NAGY CSÖNDRE LENNE SZÜKSÉG

1979 táján a Műcsarnokban kortárs amerikai művészek munkái voltak láthatók, köztük John de Andrea hiperrealista szobra, egy karcsú, szőke női akt. Újfajta műanyagból mintázott, talán valódi hajjal a fején, és a Műcsarnok padlóján feküdt, plexiüveg tárolóban, mint egy koporsóban. Nem sokkal korábban láttam először Nofretete portrészobrát Berlinben. A két szobor között hirtelen felvillanó rokonság, valami első látásra csak sejthető azonosság volt, ami de Andrea műve mellett megállított. De Andrea jelentéktelen szobra és Nofretete mitikus arca méltatlanul egymásra kopírozódtak. Ugyanaz áradt a két szoborból: a lehetőségek határáig vitt érzékelési finomság és a lehetőségek határáig vitt élethűség. Lehetetlen volt nem észrevenni: Nofretete arcmaszkja hiperrealista mű. Ami a felületről leolvasható, azt mindkét mű alkotója leolvasta: nincsen olyan halvány részlet, ideges rebbenés, az arcon átfutó vibrálás, amit ne tudott volna mindkét szobrász látható könnyedséggel megformálni. Mindkét nőalak elnyújtott, kecses formáival maga is a természet által végsőkig finomított, tökéletesre csiszolt. Nemcsak formáik és bőrük, de tartásuk is törékeny. Mintha mindketten a tovább már nem finomítható, nem keskenyíthető, nem vékonyítható emberi alakként lépnének elő, mint valami végeredmény. Egy kultúra végeredménye, tovább már nem rafinálható, nem tökéletesíthető arca és alakja. Ezredvégi, birodalomvégi, civilizációvégi formák, a fokozhatatlannak tűnő érzékenység dokumentumai.

a jelennek készült

Egyúttal a végletes anyagiság dokumentumai is. Csak az válik láthatóvá bennük, ami anyagi és ami az anyagban megmutatható; s főszereplővé lép elő a művészi szaktudás. A hajlékony, könnyű kéz, amely nem tud tévedni, és anyagát könnyedén, észrevétlenül teszi a hús-vér emberhez hasonlóvá. Mindkét szobor a jelennek készült, a pillanatnak — hogy Nofretete mintegy három és fél évezredet megért, az mit sem változtat ezen. Éppúgy nem stilizált, nem igazodik önnön anyagisága fölötti szellemi rendhez, mint a huszadik század végi hiperrealista szobor.

Vagy van valami dac, valami lázadás ebben az utóbbiban? Annak a demonstrációja, hogy igenis minden lehetséges? Hogy fölényes virtuozitásunkkal bármit megformálhatnánk — ha éppen többet is akarnánk? Esetleg éppen abban áll a lázadás, hogy nem használjuk ki lehetőségeinket, csak épp felvillantjuk őket?

De mi értelme van a lázadásnak, ha művész és társadalom között — Amerikáról lévén szó — már régen létrejött egy hallgatólagos megegyezés, amelybe beépítették a művészi lázadás dinamikus elemét; sőt, éppen ez a meglepetéseket ígérő mozzanat a legizgatóbb mindabban, amit a művész majd felkínál közönségének? Amely éppoly anyagelvű, mint ő. Milyen szellemiséget szolgálhat az a művész — ha ugyan a hagyományos, európai értelemben annak tarthatjuk —, aki képtelen kilépni az azonnali sikervágy mágneses vonzásából, s eleve a jó fogadtatást szem előtt tartva dolgozik? Nem kívánom idézni Tom Wolfe gúnyosan megfogalmazott, idevágó nézeteit Festett malaszt című pamfletjéből, mégpedig azért nem, mert egész munkássága — és ez az írása különösen — arra példa, hogy a művész és a társadalom közötti kapcsolat éles kritikáját, amelyet ő a manhattani gazdag felsőváros és a bohém alsóváros metaforájával ír le, nem válhatott mássá, mint bestselleré. Wolfe tudja a legjobban, mivel lehet leginkább meghökkenteni azokat, akik meghökkenni vágynak, de azért arról a szerepről sem szeretnének lemondani, hogy kitűnően tűrik a kritikát. A virtuóz szobrászi vagy festői anyaghasználat és formálás gyakran jár együtt a közönség és a műpiac igényeinek a virtuóz érzékelésével. Ez alól talán csak a kelet-európai művészek voltak kivételek mindeddig, amíg nem volt vásárlókörük. Addig láthatták a csillagot, amiről Babits beszél^[1] — az nemcsak az igazság, hanem a remény csillaga is volt. A művész feladata volt, hogy mint írástudó, az igazság reményét ébren tartsa. És ez — kelet-európai paradoxon! — könnyű volt, amíg nehéz volt.

önmagukba

Vak és rémült tapogatások ma a legbátrabbak tettei is. Az ég olyannyira elborult, hogy nem fölfelé néznek, hanem önmagukba, amilyen erősen csak tudnak, mert talán ott rejtőzik a csillag, ott lehet az egyetlen cáfolhatatlan igazság, távol a világtól, távol a közönségtől, s a legtávolabb minden hazugságtól. Távol a kelendő, virtuóz formáktól is.

Sheryl Sutton mondta Pilinszkynek: „Nagy csöndre lenne szüksége a világnak. Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék. Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mifelé tartunk.”

1. Utalás Az írástudók árulása című, az antológiában olvasható esszére. ↑

A KOR LELKE című antológiába készült írás

kép | John DeAndrea szobrai, Aurélien Mole fotói