BÉKÉTLEN EGYETÉRTÉSBEN

Nem vagyok kritikátlanul lelkendező alkat, Tallár Ferenc Van itt egyáltalán baloldal?^[1] című esszéjét olvasva azonban megmámorosodtam. Hogy magyar földön akad még baloldali értelmiségi, aki ezeket a téziseket így megfogalmazza! Ehhez nem csupán intellektuális és politikai, hanem erkölcsi bátorság is kell. Természetesen, mint minden gondolkodó szöveg, ez is továbbgondolásra és bizonyos esetekben árnyalásra sarkall.

dühödten elutasító

A magyar és általában az európai baloldal politikai diskurzusának talán legkétesebb, legkevésbé hiteles rétege a baloldal viszonyulása a modernitás, az egyetemesség és a demokrácia vívmányaihoz. A baloldaliak elsöprő többsége szerint ugyanis ezek a fogalmak kizárólag balliberális értékeket neveznek meg. Holott ezeket az értékeket a szó klasszikus értelmében vett konzervatívok is maradéktalanul elfogadták, és magukénak vallják. A nacionalisták, és főként a szélsőséges nacionalisták, akik részben vagy egészében elutasítják, ugyanúgy nem konzervatívok, ahogyan a kommunisták nem progresszívek. Mindkét szélsőséges csoport „állami terrorizmusra” törekszik. Miért lett volna a modernitás, az egyetemesség és a demokrácia fogalmait dühödten elutasító, a latin, az ősgermán, a japán mitológiára alapozó fasizmus konzervatívabb (azaz kevésbé „haladó”), mint az előbbi értékeket azonos hévvel elutasító, és az ősközösség mítoszának nosztalgiájára alapozó kommunizmus? A szó klasszikus értelmében vett jobb- és baloldalnak, meg a rájuk alapozott váltógazdálkodásnak sem a fasizmushoz, sem a kommunizmushoz nincs köze.

A hagyományos társadalmakban a rendszer stabilitását a társadalom hierarchikusan szerveződő és örök életűnek (mert isteni eredetűnek) tekintett struktúrája tartotta fenn. A modernitásban az alapvetően „térbeli” struktúra helyébe egy időben szerveződő, s ezért „térbeli” vonatkozásaiban átjárható-átalakítható struktúra lépett. A stabilitás biztosítékává az ellentétes törekvések egymást időben kiegészítő és egyben kiigazító dinamizmusára alapozott váltógazdálkodás lett. A radikális (az alapokat is felforgató) és óvatos (hagyományokra építkező) reformok, vagy más terminusokban az átfogó változtatások és az időnkénti visszarendezések voltak azok a társadalomszervezeti fejlemények, melyek a válságoknak elejét vehették és a társadalmat egyensúlyi pályán tartották. Ezért a „haladárok” és a „maradárok” közt legalább a politikai harc keretfeltételeiben konszenzus alakult ki, azaz hinniük kellett a demokráciában. A francia forradalom előkészítői, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának kidolgozói még egyszerre forradalmárok és hagyománytisztelők.

A modernitás csupán ezt a kölcsönös feltételezettséget intézményesítette. A rendszer viszonylag hosszú időn keresztül működőképesnek bizonyult. Ez volt a modern demokrácia fénykora, amikor az egymással szemben álló politikai irányzatok folyton kiigazíthatták egymás elkerülhetetlen, mert a hatalomgyakorlással járó túlzásait. Ebben az értelemben a konzervatív-jobboldali visszarendezések is előrelépések voltak, amennyiben maguk is hozzá igazíthatták a politikai rendszert a társadalmi változásokhoz. A demokratikus intézményrendszerek akkor váltak működésképtelenné, amikor az egymással szemben álló oldalak vitatni kezdték egymás demokratikus elkötelezettségét, egyetemességét és modernitását. 68 után a bal- és a jobboldal közti egyensúly felborult. A baloldal kisajátította a demokratikus értékeket, s a jobboldalt szívesen azonosította a nacionalista szélsőjobbal. Ez egyúttal elviselhetővé tette a kommunista elitek számára az átmenetet a kapitalista demokráciába. A végeredmény azonban katasztrofális.

a szembeállítás árulás

Ma már képtelenek vagyunk a közösséget érintő legelemibb kérdésekben is egyezségre jutni, mert a szemben álló felek mindegyike mélyen hiszi, hogy az alapvető kérdésekben csakis neki van igaza, hogy a közösség egészét képviseli, a másik csupán „törpe kisebbség”. Ezért mindegyik csakis a másiktól várja el, hogy engedményeket tegyen, a saját engedményeket a szent ügy (a nemzet vagy az emberiség) elárulásának tekintik – annak ellenére, hogy nyilvánvaló: az emberiség, Európa, Magyarország vagy az egyes kulturális közösségek érdekei nem állíthatók szembe egymással –, hogy a szembeállítás árulás, ami egyébként rendszeresen megtörténik. Mindez nem kelet-közép-európai jellegzetesség. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanezzel az anomáliával kénytelen szembenézni. Reymer Klüver és Christian Wernicke, a Süddeutsche Zeitung tudósítói szerint Amerika az utóbbi évtizedekben inkább rászolgált az Ellenséges, semmint az Egyesült Államok névre. Az állam nem földrajzi, hanem ideológiai határok mentén „hullt darabokra”.

A magyarországi történések az amerikaiakat másolják: ott a véleményformáló értelmiség jelentős hányada továbbra is reménykedik a megújulási képességekben. A társadalom többsége azonban mintha nem osztaná ezt a „kétségbeesett optimizmust”. Akárcsak Magyarországon.

Hogyan juthattunk ebbe a kétségbeejtő helyzetbe?

A huszadik század folyamán az európai nyilvánosságot két egymást kizárónak látszó, de mentalitásában mélységesen rokon diktatúra gyötörte meg, s a diktatúrákat a társadalom különböző csoportjai kiszolgálták, és párhuzamosan egymást is kiszolgáltatták az éppen aktuális hatalom önkényének. A kölcsönös kiszolgáltatottság a II. világháborút, sőt, a 89-es rendszerváltásokat követően sem szűnt meg. A nemzetközi nyilvánosság ma is kettős mércével mér, s az 1945-ben kialakított, és 1968-ban megerősített erőviszonyokat ma is megpróbálja ráerőltetni a társadalmakra. A vélemény terrorja egyre erőteljesebben jobbra (a nemzeti elzárkózás felé) tol, ami veszedelmes feszültségekhez vezet. Látszólag paradox, valójában logikus, hogy a bal- és a jobboldali ideológiák különbségei elmosódnak. Egyetlen példa: a francia szocialista kormány a romániai és bulgáriai romákkal szemben ugyanazokat a rasszista intézkedéseket erőlteti (elődjénél tán még gátlástalanabbul), mint korábban Sarkozy jobboldali kormánya. Mert a zömmel nacionalista francia közvéleményt így lehet lekenyerezni. És hát egyetlen szempont van: a hatalom megszerzése és megtartása. A társadalom pártként szerveződő, valójában csaknem megkülönböztethetetlen csoportokra tagolódik: a hatalmon lévőkre és a hatalomra törőkre.

A hagyományos értelemben vett pártok közt nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlen is az együttműködés, s (ennek alapjaként) a politikai küzdelmek keretfeltételeinek megegyezéses elfogadása. A kizárólagos igazságok birtokosai közt nincs ilyen megegyezés, hiszen szemükben a másik a kulturális nemzet, az állampolgári közösség, az európai értékrend vagy éppen az emberiesség árulója. A nemzeti gondolat, az európaiság vagy az egyetemesség így a hatalomból kiszorított, s ezzel gyengébbé tett fél megbélyegzésének eszköze. A megalázottság-érzés és a félelem pedig egymást generálják. A következményként kialakuló gyűlölet minden értelmes párbeszédet lehetetlenné tesz. Az érintettek csupán a másik gyűlöletét érzékelik – mi pedig, ha éppen nem gyűlölködünk, undorral fordulunk el az egésztől.

A demokrácia válsága nem korlátozódik Magyarországra. A globalizáció a demokratikus intézményrendszerek megbénulásával jár. Ami Nyugaton szintén evidencia. Elég, ha csak néhány – a számunkra meghatározó – Németországban megjelent könyvcímet említek: Ulrich Schäfer: A kapitalizmus összeomlása. Miért vallott kudarcot a zabolázatlan piacgazdaság? Heinrich Müller: Véleménycsinálók. Hogyan akar bennünket a gazdaság, a politika és a média leszoktatni a gondolkodásról? Jürgen Roth: Maffiaállam: Németország, Robert Reich: Szuperkapitalizmus, azaz hogyan számolja fel a gazdaság a demokráciát? A címek blikkfangosak, holott igényes szakmunkák vagy az oknyomozó újságírás szakmai szempontból is kifogástalan művei. A gazdasági érdekcsoportok uralta politika azonban a szaktudományos eredményekről nem vesz tudomást. A piac is nélkülük hozza meg döntéseit.

antidemokratikus intézkedések

Amikor a magyar szocialisták és liberálisok (joggal) tiltakoznak az Orbán-kormány (gyakorta sokkal ügyetlenebb) antidemokratikus intézkedései ellen, mintha szintén nem tudnának arról, hogy Nyugat-Európában, és főként az Unió vezető államában, Németországban mi történik. Sascha Adamek és Kim Otto, a német oknyomozó újságírás két fenegyereke A megvásárolt állam. Hogyan írják a minisztériumokban a konszernek képviselői önmaguk számára a gazdasági törvényeket? című bestsellerükben írják le, azt a – Gerhard Schröder–Joschka Fischer által fémjelzett szocialista kormányzat éveiben, nagyrészt az amerikai lobbigyakorlat mintájára kialakított – „over-crossing”-nak (szabad fordításban: helycserés együttműködésnek) nevezett – adminisztratív rendszert, amelyben a nagy konszernek képviselői hosszabb-rövidebb időre a minisztériumok döntés-előkészítő bizottságaiban vagy szakmai titkárságain juthattak íróasztalokhoz. Ezt a gyakorlatot az Angela Merkel-féle jobboldali kormányzat a legkisebb változtatás nélkül átvette. Így azonban a konszernek nemcsak a gazdasági folyamatokat szabályozó politikai döntések hátterébe pillanthattak és pillanthatnak be, de képviselőik „szakértelmükkel” és „tájékozottságukkal” hatékonyan befolyásolhatják a politikai döntéseket. Az over-crossing az elvek szintjén kölcsönösséget jelentett volna. Csakhogy – a két szerző ezt bizonyítja – miközben a minisztériumokban a nagy konszernek mintegy 100 képviselője foglalhatott el meghatározó fontosságú pozíciókat, a konszernekben alig tizenkét állami tisztviselő kapott helyet, s azok is csupán a partvonalon kívül. Ráadásul a konszernek minisztériumokban tevékenykedő képviselőit továbbra is maguk a konszernek javadalmazták. A szerzők nem rejtik véka alá: ez a gyakorlat a demokrácia halálával, a legalizált korrupcióval, a magánérdek és a közérdek közti határ elmosásával, a politikának a gazdaság profitmaximáló logikája előtti teljes mérvű kapitulációjával egyenértékű. Annak az „álomnak” ad absurdum vitele, amit a szocialista Schröder egykor „Németország RT”-nek nevezett.

A folyamat nem korlátozódhatott Németországra. A tagállamok gazdaságára vonatkozó döntések jó hetven százalékát ugyanis az EU intézményeiben hozzák meg, s az EU-nak az egyes tagállamok hatáskörében születő döntések nagy részére is rá kell bólintania. A következmény: az Európai Parlament 785 képviselőjének munkáját az Európai Bizottság hivatalos becslései szerint már néhány éve 10 000 lobbista „szolgálta ki”, ma – a kötet szerzőinek becslése szerint – számuk eléri a 15 000-et. Hivatalos besorolásuk szerint „nemzeti kérdésekben járatos képviselői szakértők”, illetve „ideiglenes hivatalnokok”. Gyakran ők igazítják el a tájékozatlan képviselőket. Ehhez társul az állami adminisztráció karcsúsítása, a törvények felügyeletével, a politikai folyamatok demokratikus játékszabályainak betartásával megbízott állami szervek leépítése. A gazdaság így „legális keretek közt” teszi kezét a politikai hatalomra, hogy a közemberrel fizettethesse meg a – senki által nem ellenőrzött, sőt, egyre kevésbé ellenőrizhető – gazdasági vezetők elkerülhetetlen baklövéseinek költségeit is.

saját érdekeik

Tallár Ferenc számára is evidencia, hogy a közjó helyett manapság a magánérdek uralja a politikát, s tesz merőben fölöslegessé minden demokratikusnak tekinthető társadalmi luxust. A magyar és a nemzetközi sajtó előszeretettel terjeszti a látszatot, hogy a 21. század elején a szabadpiac és az állami beavatkozás közt kell választani. Valójában az igazi alternatíva a nagyvállalatok világuralma és az egymást kiegészítő piaci, illetve állami szabályozás. A nagy nemzetközi konszernek ugyanis (növekvő gazdasági hatalmuk miatt, amelyet a közélet intézményrendszereinek fokozatos privatizációja politikai hatalommá is konvertál) a piac és az állam szabályozó szerepét is megbéníthatják, s a gazdasági és politikai rendszer egészét saját érdekeiknek rendelhetik alá. A folyamatnak azonban más, nem kevésbé vészjósló következményei is lehetnek…

A legfenyegetőbb, amit a nyugati szakemberek refeudalizációnak neveznek.

A nagyvállalatok tulajdonosai a középkori főnemesség tagjaihoz hasonlóan nemcsak a társadalom többi részétől élesen elkülönülő – magas kerítésekkel, kutyákkal, fegyveres őrökkel őrzött –, erődítményszerű lakóhelyekre húzódnak vissza, de az egykori arisztokrácia mintájára egymás között házasodnak, s államoknál hatalmasabb vállalatbirodalmaikat egyenes ágon örökítik utódaikra. A folyamatot gyorsíthatja, hogy az eladósodott, de a bankokat továbbra is nagylelkűen támogató államok rohamosan elszegényednek, s előbb-utóbb arra kényszerülhetnek, hogy az állam erőszakintézményeit privatizálják. Hiszen ha az állam rossz gazda, ahogyan azt a neoliberális doktrína képviselői állították, a mai pénzhiányos helyzetben ezeket is ajánlatos magánkézbe adni… A kulturális intézményrendszer privatizációja, s az értelmiség ezzel járó kiszolgáltatottsága az új kornak „megfelelő” ideológiák kialakítását, a káosztól rettegő közembert megvédelmezni képes „új nemesség” iránti feltétlen bizalom elfogadását, a szép új világ ideáljának tömegkommunikációs, sőt, „művészeti” megkonstruálását is látványosan „megkönnyítheti”.

Mindennek egyetlen akadálya a valóban demokratikus állam lehetne, ami szinte a szemünk láttára omlik össze.

Jósolni persze nehéz. De az államok elszegényedése, a szociális szolgáltatórendszerek összeomlása, a kisebbségek térfoglalása egyre több államban gond.

A közember pedig ismét gondolkodás nélkül vetheti magát azok karjába, akik megígérik, hogy a közelgő „veszélyektől” megvédik. Az ingatag és megbízhatatlan demokráciát szilárd és megbízható tekintélyuralom válthatja fel. És mi ismét szabadon választhatunk majd az egyetlen alternatíva között. Hacsak időközben nem sikerül valami értelmesebbet kigyöngyözni. S hogy sikerülnie kell, ebben Tallár Ferenccel ismét egyetértek. Kérdés azonban: mi az oka, hogy a balliberális magyar értelmiség, mely több mint másfél évszázadon át felelősséggel és fáradhatatlanul közvetített Kelet és Nyugat közt, két évtizede nem hajlandó ezt megtenni. Bár a mai világpolitikai helyzetben nagyobb szükség volna rá, mint korábban bármikor.

lényegük meghamisítása nélkül

Nézetem szerint azért, mert a balliberális értelmiségnek ma nem érdeke a közvetítés, de korábban az volt. Vagyis a magyar baloldaliak és liberálisok csupán saját érdekeiket képviselik, akár a társadalom egészének érdekeivel szemben is? Akárcsak a jobboldaliak. Ez a gondolkodásmód alapvetően a társadalmi integráció és a társadalmi identitások hagyományos formáinak a Tallár által is kifogásolt feladásában gyökerezik. Azaz a magyar és az euró-atlanti politika legzavarosabb fogalompárjának manipulatív használatában. Will Kymlicka, Anthony D. Smith és a politikaelmélet egyéb képviselői évtizedekkel ezelőtt tisztázták, hogy a politikai és kulturális nemzet fogalmai komplementer fogalmak, s egymással – lényegük meghamisítása nélkül – nem állíthatók szembe. Ennek ellenére e két fogalom a nyugat-európai politikai diskurzusban továbbra is kizárja egymást.

Egy valóban demokratikus világban a nemzetnek nevezett politikai közösségnek kulturálisan (azaz a szó közép-európai értelmében „nemzetileg”) ugyanolyan plurális struktúrának kellene lennie, mint magának az Európai Uniónak. Ha ez sikerülne, a magyarokból és cigányokból és zsidókból és jászokból és kunokból (s a sor folytatható), és németekből és szlovákokból és románokból és szerbekből (ez a sor is hosszan folytatható), valamint jobb- és baloldaliakból, vidékiekből és városiakból, férfiakból és nőkből, fiatalokból és idősekből álló politikai közösség (az utóbbi sorok is nyitottak) összetartozására alapozott patriotizmus nem válhatna nacionalizmussá (egészen pontosan sovinizmussá). Különös és sajnos, nagyon magyar jelenség, hogy ezt oly kevesen érzékelik. A kudarc oka nyilván nem a magyar értelmiség intellektuális képességeiben, hanem a (jobbára Franciaországból, majd az Amerikai Egyesült Államokból importált) kulturális tradícióban gyökerezik, amely Magyarországot csak a „magyarok” vagy a maradéktalanul „magyarrá” asszimilálódott „idegenek” (micsoda oximoron!) országaként tudja elképzelni.

S amelyben ezért a kérdés csak az lehet, hogy a „magyar” (vagy bújtatottabban az „állampolgári” identitás) fogalmát kinek áll jogában meghatározni, majd ráerőltetni a társadalom egészére (érthetőbben: mindenki másra) – melyik kisebbségnek?

Megdöbbent, hogy ez Magyarországról nem látszik. Nálunk, Romániában evidencia, hiszen mi elvben sem rendelkezünk az eséllyel, hogy mi írjuk át önnön képünkre és hasonlatosságunkra a romániai (és nem román) identitást, s erőszakoljuk mindenki másra. A maximum, amit elérhetünk, hogy a politika a romániai (és ismételten nem román) állampolgári identitásba a mi identitásjegyeinket is elidegeníthetetlen összetevőként integrálja. Ha ez magától értetődően történhet meg, nemcsak a nacionalizmus lehetetlenedik el, de a politikai értelemben vett „nemzetállamok” is az Unió egészének kicsinyített tükörképeivé válhatnak. Ezzel pedig nemcsak az Unió alakulna demokratikussá (azaz a fogalom szigorú értelmében politikai közösséggé), hanem az egyes nemzetállamok is.

A szükségképpen leegyszerűsített helyzetben a megoldás legfontosabb akadálya a német (és a németek által továbbra is példaképnek tekintett amerikai) állam gazdasági és politikai elitjének legalizált összefonódása, s a demokratikus döntéshozatali folyamatok ellehetetlenítése.

A multik (egy önmagukat az emberiséggel azonosító kisebbség tagjai) gazdasági erejükből fakadóan olyan identitásokat erőltetnek társadalmainkra, amelyek elől azok a nacionalista elzárkózásokba (implicite a nacionalista tisztogatásokba) menekülnek. Abban a Csúcs-Európában is, melyet ’89 óta mintaképünknek tekintünk. Schröderestől és Merkelestől. De Németországban minderről legalább késélre menő viták folynak. Hogy Magyarországon miért nem, azt jó volna végre kideríteni. Az egyik legfontosabb ok nézetem szerint, hogy a magyar jobboldali értelmiség jelentős része a magyarországi zsidó értelmiséget a Tanácsköztársaságban való részvétel ürügyén kommunizmussal (vagyis nemzetellenességgel) vádolta meg, majd kiszolgáltatta a fasisztáknak, a magyarországi zsidó értelmiség jelentős része pedig a jobboldaliság és a szélsőjobb (sőt, a fasizmus) hamis azonosítására alapozva a jobboldalt szolgáltatta ki a szocialista diktatúrának. Anélkül, hogy legalább számolt volna a toleráns jobboldaliság lehetőségével (lásd az amerikai vagy a nyugat-európai konzervatívokat!). Ezzel öngerjesztő folyamat indult be, amely fokozatosan minden értelmes vitát vagy párbeszédet kizárt.

társadalmi jelenség

A kérdés, hogy ki kezdte, sajnos, történeti távlatban sem dönthető el egyértelműen (bár Tallár Ferenc mintha ebben reménykedne), hiszen konfliktusos helyzeteket csak többen kezdeményezhetnek. A teljesen megalapozatlan provokációk nem okoznak társadalmi konfliktusokat. A közösség (a szemben álló felek mindegyike) mint komolyan vehetetleneket hagyhatja figyelmen kívül, vagy súlyosabb esetekben normaszegésként szankcionálhatja ezeket. A provokáció akkor válik társadalmi jelenséggé, ha akad hozzá partner, aki bármely okból és eszközzel képes megosztani a politikai közösséget. Ekkor azonban nemcsak az egyik fél, de a másik is kisebb-nagyobb mértékben kezdeményezőnek tekinthető, mert mindketten csupán saját értékeikre és érdekeikre vannak tekintettel. S már aligha beszélhetünk demokráciáról. Jellegzetes tünet, hogy a felek önmagukat és kizárólag önmagukat tekintik „demokratáknak”. Ma Magyarországon nemcsak a baloldal, de például a Jobbik is „demokrata”.

Ha a „többség” megteheti, hogy egy vagy több „kisebbséget” legitim módon megfoszt jogaitól, és megkérdőjelezi kultúráját, történelmét, megfoszt nyelvtől, szellemi vagy anyagi javaktól, abban a társadalomban a „többség” sem lehet biztonságban, hiszen maga is újabb „többségek” áldozatává válhat. Pusztán a politikai vagy a kulturális nemzet fogalmát kell időről időre átértelmezni, s az ellenfelek kölcsönösen kiiktathatják a másikat a politikai közösségből – az egykori kommunisták kedvenc kifejezésével: fokozatosan és békétlen egyetértésben betaszigálhatják egymást (s szélső esetben a politikai közösség egészét is) „a történelem süllyesztőjébe”.

1. Liget, 2012/11, illetve Az áramlások terében

kép | Jurgen Partenheimer művei, wikiart.org