Búth Emília

HÁT-TÉRKÉP(ZET)ES

mi munka van ebben [2008 január]

HÁT-TÉRKÉP(ZET)ES

Munkanélküli vagyok magamnál. A hold kinn, takarékra állított tek.szem (vak planár), tanácsot ület fölöttem. Hajnalodik. A sötétítő függönyt félrehúzva, benyúl az ablakon. Az arcomat tapogatja. Ítélet? Nem gondolok semmire. Fekszem. Telefonon megszervezett, házi termékbemutató, premier előtti csend, próbaravatal. A pillanat morzsányi meteorit, mázsányi vérrög, megcsikorduló homokszem a fogak alatt. Micsoda gépezet. Vakuvillanás, áramütés, a futószalag beindul, újra jár. Jár az agy, rándul az izom (fordítva?), mozdul a tér, a térd, a kar, az idő. Muszáj. Működik. Íme a nyugalom. Semmi kapkodás. 

hetykén menetelnek

Kinyitom az irodalomfüzetemet. Ötödiktől már nagyvonalas, én dönthetem el, mekkora betűket írok a két, végtelenben találkozó, ceruzával, vonalzóval vésett grafitszín margókat átszelő, halványkék egyenes közé, bár a legelőnyösebb, ha a síkból kimetszett fehér, mutatóujjnyi sáv háromnegyed részét használom fel a betűk magasságához. Természetesen a bére, efre, hára, kára, tére, elre gondolok, s az összes nagybetűre. A többi, a földszintes mással- és magánhangzók egyharmadnyiak? Az előbbiek derekáig érnek. Gék, jék, yok merülnek alá, mélyen gyökereznek. Kicsik, nagyok merőlegesen, derékszögű tengelyekhez karózva, hetykén menetelnek, állnak, mint a szőlősorok, glédában, de dőlhetnek picit jobbra (nem tudom megjegyezni, melyik a jobb kezem, a rákötött piros szalagra gondolok, ami most nincs rajta), jobbra? balra? amerre a sor halad, a kisiskola felé, ahol, tornaterem híján, a testnevelés órákat töltjük. Tartjuk? Húzd ki magad! Ha véletlenül két osztály órarendje ütközik, a tanteremben, a padokon is tornázhatunk. A kisiskolában, a tornateremben, ha az utcával ellentétes sarok felé fordulok, az Észak. Előttem van Észak, hátam mögött Dél, balra a nap nyugszik… balra? L. M. nem hozta el a tornafelszerelését. Tornacipő, fehér atléta trikó, fekete klottnadrág. Lányoknak is. L. M. lány. Ötödikes, ahogy én is. Le kellet vetkőznie, akkor hétévesek voltunk, pedig neki nem volt ott a fekete-fehér „meze”. Kiröhögtük. Bő, kék-fehér pettyes szoknyája alatt térdig érő rózsaszín bundabugyi. 

A tornaórán odébbcsúsznak, eltolódnak a padok. A padló már nem olajos, ebben az új szárnyban parkettán lépkedünk. Torna után irodalom. Helyükre a padokat. Piszkos a térdem, izzadt, szutykos a tenyerem. Kétoldalt a szoknyám fölött, az iskolaköpenyembe törlöm a kezem. Mária néni szigorú. Igényes. Halkan beszél. Szeretjük. J. L. mellett ülök. J. L. fiú. Már rég nem hordom azt a sötétkék, kézzel kötött rakottszoknyát. Felcsúszott a térdemen. Elsősök voltunk? J. L. egyszer a combomba vágta a mártogatós tollát. Egymás mellett ültünk akkor is, vagy csak véletlen, csak ezért keveredett mellém? Azt mondta, beléd vágom, s felemelte a kezét. Azt mondtam, nem mered. Merte. Diadalmasan nézett, pedig én soha nem csúfoltam. Csúfoltuk. 

A kékfedeles füzet nyitva. Az első tiszta oldal harmadik sorába írok, húzom a macskakörmöket, miután ujjammal kimérem a bekezdést. Azután az idézet: Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Idézőjel. Alatta, a következő sorban elcsúsztatva zárójel, József Attila, zárójel. Bajusza hernyó. Bajuszán morzsa billeg. Beszél. Diktál. Kezdem a D-t. Fentről le, előre kunkor, fel, visszakunkor, lassan, szépen. Az újságpapír ólomszaga még az orromban, pedig milyen rég volt. Gólyafészket, fecskéket, napot, perecet, óriáskiflit, holdat rajzoltunk széles, szögletes, nehezen kerekülő, finomuló mozdulatokkal. Ez itt a Tejút. Ez szivárvány. Ezerszer és még százszor átírtuk, követtük a tanítónéni rajzolta mintákat. A tanítónéni mozdulatait. Piros-kék, kócos fészkek, színes madarak, tálkák, öblös virágkosarak az újságpapírból szabdalt gyakorló-lapokon.

Itt élesben megy. Mária néni barna köpenyben. A hangja barna, a haja ősz. Nem tud kiabálni. Ha felemeli, a hangja éneklő. Az éneket (dó, ré, mi fá, szó: mozdulnak ujjak, lendül a kar) is ő tanítja. Megpöccinti a hangvillát, emelinti, füle mellé tartja, mosolyog. Ha nem nézel fel, akkor is látod. Diktál: …csak pontosan, szépen… Mária néni a padok közt sétál. Megáll lehajtott fejed fölött. A tarkód (kopasznyakú jércike) védtelen. Semmi baj. Csak pontosan, szépen. Mária néni a cserépkályhának veti a hátát. Az öreg, füstöt okádó vaskályha is a régi szárnyban maradt. Máté bácsi is, aki reggelente begyújtott, s néha még óra közben is bejött, hogy szenet tegyen a vaskályha kormos, fekete torkába. Ez volt a dolga.

belülről jön

Futószalagon jönnek a szavak, a képek. Ki a munkaadó, ki a megrendelő, ki az alkalmazott? Válogatás nélkül megragadom ezt is. Semmit nem hagyhatok ki. Rákoppintanak az orromra, ha nem figyelek, ha nem figyelsz, ha bármit elszalasztok. Honnan szalasztották? Vándorfényképész. A tesi (tornaóra) ma elmarad. Nincs tornasor, ahol előbbre sorolhatsz. Elsőben ötödik a sorban, ötödikben már második. Csak M. S. a langaléta, hozzátok lebukott (évvesztes) fiú előz meg. A sor koedukált. A langaléta: fiú. Újságpapírba csomagolt tízóraiját féltve a kóborharapásoktól, azt mondja a falatért koldulónak: patkányzsíros, kéred? A másik persze nem kéri, undorral vet még egy utolsó pillantást a pirospaprikás zsírral megkent karéj kenyérre, s gyorsan el. Névsor sincs. Jöjjön, aki az első padban ül, azután aki mellette, aki mögötte. Fésű sehol. Csak csillogó szemek mindenütt, a homlokba borult frufru alatt. Repül a kis madár. A képen mosoly. Mi munka van ebben. A mosoly belülről jön, a bácsi dolgozik. Utolsó simítás, kilép a háromlábon álló barna faláda, fotómasina mögül, száraz tenyerébe fogja kétoldalt a fejemet (serceg), billent a „buksimon”, így, most jó. Itt repül a kis madár. S mennyi még aznap. A mi osztályunkban harminckét buksi. Két-három állandó, notorius hiányzó, amúgy teljes a létszám. Félrebillentett arcomon félrebillent mosoly. Két karom derékszögbe hajtva, tenyerem, kisimított ujjaim vízszintje, előttem a padon. Mögöttem térkép. Magyarország. Hátrafordulok. Elmosódott arcok, vékonyka nyakak, félrebillent fejek. Ahogy az enyém billen, egyre beljebb látok. A sorok közé. A fejek, a távolabbiak kisebbek. Még kisebbek. A legkisebbet már nem is…

Miért gondoltam, miért emlékeztem, miért képzeltem úgy, hogy mögöttem Magyarország térképe látszik? Még meg is torpantam, kitérjek-e arra, hogy mögöttem ugyan Magyarország látható, de láttam már abból a korból való iskolai képet, ahol vastagvonalas fehér papírtáblán nagy, fekete betűk, számok mutatják, hogy az előtérben „könyöklő” gyermek büszke kisiskolás. Öntudatos, mosolygó. Gondoltam, mögöttem Magyarország. Padok, padsorok, csupa ismerős, mára elmosódott arc. Fejek, fejek, jek, jek… Fordulok, így, hátra fordulva akár láthatom is őket. Hoppá! A kép előkerül. Az én hátterem Afrika. A „kicsit” nem akarták, a nagyot nem merték? Szándékos volt, vagy csak éppen ez volt kéznél? Ez mutatott jól, a munkáját profin végző vándorfényképész szerint? Vándor volt? Vagy a faluban köztiszteletben álló Gy. bácsi, aki a későbbi anyáknapi ajándékképeket is készítette? Kézzel, ecsetkével, egyenként színezett szívecskében a fejünk, mellette Gy. bácsi zsinórírásával: anyukának szeretettel. Miért gondoltam, miért emlékeztem, miért képzeltem úgy, hogy Magyarország?

 

A Van fogalmad? sorozat MUNKA címszóhoz
Lásd még:
Horgas Judit: Az a B betű
Farkas Attila Márton. Üvölteni kell
kép | shutterstock.com