekben örökíti meg a nevezetes eseményt, a pálos kolostor alapítását:

Egykor az úttalan erdőt járva-kutatva atyáink
Sziklafalak mentén néhány kicsi házat emeltek,
Szétszórt barlangok mélyét is jól kikutatták.
Itt a kegyes remeténk s papi férfi, Özséb, alapítja
Végre a rend házát, s a keresztnek szent neve címe.
Lassan a testvérek barlangjukat elhagyogatják,
S kezdenek együtt szigorú szent zárdái életet élni.
Innen terjedt szét a világon Pál remetének
Rendje: amelyben az erkölcs és ruha folttalan egyként,
Így lesz majdan a kis forrásból nagy folyam árja.

A kép – a kis forrás nevelte, erősödő folyam árja – pontos és szemléletes. A rend valóban terjeszkedik és erősödik, egészen a török dúlásig. Ám székhelye, a főkolostor, amelynek törökök általi elpusztítása végzetes sebet ejt rajta, a tragikus esemény idején (1526) már nem a Pilisben található, hanem Budaszentlőrincen.

A Szentkereszt határában álló és a szent kereszt nevét viselő kolostor rom­jai ma is megtekinthetők. Pontosabban szólva: látható a Pilis-hegy – a hegység névadója – tövében egy templomrom, amit sokáig a pálos rend hajdanvolt szék­helyének hittek. Ám a kutatás bebizonyította, hogy ez előbb királyi vadászkastély volt, később a ciszterciták birtokolták. Hogy ez lett volna a nevezetes pálos rend­ház, több mint kétséges. Csak annyi sejthető – már a település, Pilisszentkereszt nevéből is –, hogy a közelében állhatott a mára elenyészett kolostorváros. Ám hogy hol, nem tudni. Nagy Lajos király 1378-ban kelt adománylevele így írja kö­rül a rend pilisi birtokait: „ A határ a Királylese nevű hegynél kezdődik, majd áthalad a Maróira vezető úton, s az Ó-Remete-hegyhez ér. Innét az Örümes-patak mellett haladva a Soklos-hegyig, egy másik patakig, majd a Fekete-kőtől Eszter­gom felé elér a Fehér-kőig, majd a Vadnyíló-gerincen visszatér a Királyleséhez.” Hangulatos leírás, de mára sajnos alig több. Elnevezései nemigen azonosíthatóak.

Az egykori krónikások szerint,,Pilisszigeten állt, Szentkeresztről nevezett” ko­lostor helye tehát ismeretlen. Egyesek a közeli Klastrompusztán keresték, mások – a ,,sziget’’ szóból – arra következtettek, hogy a Szentendrei-szigeten állhatott. Ám ez a szó inkább a táj kies fekvésére, vadon-kerítette magányára utalhatott.

egy szerencsés régészre várva

Így csak gyanítani lehet, hogy az erdők mélyén, a szálas bükkök és tölgyek alatt szunnyad a kolostorváros, valahol Szentkereszt környékén, egy szerencsés régészre várva…

A táj ma is vadregényes, a középkorban pedig még inkább az lehetett. Szép számmal éltek itt óriás termetű vadak – mára az emlékük is elhomályosult –, medvék és jávorszarvasok, őstulkok és bölények. Hiúzok is, a nálunk őshonos nagymacskák, melyek – ha hinni lehet a legújabb híradásoknak – újra megta­lálhatóak a Pilisben: a Tátra felől érkezve néhány példányuk ismét megtelepült a vadonban, régi élőhelyén.

Jelentősebb település sosem volt a hegységben. Esztergom, Visegrád sokkal in­kább a Dunának, mint a hegyek közelségének köszönheti felvirágzását. A pilisi falvak aprók és szerények. A magyarok – a székelységet leszámítva – nehezen barátkoztak meg a hegyvidékkel. A Pilisben ma is szép számmal élnek később betelepült németek, szlovákok, szerbek. A tájat elnéptelenítő török és tatár invá­zió nyomán érkeztek. De éltek itt valaha kálizok – emléküket Budakalász neve őrzi –, böszörmények és bolgárok is. Szentgyörgypusztán s a hajdan Boronynak mondott mai Csobánkán századunkban áttelepült székelyek találtak otthonra.

A mai Pilisszentkereszt, hasonlóképp a többi környező faluhoz, apró és nem túl jelentékeny település. Lakói zöme szlovák eredetű, részben ma is szlovák nyel­vű. A falu hegyek katlanában fekszik – a Pilistető, a vadregényes szurdokot rejtő Hosszú-hegy, a Kakas-, Peres- és Vaskapu-hegy, valamint a nevezetes Dobogókő árnyékában. Örökös küzdelemben a vadonnal, ami visszaköveteli a magáét. Szélső kertjeibe lejárnak a szarvasok, a vaddisznók meg az őzek. Rétjei felett ölyvek és kerecsensólymok köröznek a magasban. Ha az ember belép az erdőbe, azonnal vaddisznódagonyákba, muflonok tovafutó nyájaiba botlik.

A hegyek olykor „megmozdulnak”. Hitetlenkedve hallottam, s amíg nem lát­tam, nehezen tudtam elképzelni a Peres-hegy oldalában, közvetlenül a szélső há­zak felett történt „suvadást”. Egyik éjszaka nagy robajjal megmozdult a hegy, s korábbi lankája jókora területen megsüllyedt. Talán egy rejtett és ismeretlen bar­langrendszer omolhatott be, talán az egymást horzsoló földrétegek indulhattak meg nagy dérrel-dúrral. Reggelre egy horpadás húzódott a korábbi lanka helyén. Négy-­öt métert süllyedt a talaj, s ami az egészben a legvalószerűtlenebb: a fák meg a bokrok a robajló süllyedés után tovább élnek. Némelyik törzs megbillent ugyan, de ki nem pusztult.

újkori árnyéklelkek

Ahogy a középkor jó emlékű remetéi, úgy manapság is alkalmi tanyát ütnek a falu szélén az újkori árnyéklelkek. Hajléktalanok, munkanélküliek, guberálók, akik az alig-valamiből tengetik életüket. Viskót fabrikálnak, esetleg sátrat ver­nek. Néhány lépést hátrálnak a civilizációból a vadonság felé, egyikük-másikuk, mint hallom, talán nem is a kényszerűség szorításának hatására, hanem némi ro­mantikus hajlandóságból. Újszülött is napvilágot látott már ilyen ágból-, hullámpalából tákolt vityillóban.

A bolondos történet is megesett: két zavaros sorsú ifjú itt ütött tanyát, aztán – keserves munkával – összehoztak egy csinos kis faházat. Ám valamin hajba kaptak, s első dühükben – nem tudván másképp megosztani a ,,közös szerze­ményt” – a házat középen kettéfűrészelték, s mivel így használni nem tudták, mindketten elköltöztek, sejthetően máshol folytatva ezredvégi remeteéletüket.

A hegységben, így Szentkereszt környékén is, jelentősebb gazdasági ágazat, ipar sosem kapott lábra. Főképp a gyümölcskertészet virágzott. A hajdanvolt szerze­tesek „perzsikát” – ez volt a sárgabarack (perzsa eredetére utaló) középkori ne­ve –, szilvát és diót termesztettek. (A dió neve, kevesen tudják, szintén déli tá­jakra utal: Dioszbalanosz = Zeusz makkja.) És virágokat ápoltak. Ahol ma a hegységben itt-ott cikláment találni, az a valahai szerzetesek keze munkájára utal, s a régészek rögtön gyanút fognak, hogy kolostorrom rejtőzhet a közelben, a föld alatt, hisz a ,,kanrépa” (ilyen rusztikus szóval illették hajdan a ma féltett ciklá­ment) nem őshonos a Duna-kanyarulat vadonságaiban.

Volt persze a Pilisben némi – mára végét járó – kő- és szénbányászat, sőt a középkorban rézércet is találtak, s az Anjou-házi uralkodók pénzverdét működtet­tek az ércbánya közelében (a Dobogókő alatti, mára ugyancsak emlékké fakult Árpádváron). Itt-ott fel-feltűnnek ma is a szén- és mészégetők boksái. Távolból hangulatos látvány éjszakai tüzük, ahogy arannyal festi a sötétséget, de gazdasági jelentőségük nincs.

vonzó, vadregényes táj

Talán az elmondottaknak – a jelentősebb település meg az agresszíven terjesz­kedő ipar hiányának – köszönhető, hogy a Pilis ma is vonzó, vadregényes táj. Szép nevű és egykor hangulatos patakjai a végüket járják ugyan, a sziklák lábánál felfakadó források egyike-másika is bedugult már, de a kies völgyek, magányos szurdokok és sziklabércek őrzik egykori varázsukat.

Számtalan mikrovilágból áll a hegység: északi tájak hangulatát árasztja a Rám- szakadék és a Vadállókövek környéke, míg a napsütötte szentendrei dombok fölött mediterrán fényben remeg a levegő – melegkedvelő növények élnek a lankákon, szelídgesztenye, szőlő és füge. Itt találta meg Jávorka Sándor a szentendrei rózsát: ez a növény sehol másutt nem virágzik. Csobánka a távoli székely falvakra emlé­keztet, Dömös és környéke a tátrai tájak hangulatát idézi. Esztergom óvárosának olaszos zegzugai éppúgy a tájhoz tartoznak, mint Pomáz egyhangú, szlávos tágas­sága, Vörösvár németes hűvössége.

Ami pedig a távolabbi korok emlékét illeti, túl az itt-ott megtekinthető romokon és az éjszakában felfénylő mészégető boksákon, hegyek-völgyek hangulatos elne­vezései idézik a Pilis múltját: Malomvölgy, Prédikálószék, Cseresznyés-árok, Far­kaslyuk, Mackó-barlang, Kanászberek, Klastromhegy, Szarvasfogó, Bölényesrét, Zsiványszikla, Borzhegy, Remetebarlang, Apáti-kút, Vörösdagonya, Ördög-kül­lője, Aranylyuk.

felső kép | Kilátások Dobogókőről, dobogokokirandulas.hu