AZ UDVARON

Lépcsőre nem. Emlékszem azon az estén
ketten maradtunk. A papucsomtól
kongott a padló. Azt mondták rólunk:
„betegek”. Mindenki orvosért ment.
Te ott feküdtél a konyha mellett,
kerülgettem a földön maradt
táblákat, a sok játékkövet.
Mentem az illat után, ahogy a tavasz megy
az ibolyára. Éppen ébren értelek.

Lépcsőre nem. Emlékszem a haja
olyan csomós volt, hogy mindig beakadt.
Csiklandozta az orromat. Nagyokat
tüsszögtem a hidegtől. Egy lány azt mondta,
„érzed, milyen sós, tengeren vagyunk”,
és tényleg az volt, összekeveredett a konyhaszaggal.
A körmét szerettem, „vigyázz, megkapod”,
kinyílt mind a tíz, mint a hirtelen nőtt
virágok. „Vigyázz, meghallanak”.
Odáig nem hallatszik semmi sem.
Végig fáztam, végig.
Én voltam a tél.

Lépcsőre nem. Beszédfoszlányokra
emlékszem. Nem vártam meg,
amíg a földben elhervad a virág.
Az már másoké, utánam jöhet,
ahogy én mentem, tisztességből, utána,
megadni neki, végül, az udvaron.
Körbejártunk. Ástak a férfiak.
Nekem nem kellett. Dobtam követ.
Mikor készen voltunk, felvettem az ingem.
Mentem vissza papucsban, hogy
álomban érjenek.

kép | vecteezy.com