KÖZÖS HIÁNYUNK KÖNYVE

Olvasom Sándor Iván könyvét^[1], amely már címlapjával, a rajta látható Bálint Endre-festménnyel is becsalogat. Archaikus alakzatok a sötét háttérből kiemelkedve egymás felé közelednek, s mégsem illeszkednek soha; elárvultnak tetsző rétegek, amelyek hol menekülnek, hol pedig érintkeznek, ám akkor össze is törik egymást. Nincsenek lecsiszolt szélek, nincs, ami súrlódásmentes lenne. Folyamatos próbálkozás, a hézagmentes egység reményében. De ennek az egységnek a kilátástalansága is ott kísért a rétegek és alakzatok játékában, ebben a puzzle-játékra emlékeztető kaotikus lebegésben. E puzzle elemei összetartoznak; a rendjüket mégsem találjuk. Lehetséges, hogy ezúttal a keresés gesztusa a megtalált egységnél is ígéretesebb? Elképzelhető, hogy a végső igen parancsoló csendjénél a tapogatózás, kérdezés, keresés esendő zsivaja emberibb, mert igazibb? De ezt már Sándor Iván kérdezteti velem.

remény

A kötet mottója ez a festmény. S persze a cím illusztrációja is. Karácsonyi szövegrétegek. Ugyanazt a feszültséget sugallja e cím, mint az őt követő tanulmányok és esszék. Az egység és a töredezettség feszül egymásnak; a karácsonyi beteljesülés, és az ünnepet mindig megzavaró repedés, amely a rétegeket elcsúsztatja. A közös hangsúlyra figyeljünk: Sándor Iván egyik szót sem játssza ki a másik ellen. Szívesen belefeledkezne a karácsonynak, a jó hírnek, az evangéliumnak az ünnepébe; valamennyi esszéjéből hallani ennek reményét. De a rétegzettség, a helyrehozhatatlan törés nem engedi a felszabadulást: az evangélium mellett fölsejlik az apokalipszis. A kettő jól megkülönböztethető; mégsem különíthetőek el.

Sándor Iván kötetének számomra legtermékenyebb gondolata ez. Annak beismerése, hogy az angyali üdvözlet, amelynek reménye nélkül kultúránk életképtelen maradna, nemcsak a jó hírnek, hanem a katasztrófának is a bejelentése. „Gondolkodás-etika-kultúra azon a ponton vallott kudarcot, ahol (ugyan évezredes hagyományai alapján) próbálja elvégezni a szétválasztást evangéliumira és apokaliptikusra. De a huszadik századi élmények ezt lehetetlenné teszik. Vajon… nem ezzel a dilemmával való szembenézés-félelem jellemzi egész kultúránkat?; a megvilágítások kétségessége, homálya, a hiteltelenség oka vajon nem a félelem ennek a bekövetkezett egységnek a megnevezésétől?”

Az esszé, amelyből idézek, ezt a címet viseli: Az írástudók árulása: ma. Tudjuk jól, melyek voltak ennek az árulásnak a kritériumai – tegnap. Ami akkor érvényes volt, mára elveszítette érvényét. Sokan mégis továbbra is tőlük várják a választ – azoktól, akiknek pedig már a kérdésfeltevését sem nagyon értjük. Túl az evangéliumi várakozáson, és túl az apokaliptikus beteljesülésen, akkor, amikor sokak szerint immár a történelem is véget ért, mindenekelőtt kérdezni kell újra megtanulni, s nem a válaszokon töprengeni – válaszokon, amelyek többnyire ösztönösen szakadnak ki az emberből anélkül, hogy elgondolkodott volna azon, hogy egyáltalán mire is akar feleletet adni. Sándor Iván elsősorban mintha arra lenne kíváncsi, hogy egyáltalán milyen kérdéseket lehet értelmesen feltenni. Az ezen való töprengés formálódik esszékké a kötetében, amelynek számomra legvonzóbb sajátossága a türelem. Ez természetesen elképzelhetetlen a mindent aprólékosan szemrevételező figyelem nélkül. Márpedig ez a töprengés előfeltétele. Sándor Iván példamutatóan gyakorolja az önfegyelmet, ami persze ezúttal a szellem fegyelme: senkinek nem ad igazat anélkül, hogy előzőleg ne venné szemügyre a vélt igazság cáfolatát, s ne hámozná ki abból is a vitathatatlan igazságtartalmat. Egyfolytában kérdez hát; még akkor is, amikor magától értetődőnek látszik a válasz. S azután kiderül, hogy egyáltalán nem az: a kérdés újabb kérdést szül, s ezek nyomán a megszokott látvány – korunk szellemi körképe – is új perspektívába kerül. Olyasmiket látunk meg, amiknek lehetőségére nem is gondoltunk; látszólagos evidenciákról pedig kiderül, hogy érvénytelenek, sőt esetleg értelmük sincsen. Ahhoz, hogy ide el lehessen jutni, ismétlem, mindenekelőtt jól kell tudni kérdezni.

mélyen személyes

Ettől olyan felüdítő olvasmány e kötet. Az esszék többsége a politikáról szól. Legnagyobb erényüknek azt tartom, hogy szerzőjüknek sikerült két olyan csapdát elkerülnie, amelynek valamelyikében a politikai esszéírók rendre beleesnek. Egyfelől óvakodik attól, hogy valamelyik félnek ösztönösen (ízlésére, rokonszenvére hallgatva) igazságot adjon, hogy ezáltal a másik féltől minden igazságot elvitasson. Tehát a világot, a politikai mezőnyt nem osztja fel mi-re és ők-re, angyalokra és ördögökre. „Hűtlen” a magyar hagyományhoz, s az örökös, rendszerektől független megosztottságot nem tekinti természetes alapnak. Hogyan tudja ezt elérni? Úgy, hogy a mi és az ők közé beiktatja az én-t, a maga töprengéseivel, esendőségével, egzisztenciális magányával. Ez az, amiben egyaránt osztozik a liberális és a konzervatív, a népies és az urbánus, a labanc és a kuruc, István és Koppány. A politika mindig szűkös porondját így a szellem jóval tágabb porondjára tudja kicserélni. Másfelől azonban elkerüli a túlsó oldalról leskelődő csapdát, a moralizálás, prófétálás veszélyét, amely ugyan szintén előszeretettel használja a többes számot (mi, ők), valójában mégis csak az egyes szám első személyt ismeri. Sándor Iván írásai mélyen személyesek, de hiányzik belőlük az exhibicionizmus, az öntetszelgés, az értelmiségi gőg, amely mindig magában rejti a súlyosnak álcázott semmitmondás veszélyét is. Egy mondatban összefoglalva: a politikát a szellem irányába nyitja meg, a metafizikai töprengéseket pedig az egzisztenciális tapasztalat fölé emeli boltozatként.

Ennek a gyanakvásra mindig kész, semmilyen csoporttudatnak nem engedelmeskedő szellemi – vagy zsigeri – habitusnak az eredménye az, hogy miközben Sándor Iván a legkülönfélébb témákat elemzi – a monori találkozótól Hamletig, Bibó napjainkban tapasztalható széles körű megtagadásától Noé bárkájáig, vagy a zsidók elhurcolásától a regényműfaj lehetőségeiig bezáróan –, gondolatainak szellemi íve sehol nem roppan meg, ő maga soha nem véti el az egyensúlyt. Nem zuhan le az aktualizálás szűk szakadékába, de nem is száll el a semmibe. Ennek az egyensúlynak az előfeltétele az említett önfegyelem és türelem – mind önmaga, mind mások irányában. Ami természetesen azzal is együtt jár, hogy miközben mindent vallatóra fog – azt is, amit ösztönösen elfogadna, s azt is, amit éppilyen ösztönösen elutasítana –, ő maga rákényszerül arra, hogy partizánként gondolkodjon. Az, ahogyan például a népi-urbánus vita mai vetületeit elemzi, egyformán elgondolkodtató kell, hogy legyen mind a két fél számára – s azon sem csodálkoznék, ha közben mindkét fél haragját magára vonná. Azt pedig, ahogyan fontolóra veszi annak okait, hogy Bibó vonzereje miért csökken ma egyre jobban, sem a kormánypárt, sem az ellenzék, hanem egyedül csak maga Bibó nyugtázhatná elismeréssel. Vagy ugorjunk nagyot: abban, hogy az emberiséget vízbe fojtották, nemcsak az Isten volt hibáztatható, hanem az egyetlen kiválasztott, Noé is, aki ,,akkor veszítette el a képességét a párbeszédre (mint egyetlen valóságos emberi beszédformára), amikor elvétette a pillanatát a (bárha kudarccal járó) dialógus kezdeményezésének.”

cserepek

Mennyivel egyszerűbb lenne csak Istent hibáztatni, vagy csak Noéra hárítani a felelősséget. Ezzel kimondatlanul is az igazság birtokosának vélhetné magát a szerző. Ami persze azzal járna, hogy igazsága előbb-utóbb ideologikussá szürkülne, s hiteltelenné válna. Nem miénk az igazság, nem is az övék, de nem is feltétlenül az enyém: ezt sugallja Sándor Iván. Mert úgy látja – s ez a könyve rendkívül termékeny felismerése-, hogy nem az igazságban, hanem a hiányban vagyunk közösek. Elárultunk valamit, jóvátehetetlenül. Én is, te is, ő is. Egyikünk sem kivétel. S hogy építkezzünk, az alapoktól kell mindent újragondolni, méghozzá egyes szám első személyben. Nincsenek előre megformált, méretre öntött gondolattéglák – vagy ha vannak, akkor Sándor Iván nem óhajtja felhasználni őket. Inkább a cserepeket rakosgatja, a gondolatfoszlányokat tologatja, a személyes meggyőződéseket illesztgeti – egyszóval rétegeket, „szövegrétegeket” szabdal s rak egymásra. Összeegyeztethetetlen látásmódok között keres átmeneteket, miközben látja, hogy most, ebben a korban nemhogy a remélt egység, de a hézagos illeszkedés sem valószínű. És mégis, ahelyett, hogy lemondana, Sziszüphosz bizakodásával újabb meg újabb elemzésekbe kezd. Mint aki biztos a jó hírben, még akkor is, ha egyelőre nem látja az apokalipszis végét. Egyszóval: karácsonyi könyvet írt.

1. Karácsonyi szövegrétegek, Liget, 1993 ↑

kép | vecteezy.com