Balassa Péter

KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?

1990 nyár

KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?

A „Miféle út?” című összeállításból [1]

Nagyon rokonszenves kérdésekre nehezen tudok felelni. Közösen tovább kérdezni, meditálni és egymásra figyelni inkább lehet. A remek Tolsztoj-idézet tartalma ugyanis a kérdések kérdése, amely nem a tegnapnak, nem is a mának és nem a közeli holnapnak, hanem egy egész világkorszaknak szól. Olyan globális megoldatlanságot fogalmaz meg, amely mára még nagyobb gondunk lett, és meggyőződésem, hogy a magyar problémák, legyenek azok gazdaságiak, politikaiak, mentálhigiénések, csak e globalitás részeként gondolhatók át. Ebből következik, hogy a saját útra vonatkozó válaszok, az ilyenek iránti puszta igény csapdákat rejthet magában. Gyanakodnunk kellene önnön sajátosságunk iránti – különben természetes — vágyainkra. Úgy vélem, hogy „a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait… elkerülni” — az egyetlen igaz, összemberi feladat, minden látszat ellenére teljesen elodázhatatlan, ám ez ellentmondásban van azzal, hogy a magyar társadalom és a politikai elit egy korábbi fázis, a modernizáció és a piaci liberalizmus igézetében él. Naivitás lenne nem szembenézni ezzel az ellentmondással, és azzal, hogy a magyar társadalom vonzalmainak homlokterében ma nem az ún. zöld vagy posztmodern problémák állnak. Bármilyen katasztrofális is, nem tartom megúszhatónak a kínos és gyötrelmes kerülő utat, amelynek a végén talán eljuthatunk a felismerésig: az ökológiai válság és a természet elleni irtóhadjárat a globális probléma, mivel a puszta élet megőrzésével vagy elveszejtésével kapcsolatos. Saját „harmadik” út pillanatnyilag a magyar társadalom számára nem lehetséges, mert elszigetelődne és még inkább működésképtelen lenne, hiszen ezt a saját „harmadik” utat egész Európának vagy a Földnek kellene megtalálnia. Ezt posztmodern világképnek, gondolkodásmódnak nevezem. A másik csapda, hogyha azt gondolnánk, volna a véglegesség látszatát keltő „felszabadulás”, csak rá kéne találni. Ilyen, azt hiszem, nincsen, az emberi lénynek szabadságai vannak, megoldásai nincsenek; az utóbbi lehetőségét ideológiák és utópiák hitették el embertömegekkel, mindkét fajta gondolkodás a modernizmus csődjéhez, politikai katasztrófákhoz vezetett a 20. században. E csapdákat akkor lehet megkerülni, ha úgy fogalmazzuk meg a „menjetek bátran előre” sokértelmű programját, hogy az maga ne legyen ideologikus és/vagy utópikus. Tolsztojnak igaza van, hogy a nyugati társadalom zsákutcájából ki kell törni, maga is a posztmodern gondolkodás egyik őse volt, arra azonban vigyázni kellene, hogy ez ne váljon „vallásos” vagy irreális utópiává.
a szabad, autonóm ember
A Nyugat önismerete, noha fejlettségével a miénk össze sem hasonlítható, kétarcúnak tűnik (amennyire meg tudom ítélni egyáltalán): részben láthatóvá vált számára, hogy „ez így nem megy tovább”, részben viszont elhárítja ezt a tudást, és a tömegtársadalom korlátlan szükséglet- és vágy-eszkalációjának, valamint a tőkének ezzel összefüggő nyomására (ez utóbbiról, sajnos, egyre kevésbé illik beszélni) a konzumálás és a „korlátlan” növekedés, illetve következményei irányában mozog tovább, „megy előre”. Gazdaságilag változatlanul prosperál, innovatív képességébe vetett hite erősebb, mint valaha. Csak mindennek az alján van valami nehezen definiálható – elhárított, elfojtott — hallgatás és bizonyosság, bűntudat, félelem és malaise, hogy hát az egész, úgy ahogy van: kilátástalan és értelem nélküli (pontosabban az érlelem univerzalitásába vetett hit irracionalitásba fordult). Ilyen körülmények között igen nehéz a posztmodernnek nevezett értékekről beszélni (Magyarországon pedig, az említett ellentmondás miatt, még nehezebb). Mindenesetre nem ismerem és nem ismerjük azokat a mechanizmusokat, amelyek révén el lehetne érni óriási méretű társadalmak esetében, hogy belássanak bizonyos fejleményeket és azok következményeit. Ezért vagyok tökéletesen tanácstalan e körkérdést és benne Tolsztojt olvasva. Igazsága nyolcvan-kilencven év alatt drámai módon elmélyült és sürgetővé vált, Tolsztoj aktuálisabb, mint valaha — a puszta életről van szó, ami egyet jelent a természet megmentésével, viszont emberi természetünk sok ponton, maga is fejlődés eredményeként, ellentmond a természetnek. A posztmodern világkép és gondolkodás ennek az alapvető ellentmondásnak és az összes többinek a belátását igényli: a szabad, autonóm ember visszaillesztését egy teológiai létrendbe, amely viszont a hatalom — a végső boldogság — és teljesítmény-centrikus korlátlan szabadságról és az eltorzult autonómiáról való lemondást jelenti; a szabadság–egyenlőség–testvériség hármas (zsidó-keresztény, szociális és liberális demokrata) hagyományának újabb egyeztetését és újragondolását; a korlátlan fogyasztás világának visszafogását; a folytonos ipari növekedés visszaszorítását; a népek, nemzetiségek, fajok közötti szolidaritás kibontakozását; az egyetemes emberi egoizmus önkritikáját; tényleges leszámolást a korlátlan lehetőségekkel és a birtokló, uralkodó ember eszményével; a természettel való együttműködés harmóniáinak keresését; a maszkulin értékek (nőkre is kiterjedt) egyeduralmának elvetését; a redukcionista és atomisztikus racionalizmus helyett a holisztikus gondolkodást; a meditatív, intuitív (ennek semmi köze a lilasághoz) magatartás és vallás helyének megtalálását; dialogikus gondolkodást a hatalmi gondolkodás túlsúlyával szemben. – Ráadásul mindennek a belátása akkor lenne arányos és mértéktartó (minden ezen múlik), ha semmit nem venne vissza a felvilágosodás által kétarcúan (nagyszerűen és aránytévesztően) szekularizált zsidó-keresztény értékekből, melyek szerint az ember szabad, autonóm lény, aki éppen természetének ilyen felfogása révén foglalja el az isteni képmást megillető helyet, posztot a világban; az emberi méltóság forrása tehát egy dialogikus viszony az emberi és a transzcendens dimenzió között. Igen veszélyesnek tartom ugyanis a posztmodern világképet mindenáron kijátszani a modern ember és világkép kétségtelen eredményeivel szemben. Ebben a tekintetben nemhogy Dosztojevszkij, de még Tolsztoj is helyenként türelmetlen és profetikus, Csehov pontosan látta ezt (vö. Levendel Júlia tanulmányával a Liget 1990 tavaszi számában). A nagyszerű jasznaja-poljanai öregember profetikus türelmetlensége szerintem félelemmel teli szkepszisével és tanácstalanságával kapcsolatos: vannak-e egyáltalán a kényszeren túl belátások az emberi lény életében, az élet fennmaradása érdekében?

filonov2

Azt, hogy globális katasztrófa-sorozatok elkerülésével, tehát a kényszerítő élet-halál küzdelem előtt még, a 20. század rémdrámájának továbbfokozása nélkül miként juthat civilizációnk arra a kollektív elhatározásra, hogy le kell mondania bizonyos dolgokról (beleértve néhány örömöt és ál-szükségletet), nem tudom. Ugyanakkor ma már nem látok más lehetőséget, mint a relatív, arányos, nem-aszketikus, de átgondolt lemondás szükségletté válását, az önmegőrzés belátását. Az életösztön feltámadását. Anélkül, hogy felelőtlenül jósolgatnék, attól tartok, hogy Magyarország ebben a folyamatban egyelőre — az ismert okoknál fogva – hátrább van, hiszen a 18-19. század és a neoliberalizmus programját kívánja meghonosítani. Hogy értelmiségünknek mi volna ilyen helyzetben a feladata, nem érzem kompetensnek magamat megmondani. Én magam igyekszem felhívni a figyelmet arra, amiről e helyen beszéltem. A modernizációnak, s ami előttünk áll, erős ellenzékre, politikán túli radikális kritikára van szüksége. Egy ember igen keveset tehet, különösen az eufóriára emlékeztető környezetben, de amit tehet, azt meg meg kell tennie: legalább arról beszélni, hogy minden látszat ellenére az Egész ,,nem erről” szól.

[1] 1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani — s az egészre tekint. Más, mert a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait megpróbálja elkerülni.. Egy 1906-ban írott Tolsztoj-levél részletét idéztük: „…olykor kétségbe vonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S mikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” De mi ennek a tolsztoji felszabadulásnak a mai neve — és mi a mai magyar értelmiségiek szerepe ennek a más útnak, egy új életérzésnek a megfogalmazásában? Korszakos eszményt és napi konkrétumot hogyan lehet összekapcsolni?…. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a válaszokat a politikai küzdelmek, a választások csak részben befolyásolják. Célunk éppen az, hogy a rész fölé emelkedjünk, hogy megpróbáljunk rálátni az Egészre: miféle úton járunk?
 kép | Pavel Filonov festményei