Bíró Judit

BON VOYAGE! CSÁ! IZGI VOLT!

BON VOYAGE! CSÁ! IZGI VOLT!

Az ország, aminek a közepén üldögélnek, nem létezik már. Az impozáns méretű, boltívvel verandás, sokszobás, emeletes parasztkastély régen nem látott parasztot, se nemes urat. Meglehet, valaha tényleg tanya volt, de a közeli főút megállíthatatlanul hömpölygő zaja mára hazugsággá silányította az elszigeteltség és a messzeség ígéretét. Kérdésükre azt a választ kapták, hogy az épület száz évekkel ezelőtt a betyárok üldözéséül szolgáló hatósági bázisként működött: itt szállásolták el a pusztai szegénylegények nyomában koslató katonai egységeket és a helyi közigazgatás illetékeseit. A korabeli államrendet súlyosan veszélyeztető, a gatyáját és gúnyáját zsírral konzerváló, végtelenül büdös, ennek ellenére az elvirágzó félben lévő úriasszonyok körében nagyon is kedvelt csikós népség sincs ma már.

Valójában a semmiben reggeliznek. Ország nélkül. Betyárok és pandúrok nélkül.

Tavasz volt. Március.

alattomos vadszamóca

A házhoz vezető gyalogút mesebeli látvány: az arborétumi főfelügyelő által évtizedekkel ezelőtt elültetett puszpáng-, meggybabér- és kőrisbokrokat ekkorra átfonta és belepte a repkény meg a vadszőlő; alattuk pedig a kúszó, alattomos vadszamóca hajtásai vetettek gáncsot. Mohó terjeszkedésükhöz szokatlanul vastag törzsű bükkfák kínáltak árnyas támogatást.

A nap erős nyalábokkal simogatta körbe a korán kelő vendégeket. Akik, álcázásul, elvont törzsökök elavult nevét viselték.

abstract painting

Fintor, az idősödőnek tűnő férfi két és félezer éve kapta a feladatot, hogy jusson el a megismerés legvégső fokáig. Mindig hófehér öltözéke lenből készített négyszögű süvegben végződött, rajta kék zsinóros díszítéssel, valójában jeladóval, ami közvetlen összeköttetést biztosított számára a fentiekkel. Szelleme nem fakult, de érzékei mind sűrűbben hagyták cserben. Évtizedes távolsága az anyagtól egyre éteribbé tette: felzaklatódott minden földi jelenségtől, idegesítette a szél legkisebb mozgása, zavarta az eső legfinomabb permete is. Látszólag foglalkoztatták világa jelenségei mintha állandóan tudományos megfigyeléseket végezne – pedig általában közömbös volt számára a tőle két méteren túli valóság, sőt, inkább megvetette. (Talán mondhatjuk, hogy lelki fogyatékos volt.)

üzekedés

Tántor, a fiatalnak tűnő férfi alig két évszázada lépett szolgálatba: Fintornak előbb tanítványa, majd bizalmasa lett. A mozgás, az anyag, a test szakértőjeként tulajdonképpen mindenben mestere ellentéte volt, ezért kiváló összhangban tudtak együtt dolgozni. Talán az ősi magyar íj mozgásának leírására szolgáló visszacsapó illeszkedés a legpontosabb kifejezés kettejük együttműködésére. Tántorra leginkább az üzekedés volt a jellemző – persze leginkább nőkkel tette ezt, de legfőbb vágya az Idő meghódítása, mondhatjuk így: meghágása volt. Úgy vélte, ha viszonyba kerül az Idővel, uralni tudja saját életét is. (Tudnunk kell, Tántor életét nagyon sokan és folyamatosan irányítják, ami érthetővé és elfogadhatóvá teszi különös vágyát.)

Henter, a kortalannak tűnő nő külön-külön kötődött hozzájuk, de mindkettőhöz egyformán erős kötéssel, ami a harmónia tökéletes megélését tette lehetővé mindhármuk számára, amikor együtt voltak. A nő fizikai és lelki kiképzését már gyerekkorában elkezdték, annak ellenére, hogy a teste fogyatékos volt: egyik lába, születésétől sorvadt. Hogy a teljes deformálódást megakadályozzák, különleges járókészüléket csatoltak rá, ami valamennyire valóban visszafordított a folyamatból. De sántasága, valljuk be, végül is megmaradt, és bántóan érzékelhető volt. Mivel nem volt életkora, a nőiessége hangsúlyozására törekedtek: sminkje, öltözéke, gesztusai és kommunikációja feltűnővé, szem elől nem téveszthetővé és felejthetetlenné tették mindenki számára. (Talán mondhatjuk így: Henter maga volt a női princípium. A kettes csakra.) A keresztségben, egyébként, a Laura nevet kapta.

Küldetésük nem tűnt kivitelezhetetlennek: megtalálni a földi pontot, ahol egymást metszi a szétválasztás és az összekötés folyamata, ahol a szelő és az érintő szakaszok harmonikusan egymásba simulnak. (Persze, persze – az adótorony miatt…) Valójában nem kellett semmi különösebben újat felfedezniük, csupán követniük természettudósok vagy matematikusok ezeréves eljárásait, akik hol a spirál mintázat, hol a szabályos tízszög megszerkesztését végezték el. Ha ezt tették volna ők is, megtalálják a pontot.

photo of green and brown background

De ők elbuktak a szabályos háromszögön.

És egy hajdani ország hajdani közepén, a kora reggeli napsütésben máris tudták, hogy nem jártak sikerrel. Mégsem ez okozta rosszkedvüket.

Szerelmi történet lesz ez is. Történet nélkül.

felgyülemlett rosszindulat

Előző nap hatalmas épületben – mint egy kibelezett bálnában, aminek már csak a gyomra falán himbálódznak rothadó ételmaradékok, egy átriumos bevásárlóközpontban, amelybe a főpályaudvar szerelvényei is közvetlenül becsatlakoztak a harmadik emeleten – mozogtak, inkább céltalanul. Minden színes és hangos volt, nyüzsgő, Fintor mégsem tudta volna megmondani, akadt-e bárki is rajtuk kívül. Alig-alig szólaltak meg. Csak hogy ne üvöltsenek. Tántor ma reggel úgy emlékezett, egyikük táskájából kicsúszott egy céges névjegykártya, jelezve: ő az állam szolgája… De lehet, hogy ezt csak az álom és az ébredés határán felgyülemlett rosszindulat miatt fantáziálta. Amikor az álom sem elég az elpasszírozott feszültség felszínre kerüléséhez.

Henter büszkén, gyönyörködve figyelte két világát: a Fintorhoz és a Tántorhoz kötődő külön-külön valóságát. Álmában és ébredésében egyaránt. Félelme ezekben a pillanatokban – az álomból ki, és az álomba zuhanásában – kicsit alább hagyott. De nem szűnt meg soha. Ezért is mászott folyamatosan a lábaik közé. Ott vélt menedékre lelni. Örömmel töltötte el a tudat és az érzés, hogy ő nő, hogy övé a testük. A férfiak teste.

Két test között egy sor változatos tevékenységgel töltötte ki napjait. Életvezetési tanácsadóként, többek között, az Androméda-csillagképre vonatkozó évezredes értelmezéseket elemezte. A kiszabadítójára váró, egy másik nő féltékenysége miatt leláncolt etióp királylány képe, bizonygatta finom módszerességgel, valójában minden, az emberek közötti kötésrendszer tudatalattijában benne van. Felszabadítók és felszabadítottak vagyunk, és persze lekötözők, mindannyian. Az oldás és a kötés, a maga-lét és a mástól-függő lét verzió váltják egymást az emberi nem narcisztikus történetében. Nem lehet véletlen ennek a dinamikája – vélte, s kereste, kutatta a titkot, és szónokolt, ugyanabban a pózban és azzal a vehemenciával, mint ezer évekkel ezelőtt az őskeresztény hitterjesztők a Római Birodalomnak hívott rendőrállamban. Mindegy volt neki a módszer és a téma, csak beszélhessen a leláncoltság, a béklyóba szorítottság ellen. A buzgón jegyzetelő, jobbára női hallgatóság lelkesedését látva ő maga is felszabadítottnak érezte magát. És azonnal szüksége volt egy konkrét férfi testre.

white and brown abstract painting

Történetük hagyományos szerelmi történet. Bárkivel megeshetne, de még soha senkivel nem esett meg. Ezért is különösen fontos, hogy megismerjük.

Fintor, Tántor és Henter persze nem létezik. Más világban, máshol akár létezhetnek is. Például amikor Henter épp van, akkor rendszerint virágot kap, vagy nevet. Vagy meztelen. Vagy odaátról ír, ide. Mindig üzen, mindig jegyzetel, és mindent elrak. Táskája kutyanyelvekkel teli. Főképpen az apró és lényegtelen mozdulatokat, a véletlennek és ártatlannak tetsző érintéseket gyűjti. Befőttként polcra rakja, vagy kirakóst játszik a múlt darabkáival. A színes mozaikokkal. A kék emlékek kiváltképp kedvesek számára.

Most éppen az a kora nyári, ám annál forróbb két-három nap idéződik föl benne, amit a cég szervezett munkatársainak egy toszkán kisvárosban, amolyan kapcsolatépítési tréning gyanánt. A rendezvény végül olyan volt, mint amire számított: mindenki fontoskodott, mellébeszélt és bántóan fölényes volt, amikor adódott volna kegyelmi pillanat a belátásra, hogy az emberi vallomástétel eredendően akadályozott és kulturálisan meghamisított. Henter színét vesztve létezett ekkoriban. Szürkére kopott hattyú. Kiszállt belőle a bájos, remegő fehérség, de az erős, karakteres feketeség is. Elárulták, és az első, nagy árulást kisebb, aljas és kisstílű árulások sorozata követte, ennek folyamatosan kitett volt. Létezett, dolgozott, üzemszerűen működött, de sebzetten. Teste sebzettsége is erősödött – akkoriban esett át egy újabb súlyos, fájdalmas láb- és csípőműtéten, rengeteg vért veszített. Sokszor gondolta, hogy meg fog halni – és magányosan. Egyedül Fintor állt mellé. Évtizedek óta egymás mellett dolgoztak, voltak baráti megnyilvánulásaik, és komoly, üvöltözéssel végződött konfliktusaik is, de a kötés ekkoriban lett igazán erős köztük. Talán mert a totális elárultság állapotában a férfi is azt listázgatta, miért s miért nem érdemes élni.

– Csodálatos volt az az este, és hogy melletted ülhettem, Henter! Az egész rendezvény csúcspontja volt. Semmi másért nem érte meg ott lennem, de ezért igen. Persze mindezt én alakítottam így. Csak akkor ezt még nem tudtam – tette hozzá Tántor bizalmasan, azzal a hangsúllyal, amivel az ember titkokat oszt meg valakivel, akivel korábban soha nem beszélt.

a szép megöregedés

Igazából el sem akart menni, úgy tervezte, könyvvel a kezében behúzódik vendégszobája mélyére. Ráadásul még telve volt délutáni kirándulása élményével. Egy közeli kis faluban a csodarabbi sírját látogatta meg, s nem tudta kihagyni, hogy cédulát dobjon be ő is a több ezernyi apró, sárgásra aszalódott papírdarabka mellé. Az üzenetén nem kellett sokáig gondolkodnia, mert ez foglalkoztatta akkoriban a leginkább. Azt kérte az akkor éppen 212 éves csontoktól, hogy segítsék szépen megöregedni. Ravasz volt – nem specifikálta, hogyan is képzeli ezt a szép megöregedést, már csak azért sem, mert valójában fogalma sem volt erről. De bízott benne, hogy a csodatevő megosztja vele a tudását, s ezzel együtt persze megfelelően alakítja is az életét. (Most már tudja, hogy a csodarabbi a nap végére, éppen az estélyen, teljesítette kérését, de úgy, hogy csak lassan, nagyon lassan eszméljen rá: nem az öregedés várja, hanem a szerelem, ami széppé, erőssé, fiatallá tesz.) Hogy legfőbb jellegzetessége, ami kiemelte az ügynökök közül, épp a kortalansága ellenére, a szép megöregedés foglalkoztatta, jól érzékelteti, milyen mély szakmai válságon ment át ekkoriban.

Azt hitte, arra a napra épp elég történt vele, s nem is vágyott másra, csak a kolostori magányra, amit igyekezett mindenütt megtalálni. Igen, talán az egészben ez volt a legváratlanabb: jól érezte magát. Ő, aki már évek óta nem volt jókedvű. És éppen ettől a férfitól, aki a forgatókönyv szerint férfiként nincs is jelen az életében. Ahogy finoman lecsapott rá, ahogy gyengéd gátlástalansággal etette, itatta, zsíros ételekkel és savanyú borokkal, közelre hajlásokkal és vizslató pillantásokkal – sokáig nem feledte. Sőt, egyáltalán nem is akarta elfelejteni, fel-felidézgette ezt a pár órát. Most, ahogy erről mesél, már tudja, hogy elvesztegetett jó sok időt.

gray abstract wallpaper

Az Időt azonban nem lehet elvesztegetni. De megvesztegetni sem. A Moirák fáradhatatlanul fonták életük napjait a fehér vizű tó partján lévő égi barlangjuk mélyén. A három agg fonóasszony, „az elháríthatatlan”, „a kiosztó” és „a pusztító erő” akaratát még maga Zeusz sem tudta megmásítani, sőt, inkább félte az Éjistennő lányait, akik a Hold növekedő, teli és elfogyó arcképére formálták a halandók sorsát. Henter és Tántor fonalának hosszáról a legkisebb termetű, de a legöregebb és leghatalmasabb sorsistennő, „az elháríthatatlan” döntött. Aki egyes vázaképeken a napórára mutat… az Idő eszközére.

– Mennem kell, pedig szívesen veled maradnálak – mondta máskor a férfi, és kiemelte a nő bőröndjét a kocsiból. Henter a kocsi túloldalán állt – szerencsére, mert úgy tehetett, mint aki nem hallja, amit pedig nagyon is hallott, és aminek hallatán teste-lelke pillangója gyorsan verdesett.

– Mit mondtál? – kérdezte, továbbra is a kocsi túloldaláról, takarást keresve az arcának.

– Hogy szívesen folytatnám tovább a társalgást – „ismételte” Tántor, a zavarodottság legcsekélyebb jele nélkül.

– Nem vette észre nyelvbotlását. Hogy elszólta magát… – villant át a felismerés a nőben, és jólesett szabadjára engednie széles mosolyát, ami ott és akkor rendben lévő volt, mert a férfi tényleg elhajtott, miközben Henter a lépcső tetején visszafordulva intett neki.

már ismerik egymást

A nő szerette ezt az utat. Szerette Tántor figyelmét és figyelmességét az út során, amikor megállás nélkül beszélgettek, csapongóan, mintha mindketten minél többet el akarnának mondani magukról, minél gyorsabban, hogy azután ezzel már ne kelljen foglalkozni, és mondhassák, hogy már ismerik egymást.

– Illegtem-billegtem bizony, a javából – vallotta be utólag a nő Fintornak, aki egyre jobban hitte, hogy Henternél szerelem-szomjasabb nőt még nem látott.

– Találkozgatni kezdtünk – folytatta Henter, s úgy tett, mintha nem látná, hogy Fintor szája elkeskenyedik.

Az aprócska cukrászda veszélyes körzetben volt. A környéken nyüzsögtek az üzletfelek, a sűrűn egymás után következő éttermek, bárok és lokálok a gazdasági elit kedvelt találkozási terei voltak. Ők mégis fogták magukat, és kiültek a kirakatba – nem mintha nem ez lett volna az egyetlen asztal a kis üzletben. Tántor előzékenyen ajánlgatta a legjobb minőségű francia és belga alapanyagokból készült édességeket: a levendulával, gyömbérrel ízesített pralinékat, a matcha teás pisztáciát, de Henter a sós karamellás bonbon mellett döntött – az édeset mindig és minden formában habzsoló Férfi megrökönyödésére, aminek hangot is adott. – Nem bánom. Csak tudd meg, hogy én fekete vagyok, míg te fehér. Jussunk el a kékig, a szerelem fényéig – gondolta a nő, mialatt mosolyogva hallgatta a férfi gyengéden méltatlankodó szavait. Boldog volt attól, amit átélt, bár nem tudta, mi az, és nem is akarta meghatározni.

Fintor nem értette, miért meséli el ezeket neki Henter – s miért pont most? És mennyire idegesítő ezeknek az átkozott páváknak a rikácsolása!!! Nemsokára visszaindulnak ebből a kudarcos küldetésből, nyilvánvalóan nem fogják ünnepelni őket az ügynökségen, meglehet, szétszedik a csapatot. És az rémálom lenne – újakat megszokni, kiképezni, átlátni rajtuk, és megtanulni manipulálni őket. Öreg már ehhez. És ez a nő! Akit eleinte ki nem állt, aki idegesítette, egy senkinek gondolta, majd belezúgott, és beengedte az ágyába, ahol jó régóta nem fordult meg nő. Szerette, hogy testes, jó volt a széles, puha tomporába markolni, beleveszni barokkos hurkáiba. És most le akarja választani róla Tántort – mert nem is kérdés, ez a nő célja. De Tántor az övé. Ő teremtette meg, ő formálta alakját, ő adott szavakat a szájába, az ő mesterműve. És most kiderül, van saját története, vannak tőle független mondatai, saját akarat mozgatja. Vagy Henteré?

Ez hülyeség! Fintor tudni akarja, mi ez a nő. Hogy vele, hogy neki mi ez a nő. Fintor nem szereti a kérdőjelet. Amikor lehet, kerüli, hogy kitegye. Ha megérti, mit akar a nő, azt is tudni fogja, mit akar Tántor. A panorámát szereti. Szereti, ha átlát, ha messze ellát. Ha a tisztás közepén áll. Henterrel a tisztás közepére állhatott. Ahol szenvedélyes szónoklatokat tarthat, mialatt a nő rendszerint hallgat. A tisztást bearanyozza a Nap fénye, aminél napvilágra jő, hogy a nő idősebb, sokkal idősebb, mint a fiatalnak tűnő férfi. Elvesztette kortalanságát: arcán az idő és a megpróbáltatások, a keserűség és a bántások erős éllel rajzolták meg a kontúrokat. Tántornak tetszik, egyre mélyebben tetszik ez az arc. Valamiért olyan ismerősen közeli, otthonos. A ráncokhoz kötődik talán a legjobban. Henter ráncaihoz. Úgy érzi, mintha az ő még meg nem élt idejének mutatóujja – mintegy okosan tanítva, intőn – rajzolta volna a nő arcára önnön magát. A vonásaiban is ott rejlik valami az ő idejéből.

kóros idő-irigység

– Szeretem és tisztelem – így a férfi; röviden, szinte pattogóan mondja, bármikor kérdezi a nő. Ellentmondást nem tűrően. A nő nem féltékeny – az Időre mégsem lehet féltékeny halandó emberi lény, még ha nő is. De csak saját végessége hiteti el Henterrel, hogy ebben az esetben nem érdemes féltékenykedni. Tántor valójában minden idegszálával az Időre koncentrál. Sőt, kóros idő-irigységben szenved. Irigyli a Nő idejét is. Ezt már elmondta neki számtalanszor.

– Igen, irigylem a ráncaid idejét, irigylem a boldogságod és a szenvedésed idejét, a tapasztalatod és a tudásod megélt éveit. Azt hiszem, én valamiért irigylem az emberek eltelt idejét, amivel előrébb vannak nálam. Loholok utánad, lesem, hátha elejtesz egy kis időt, amit összegyűjthetek és felvehetek magamra. Ahogy a hajléktalanok rohannak óvatlan kiszemeltjeik nyomában, és utánozhatatlan éberséggel kapkodják fel a még szívható csikkeket. Én is ilyen feszülten figyelem éveid múlását, és így kapok egy-egy elhintett emléked után. Érted, te pillangó? Érted? Tudsz nekem ebben segíteni? – kérdezte, egy diszkrét kis helyen a fiatal férfi. Szinte remegett a hangja az izgalomtól. Középen ültek, hatalmas díványon, ahol a múlt kitüntetett pillanatai elevenedtek meg percekbe sűrítve. Éppen jól lehetett látni innen mindent. És a diszkrét kis helyen minden tekintet rájuk szegeződött. – Ugye, mi nem is vagyunk itt!? – kérdezte aggodalmaskodva Henter.

– Köszönöm, hogy kikérte nekem is a fehér forrót előre. Bizonyára tudta, hogy késni fogok, a fehér forró meg túlságosan is forró. Hadd hűljön hát. Az Időnél tartottunk. De, azt hiszem, mégis igaza lesz: a pincérnő minket néz. Szerinted kiszúrta, hogy mit csinálunk itt? Látja, hogy peregnek az éveink? – riadt meg Tántor. Talán nem kéne itt, mindenki előtt?! Szerinted látja?! – suttogta riadtan. Henter segítőn a kezére tette a kezét, és elmondott neki egy régi történetet. Megmenekültünk – szólt a férfi, amikor a történet elmúlt. Köszönöm, Neked. Szeretem, ahogy az Időről beszélsz nekem bevetés előtt.

blue board

Az Idő – folytatja máskor a fiatal férfi –, az idő az én specialitásom. Kérdezz! – teszi hozzá színlelt magabiztossággal, teljesen groteszk módon. A férfinak még kérdései sincsenek az időről. Csak emlékképei és érzései, amiket próbál újra és újra elővenni és összekötni. És ezt Henter pontosan tudja. Mert nagyon okos. Tántor szereti Hentert. De főképpen nem az eszéért. Inkább talán a testéért. De leginkább az idejéért.

Az okos nő tudja, hogy leginkább az ideje, az Idővel eltöltött társasága az, ami vonzóan titokzatos lehet egy ilyen fiatal embernek, mint Tántor. Nem is akar semmit titkolni ebből előtte – bármit szívesen megoszt vele, amire kíváncsi. Azt csak reméli, hogy a férfi minél később jön rá a titok nyitjára – amire ő már régen rájött… Addig is mosolyog, önfeledten és szívesen, amikor a férfi mosolyt varázsol az arcára. Amiért örökké hálás. Most. Ami most van. Egyszer, például, napok óta, azon morfondírozott magában, megérett-e már az idő, hogy megkérdezze a férfit, ki is az a Márczius, akit olyan sokszor emleget álmában.

különös szerelem

– Az Idő nem tud megérni – vetette oda foghegyről Tántor. Majd békülékenyen így folytatta: – Inspirálnak a határhelyzetek. Ezért hadakozom folyton és folyvást az Idővel. De higgye el, meg fogom találni a módját, hogy végül megsemmisítő győzelmet arassak felette. Mindennap – értse meg! –, mindennap újra és újra nekifutok, hogy magam alá gyűrjem. Magával az Idő birtokon belülre került. Az Idő egy része. A maga ideje az én időm. Ami független az Időtől: az Idő ezen a szinten nem értelmezhető, talán innen ez a különös szerelem.

Megesett, hogy Tántor a távolból kristálytisztán látni vélte a nő halk, szívbe markoló zokogását. És ahogyan hallotta a könnyek fájdalmas áradatát, úgy értette meg magában mélyen és titokban azt, amiért egyszer régen egy másik nő az életét adta: „Amor vincit omnia”.

A gát fagyosan süvítő szele egyszer, egy hajnali áhítat után azt súgta Henter fülébe: megfejtettem a szavaid képletét – a fájdalmas és hideg Szabadság maga vagy. Egészen pontosan így mondta Tántor, ott a gáton… (Mindehhez a limes felhőkarcolókkal szabdalt kanyarulata kínált torz díszletet.)

A Fogadó a Két Hattyúhoz egy nyugat-magyarországi kisváros poros főterén állt. A városka akkoriban indult fejlődésnek – fontosabb utcáit kővel burkolták, éjszakánként gázlámpák fénye segítette a hazabotorkáló férjeket, a templom új harangot kapott, és felépült az első negyvenemeletes ház is, amelyben bank nyitott fiókot –, de a főváros nagyvilági nyüzsgése, harsánysága, lüktetése hiányzott. Tántor éppen ezért szerette idehozni a nőit. Pontosabban szerette mindig elképzelni, hogy majd idehozza a nőit, ebbe a kies, csendes s vonzóan tradicionális helyszínre, de Henter lett az első arra érdemes, akit valóban bevezetett vágyai titkos terére. A kétszáz nemes éjfekete ló szinte egy szempillantás alatt az ablakokba helyezett gyertyákkal hívogató fogadó elé ért; prüszkölve, kissé méltatlankodva álltak meg a hatalmas lombú platánfák alatt a jelre – akár Berlinig is elrepültek volna. Őket is felvillanyozta az utasaikból áradó végtelen boldogság és várakozás.

white and pink floral textile

Ahogy útközben, a fogadó diófaborítású, barna szagú előterébe lépve, majd a meg-megroppanó parkettán végighaladtukban is mámorosan csevegtek, igen, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés csapongó kommunikációjukra, melynek metaszintje sistergő erővel lökte őket a szellemitől a testi felé. Tántor kifejtette, hogy szíve szerint azonnal háborúba indulna. „Pisilnem kell” – közölte erre kényeskedően Henter, és nem hitte, hogy ezt mondja. A férfi arcizma sem rándult, elegáns gesztussal mutatott a fajansz alkalmatosságra.

Folyamatos üzekedése az Idővel – mondhatjuk-e, s talán igen, hogy a sokkal idősebb nő testi-lelki magáévá tételével valójában az Idővel került intim, a korábbiaknál sokkal intimebb és mindig is vágyott viszonyba – új szakaszába jutott Henterrel az oldalán. Fiatal volt, de annyira már nem, hogy ne látná jó ideje az Idő szorításából adódó kényszereket. S ő nem jól tűrte, ha kényszerítik. Látni akarta magát ezzel a jóval idősebb nővel. Milyen az az ő, aki ilyen viszonyba keveredik. Ezzel a nővel, egy titkos, sőt, tiltott viszonyt létesítve, meglátva az Idő testét, megtapasztalva az Idő ízét.

mit tegyen a manipulátor

Tántor, s erről Fintornak fogalma sem volt, valójában mindig is maga irányította az életét, sőt, a vele kapcsolatba lépőkét is, tudtukon kívül ugyan, de szinte mindenkiét. Valami elképesztő hidegvérrel, a legkisebb izgalom nélkül, nagy nyugalommal fordította ide-oda az események menetét, hogy azok a kedve szerint alakuljanak. De mit tegyen a manipulátor, ha unatkozik? Nem mintha nem fáradna el minden egyes estére, de ez a sokszor ólmossá váló fáradtság, tudta, azért lepi el, mert még mindig nem uralja a teljes világot annyira, amennyire járna neki és amennyire akarja. A konkrét nő birtoklása újabb szeletét jelentette a világnak, ami eddig a hatáskörén kívül állt, és ott is kellett volna maradnia.

„Ki küldött?” – kérdezte sokszor, többször is Henter fülébe, nyakába lihegte a kérdést, és a nő érezte az ajkán saját magát, amely megült ott, nyomot hagyott, és amit a férfi később a tavaszi mező virágaihoz hasonlított. Henter imádta a kérdést, de nem reagált rá. Most úgy hiszi, a férfi szerint meg sem hallotta a választ.

– Persze, hogy a nagy szerelemistennő küldött, a szerelmi gyönyör hordozója, de két alakban… – válaszolta nagy soká, tőle szokatlanul indulatmentesen, halkan. – Egyik alakjában egy a hetairák közül, és Aphrodité Porné néven a szerelmi gyönyör hordozója, s maga olyan gyönyörű, hogy a knidosi polgárok inkább levetkezték prüdériájukat, és megengedték Praxitelésnek, hogy megformálja az istennő első meztelen szobrát. Még maga Themis, a nemek természet rendje szerinti törvényének istennője, aki tiszténél fogva tiltotta Aphrodité meztelenségének látását, még ő is engedélyt adott a „szépfarú” női alak kiállítására. Másik alakjában mint Aphrodité Enoplios, „a felfegyverzett”, kezében galambbal, feje fölött az esthajnalcsillaggal, s felfegyverkezve mindazzal a tudással, amellyel csak az rendelkezhet, akinek az élete a saját atyja levágott és tengerbe hajított férfiassága körül keletkezett habokból fakadt. Amikor a fehér habokból kiemelkedve, koszorúval felékesítve az olymposi istenek körébe lépett, nem is kaphatott más tisztet az emberek és istenek között, mint a lányok suttogását, a nevetést és az enyelgést, az édes gyönyörűséget, a szerelmet és a gyengédséget. Aphrodité még akkor is kívül marad az olymposi istenek körén, amikor már felveszik oda, s ő odahagyja a tengert, ahol addig önfeledten élt szeretőjével, Néritésszel, akiről azt tartották, hogy a legszebb az emberek és istenek között. Ő a legjóságosabb, legirgalmasabb istennő, de egyben halált osztó – hisz a túlságos szerelem ölni képes… Mondják, a sorsistennők testvére, sőt, ő a legidősebb nővérük, mégis az agg Moirákhoz képest a fényes s egyre fényesebb ég istennője: nem barlangban él, hanem a tengerből születik, s forrást támaszt, jóslatot ad. Népét békében egyesíti, de bármikor elfordulhat tőlük, játszmákat alakítva halandóknak s isteneknek egyaránt.

green glass decor

A Kákafoki Kőrös-holtág fölé délutánra viharfelhők érkeztek, és különösen az albínó páva rikácsolt egyre idegesítőbben. – Mégis, egy kék páva hogyan mondhat le a legszebb színről?? – puffogott Henter, ekkor már a kijelölt búvóhelyen, az üvegház tetején hasalt, a kilövési parancsra várva. Fogalma sem volt, ki a célpont, de nem is érdekelte. Ahogy addig sem, sosem. Szeretett volna mielőbb túllenni a küldetésen, mert délre kiderült, hogy egész Európában általános mozgósítást rendeltek el. A háború kitört. És a mozgósítás nagyságára mi sem volt jellemzőbb, hogy egy határszéli macskatelep immár kiképzettnek mondott katonamacskáiból is külön egységet állítottak föl, s vagoníroztak be ezen a napon. Henter haza akart jutni – bárhol legyen is az, de ez a hely, ahol most van, pontosan tudta, a lehető legtávolabb van attól… Éjszaka többször lábujjhegyen kisettenkedett a szobájából, halkan kopogtatott Tántor szobája ajtaján, de nem nyert bebocsáttatást. Lába fél centivel lett rövidebb reggelre. Már tudta: a haza ott van, ahol a legkedvesebb üvegfigurái várjákakik esendők, törékenyek és átlátszók, ellentétben velük, ezzel a hazug hármassal.

értelmezhetetlen dühvel

Tántor sejtette, hogy őt is a behívó várja, a sokadik sikertelen küldetésük után lemondtak róluk, s őt elküldik ágyútölteléknek, a macskák mellé. Mivel Hentert, aki a reggeli közben számára értelmezhetetlen dühvel nézett el a feje felett, sehol nem találta, sétálni indult, még utoljára, a parkban, a hűvös tavaszi délutánon, elhaladt a Tündöklő Kövek mellett, el a Makettpark mellett, tovább a sétahajó-kikötő irányában. Talán megcsíp még néhány, a felcsobbanó halak testétől vert csillogó, fénylő villanást. Ezt igazán szerette. Talán mondhatjuk, hogy ez volt az egyetlen élmény, ami őszintén boldoggá tette.

Amikor a mellkasába csapódó nyíltól elesett, valójában nem érzett fájdalmat, egyszerűen kiment belőle az erő. Lehanyatlott oda, ahol a tavaszi mező összes virága nyílott már, de legtombolóbban talán az ibolyák. Kék illatukat csak egy vastag csíkot alkotó sárga kankalintelep tudta némileg elnyomni.

Fintor a kocsiban várt, Henter jelentését követően benyomta a CD-t a lejátszóba: a MÜPA 2017-es, A Nibelung gyűrűje előadása ment, a II. emeleti oldalerkély jobboldali 28. székéről hallva. A Fischer Ádám által vezényelt több mint tizenötórányi zenében épp Siegfried kérte Mimét, hogy tanítsa meg félni: „Még forró verejték nem áradt el rajtam, soha nem dobolt vadul a vérem, ám, ha jó ez az érzés, vágyom, hogy ismerjem én, de hogy oktatsz Mime rá? Értesz te ehhez, te mester?” (Blum Tamás fordítása)

Fintor összeszűkült szemmel figyelte, ahogy Henter lassan a kocsihoz ér – még sosem látta ennyire sántítani. Az idős nő végre beült mellé, és az aggastyán halk, szaggatott hangon beszélni kezdett: elképzeltem, hogyan találkozik Richard Wagner és IV. Károly – az utolsó magyar király, akinek az uralkodása alatt még ez a város volt az ország közepe. Persze, ez merő obskúrusság, hiszen Károly születésekor Richard már négy éve halott volt. Azért kell mégis találkozniuk, mert egyiket sem gyötörte a félelem. Hatalmas volt tehát mindkettő. Persze, hogy találkozniuk kellett.

white and black heart illustration

Mindkettő várszerű sziklacsúcson áll, magaslaton, amelyről lenézve az emberi táj (Márai), a halandók kisszerű világa látszik: azoké, akikkel nem történik más, mint hogy megszületnek, szaporodnak és meghalnak. Nincs történetük tehát, csak gyászuk és bűntudatuk. A hősök viszont, akiket a walkűrök az istenatya pompás isteni várába kísérnek, patetikus, édeskés, lármás, nagyzolós hangon mesélik történeteiket a szerelemről, a háborúról, a hatalomról – az emberi létezés isteni jellegzetességeiről. A közöttük felcseperedő Károly csodálattal, csillogó szemmel hallgatja mindet. Idővel azonban elhalványult benne a hősök iránti rajongás. Először csak gyötörte a sejtés, majd egyre élesebb bizonyossággá vált a felismerés: az isteni létbe emelt férfiak tömkelege elkorhasztja, emberi minőségűvé silányítja a sziklaoromzatra emelt világot. Így van ez, ha a lebegő fellegeket szilárd kőfalra cseréled. Mint amikor az időtlenségből az időbe veszettségbe lesz a sorsod – sóhajtotta bölcs szomorúsággal IV. Károly, az utolsó magyar király.

kép | Jr Korpa, unsplash.com